-

Van valahol egy ház, ahol a mindig vidám anyuka frissen és üdén kilibben az ágyból (azt hiszem, a takarót apró, színes madárkák csippentik le róla, Bambi pedig orrpuszival köszönti), a következő pillanatban már ropogósra vasalt, rózsaszín kötényben készíti jókedvűen a reggelit. A pirítóból a jókedvű kenyeret röptében kapja el, majd csilingelő kacajjal felébreszti a jókedvű gyerekeket, akik nyújtóznak egyet, és mosolyogva „irány egy új nap!” csatakiáltással robbannak ki az ágyból. Előzékenyen előreengedik egymást a fürdőszobában, jókedvűen csillogóra mossák a fogukat, és öt perc alatt elkészülnek. A két szép gyerek megfésülködve huppan be az autóba, majd az anyuka tökéletes sminkben és „csupaszeretet” mosollyal az arcán, tündökölve szállítja a lurkókat az iskola kapujáig.

Nos, a valóságban én nem ismerek ilyen házat, és talán az orrpuszi az egyetlen közös pont, amit meg tudnék említeni. Azt is a loncsos kutyámtól kapom (őszintén remélem, nem mostanában nyalogatta tisztára a kiscica jókedvű popóját…), amikor kivédek egy (jókedvű) pofára esést, mert természetesen megint az út közepére focizták a macskák éjjel a a porszívó csövét. (Válogatott szitkokat morzsolok a fogaim között, megemlítem benne a világ össze szőrös, négylábú örömlény dédanyját is.)

A reggelek nálunk mindig egyformák, mintha az „Idétlen időkig”-ben lennénk.

Én kócosan, gyűrötten, hálóingben, jókedvűen keltegetem a kölköket, és egyre hangosabban (mint egy lelkes hittérítő) kántálom: „Ébredjetek! ÉBRedjetek!!! ÉÉÉÉÉBREEDJETEEEK!!!” Azok márpedig nem ébrednek, a kamaszabbik tüntetőleg, az indokoltnál lendületesebben bassza csukja be a szobája ajtaját, hogy ne is hallja a monológomat.

Az elkövetkező húsz percben valójában semmi érdemleges nem történik, ugyanúgy durmolnak tovább. Én addig a vécén próbálok még egy pár percet ráhúzni az alvásra a kisebbik, doromboló macskagyerekkel az ölemben. Mindeközben a nagyobbik cicaállat a lábam előtt ül, átható és szerelmes pillantásokkal bámul az arcomba, csakúgy, mint a kutya, aki boldogan és tettre készen szuggerál, valamint néha odanyomja a nyálas labdáját a meztelen lábamhoz. Közben néha kiordítok az ajtón, hogy:

„ébredjetek már, gyerünk, ki az ágyból, elkésünk, nem igaz, keljetek már fel…” ésatöbbi, teljesen fölösleges, pusztába kiáltott szavak ezek, olyan édes kis semmiségek, jelentéktelen, magányos, audiovizuális szappanbuborékok, melyek létezéséről senki sem vesz tudomást.

Aztán mégiscsak elkezdenek szállingózni a szobájukból, először általában a kisebbik szőke zombi jelenik meg a fürdő ajtajában. A nagyobbik is kislattyog, és roppant rosszkedvűen, igen nyers és határozott mozdulattal arrébb taszítja a másikat a csap elől. A kicsi vonyít, ez úgy hasít az agyvelőmbe, mint egy jeges penge, egészen a gerincemig hatol, ettől a hajam is égnek áll, pedig nemrég fésülködtem. Ezután tiszta erőből sípcsonton rúgja a nagyot, aki röhögve felnyerít, és elkezdi a reggeli rituáléját. Addig a kicsi duzzogva felöltözik, és nem találja a nadrágját/pulóverét/zokniját/matekfüzetét. A mondatok, amelyek szinte kivétel nélkül, minden reggel elhangzanak nálunk:

– Fázom/álmos vagyok.

– Hol van a(z)...! – ide behelyettesíthető bármi, mondom, BÁRMI, ami a lakásban fellelhető tárgy, vagy akár fogalom volt a reggel előttig, például: repedt szívószál, jókedv, rojtosra rágott rágógumi, félig döglött tücsök, maréknyi pipamocsok, stb.)

– Én voltam itt előbb.

– Kész vagy már?

– Elkésünk.

– De ne úgy, mint egy sérves lajhár!

– Még egy döglött borz is gyorsabban csinálná…

– Hagyd békén!

– Engedd el!

– Mosd meg!

– Vedd föl!

– Zárd el!

– Csukd be!

Miután jól kiordítoztuk magunkat, végre a tükörhöz jutok, hogy elfogadható arcot rajzoljak magamnak. Most végre eljött a pillanat, amikor a gyakorlatban is kipróbálhatom a jútyúbról tanult „végzet asszonya" szemhéjtus vonalat... ám ekkor megállapítom, hogy késésben vagyunk, ezért már megint csak egy gyors szempillaspirál, és pár csepp alapozó jut nekem. Szerencsére a macska lelkesen segít felvinni a pirosítót: a csapban két lábra állva, és a mellkasomra csimpaszkodva próbálja elérni az ecsetet, miközben a farkával az összes fogkefét leveri: ezeket röptében (!) kapom el.

„Úúúúristen, fél van! Félkor ki! kell! lépni! az! ajtón, hogy ne késsünk el! Azonnal induljunk!” – és azzal a lendülettel fogom a kutyát, laptopot, táskát, telefont, kulcsokat (melyek hihetetlen eltűnéséről és váratlan helyeken való felbukkanásáról majd egy önálló cikkben szeretnék megemlékezni), és már lent is vagyunk az autóban, kiparkoltam... és várok.

Várok, mert a nagyobbik még valamit elfelejtett. Aztán már rohan, a sála lobog utána. Persze megint nem vett fel sapkát.

Végre, mindenki útra kész! Huhh…, csikorgó kerekekkel indulunk, majd az utca legvégén, a horrorfilmekből jól ismert, elhaló hang a hátsó ülésről: „Anyaaaa… otthon maradt a(z)…”

– és ide behelyettesíthető bármi, mondom BÁRMI, ami kézzel mozdítható, és nélkülözhetetlen az aznapi tanuláshoz... És akkor szintén csikorgó fékkel megállunk. Elindult a nap.

Kardos Nyina

Kiemelt képünk forrása: Columbia Pictures