Hodász András: A homofóbia a belső feszültségekről szól, nem pedig Isten akarata

–

Milanovich Domi/WMN: Négy évvel ezelőtt sokakban felháborodást váltott ki, hogy részt vettél Trombitás Kristóf Ez itt a kérdés… című műsorában az M5-ön, kilenc hónap különbséggel kétszer is. Az adások „a melegek gyógyíthatóságáról” szóltak. Mai fejjel, mai tudásod szerint bánod ezeket a szerepléseket?

Hodász András: Nem szeretem feketén-fehéren látni a dolgokat, és tudom, hogy főleg Magyarországon, ezt az emberek nehezen tudják értelmezni. Amit mindenképpen megbántam, az az, amilyen stílusban én ott kommunikáltam. És azt is nagyon megbántam, hogy olyan kérdésben vállaltam kvázi szakértői szerepet, amiben nem vagyok szakértő. Olvastam egy Nicolosi nevű pszichiáter Szégyen és kötődésvesztés című könyvét, ami engem – talán most már érthető okokból – belelkesített. Mert katolikusként megélni azt, hogy valakinek homoerotikus kísértései, vonzásai vannak, nagyon nehéz dolog. Ha valaki nem tudja magában elfogadni a homoszexualitást, és kap egy könyvet, amiben le van írva, hogy nem is kell elfogadni, mert ha különböző lépéseket végigjár, akkor ez megváltozik, az felszabadultságérzést ad. Én ezt éreztem, és lelkesen beszéltem minél többet erről a könyvről, előadásokat is tartottam a témában. 

M. D./WMN: A háttérben húzódik a te személyes történeted, ami akkoriban nem volt ismert a nyilvánosság számára. De azért a Nicolosi-könyvet (angolul 2009-ben jelent meg), illetve különösen a reparatív terápiák enyhébb és durvább formáit addigra már számos empirikus-pszichológiai, valamint emberi jogi kritika érte. Nem jutottak el hozzád ezek az információk, nem kerested őket, vagy egyszerűen nem adtál súlyt nekik?

H. A.: Az egyik, hogy én ezzel a könyvvel már akkor találkoztam, amikor még csak kézirat volt. Mire komolyan vehető bírálatok eljutottak a magyar olvasókhoz magyar nyelven, az sok-sok évvel később volt. 

Amikor én az M5-ös interjút adtam, komolyan vehető bírálatot még nem olvastam a könyvvel kapcsolatban. Igaz, nem is nagyon néztem utána. 

A másik, ami engem nagyon zavart, és most ebben a kérdésben is kicsit ezt érzem, hogy a Nicolosi-féle reparatív vagy reintegratív terápiát sokan összekeverik az erőszakos, vallási fanatizmus által fűtött átnevelőtáborokkal. Nekem viszont pont az volt az élményem Nicolosi könyvét olvasva, hogy abban semmi erőszakos nincs.

M. D./WMN: Attól még a többségitől eltérő szexuális orientációk megváltoztatására irányuló reparatív eljárás, ráadásul meglehetősen betegségfókuszú: kötődésvesztésről, fejlődéslélektani elakadásról beszél a melegség, leszbikusság, biszexualitás kapcsán.

H. A.: Ugyanakkor kerüli a betegség szót, tehát nem betegségként definiálja. 

M. D./WMN: De valamilyen problémához, lelki sérüléshez köti. Nem „az emberi szexualitás normális és pozitív variánsának” tekinti, mint például az Amerikai Pszichológiai Társaság szintén 2009-ben kiadott útmutatója. Valójában az LMB-irányultságok depatologizációja (egészségesnek való elfogadása) évtizedekkel korábban megkezdődött, ebben mérföldkő volt például az az 1973-as döntés is, amellyel a „homoszexualitás” mint önálló diagnózis kikerült a mentális betegségek közül a DSM-kézikönyvből. 

H. A.: Konzervatív vagy vallásos körökben a ’73-as döntés azért mindig is egy olyan interpretációval bírt, hogy tulajdonképpen egy erőszakos, lobbiszerű, nem szakmai döntés született. Én ezt nem tudom, nem ástam bele magam, és nem én vagyok, aki eldöntöm ezt a kérdést. Most már tényleg nem. 

M. D./WMN: De akkor, vagy akár utólag, mérlegelted azt, hogy milyen következményekkel járhat, ha egy pap, egy tekintélyszemély az LMBTQ-identitások „gyógyíthatósága” mellett foglal állást a nyilvánosságban? 

H. A.: Én ezt akkor úgy éltem meg, mint egy lehetőséget. Nekem, és a hozzám forduló embereknek is az volt az élménye, hogy ők ezt az állapotot rossznak, nehéznek, élhetetlennek tartják, amitől szabadulnának, ha tudnának.

Papként, egy vallásos közegben nem találkoztam olyan melegekkel, akik boldogan élnek, akik ezt boldogan fedezik fel. Nekem ilyen történetek nem jutottak.

Én abban a feszültségben éltem, hogy napról napra jönnek hozzám emberek, és azt kérdezik, hogy akkor ezzel most mi van, Isten ilyennek teremtett-e őket vagy sem, akkor most bűnösök-e, már a létezésük is bűn-e. Ebből kínált feloldást a Nicolosi-féle elmélet. De én sem használtam a betegség szót, sőt, mindig hangsúlyoztam, hogy ez a terápia nem kötelező, csak van egy ilyen lehetőség, ne zárjuk ki. Senkire nem akartam rányomni, hogy te rossz vagy így, ahogy vagy, és meg kéne változnod.

M. D./WMN: Világos. Csak ha elkezdjük azt mondani, hogy ezek az állapotok „gyógyíthatók”, akkor attól a fiataltól vagy idősebb személytől, aki épp előbújik és általában védtelenebb, nagyobb valószínűséggel várhatja el a környezete, hogy változzon meg (vagy eleve érvényteleníti a megéléseit). Még inkább erősödhetnek az előítéletek, pláne egy ilyen politikai kontextusban. 

H. A.: Főleg. Bár akkor még nem teljesen ez a politikai kontextus volt, akkor még a menekültek voltak a fő ellenségek. De utólag már éppen ezért én sem mondanám ezt.

Sajnálom, hogy ezzel megbántottam embereket, ez nagyon nem volt helyénvaló. A szándékom jó volt, de mint tudjuk, a katolikus teológiában sem teszi a jó szándék jóvá a cselekedetet. 

M. D./WMN: Azt hiszem, többen pont egy ilyen gesztust hiányoltak a legutóbbi, Stumpf Andrásnak a Válasz Online-on adott interjúd kapcsán, amelyben bocsánatot kértél azoktól, akiket összeadtál, akiknek a gyerekét megkeresztelted, akik a miséidre jártak… 

H. A.: …és nem kértem bocsánatot a melegektől. 

M. D./WMN: Az LMBTQ-közösségtől. 

H. A.: Akkor megteszem itt és most. Amikor az interjút adtam, az egy idegileg nagyon túlfeszített időszak volt. A coming out nem könnyű dolog, mindenkinek mondom, aki még nem próbálta. Kommunikációs szakértő is segített egyébként abban, hogy pontosan ki tudjam fejezni, amit valójában gondolok, de ez sajnos kimaradt. Azóta többen visszajelezték, és teljesen igazuk van. Úgyhogy most idecsatolnám ezt a bocsánatkérést. 

M. D./WMN: Szerintem fontos, hogy ezt mondod, értékelem. Kérdeznélek a személyes életedről is. Nem is annyira a részletekről, inkább az átfogó folyamatokról, ha azokból megosztható valami. Megvan annak a ritmusa, ahogyan önmaga előtt is előbújik az ember. Neked mi jelentette a fordulópontot ebben, mikor érezted azt, hogy a melegséged távol tartása már nem fenntartható?

H. A.: Konkrét fordulópont nem volt. Inkább fordítva volt a dolog: azzal párhuzamosan, hogy saját magammal viaskodtam, viaskodtam az egyházammal is, azzal, hogy a politikai-társadalmi kérdésekben alkotott véleményemmel kisebbségben éreztem magam. Volt persze, aki egyetértett velem, de az is inkább csak négyszemközt mondta, így egyre inkább úgy éreztem, elszigetelődöm, és eljött egy pillanat, amikor az egyházhoz való lojalitásom megtört.

Ekkortájt, 2022 tavaszán kezdtem el feltenni magamnak a kérdést, érdemes-e elnyomnom a vágyaimat. De emellett – ezt mindig elmondom, és lényeges – a hitemet nem veszítettem el az Istenben, és azt is tudom, hogy az egyházban rengeteg értékes ember van.

A hibákat persze hajlamosak felnagyítani, míg azt a sok jó embert, hitoktatót, papot, hívőt, aki nap mint nap jót tesz, néha nem vesszük észre.

M. D./WMN: Ha okénak fogadjuk el a LMB-irányultságokat, tudományos szempontból szerintem teljesen irreleváns, mi okozza őket (nem is tudjuk egyébként). Ugyanakkor a legtöbben létrehoznak egy történetet arról, hogy az ő vonzalmaik miért úgy alakultak, ahogy. Szerinted mi okozta a te melegségedet?

H. A.: Nehéz, mert én ezt nagyon későn ismertem fel. Ez nem jelenti azt, hogy nincs előzménye, vagy ne lettek volna jelek, de ezeket sikerült kimagyaráznom magamnak. Kamaszként, és az egyetem alatt is barátnőim voltak. Aztán bekerültem abba a körbe, ahol Nicolosit sztárolták, és az, amit ő felvázol, az nagyjából rám is igaz. Azt is a javára kell írni egyébként, hogy ő a genetikai meghatározottságot sem zárta ki. Mindenesetre látott közös pontokat az életutakban – ebbe most nem akarok jobban belemenni, de felfedeztem a kapcsolódást a saját életemmel. 

M. D./WMN: Nem szeretnék már sokat beszélni Nicolosiról: de nem pont te vagy az egyik példa arra, hogy ha valaki érintettként olvassa ezt a könyvet, akkor ez a saját önelfogadási folyamatát akár évekkel is kitolhatja?

H. A.: Ez a veszély fennáll, igen. De ha meg a másik oldalt nézem, pont a coming outom után írt rám valaki, aki néhány évvel ezelőtt eljött hozzám azzal, hogy meleg. Én ugyanazt mondtam neki, mint mindenki másnak, hogy figyelj, a Jóisten szeret téged, de ha szeretnél ezen változtatni, van egy ilyen lehetőség, ami tudományosan nem konszenzuális, de egy lehetőség. Ő elment egy ilyen terápiára, és neki kvázi működött. Heteroszexuális kapcsolatban él, és boldog. Nem tudom, ez az ő megélése. Lehet, öt év múlva férfival lesz együtt. 

M. D./WMN: Az idő majd eldönti, hogy ez egy élethazugság volt-e, és mennyi áldozatot kellett hozni érte. Pszichológiai tanulmányok ugyanakkor inkább a kettős kudarc okozta stresszre hívják fel a figyelmet, hiszen nem elég, hogy valaki a belsővé tett előítéletek miatt öngyűlöletet, szégyent, undort érezhet a vágyaihoz kapcsolódóan, pluszban még azért is csalódik magában, mert képtelen megváltozni. Egyébként pont az említett M5-ös szereplés előtt pár hónappal, 2018 őszén jelent meg egy amerikai kutatás, amelyben közel kétszázötven, 21–25 év közötti LMB-ember vett részt. Azok, akiknek a szexuális irányultságát 12–19 éves korukban meg akarták változtatni a szüleik, háromszor; azok, akiket e célból terapeutához, vallási vezetőhöz is küldtek, ötször nagyobb valószínűséggel kíséreltek meg életük során öngyilkosságot. 

H. A.: Ez borzasztó. Több olyan kutatást is említettél most, amivel én még nem találkoztam, bár kerestem-kutattam a témában. Szóval szívesen elolvasom ezeket a tanulmányokat, ha átküldöd őket. Valamelyest hasonló tapasztalatom egyébként nekem is van.

Egyszer jött például egy markánsan öntudatos anyuka, kézen fogva a csemetéjét, hogy „Atya, te beszéltél róla, akkor most ideülök az ajtó elé, ti beszélgessetek, és változtasd meg a fiamat”. Nyilván ez egy rettenetes helyzet, és sosem csináltam sem ilyet, sem terápiás jellegű dolgot.

Eleve nonszensz, hogy valaki kényszerből jön el hozzám beszélgetni. Amúgy azóta is jóban vagyunk a sráccal, mert mondtam neki, hogy „figyelj, van 45 percünk, anyud itt ül az ajtó előtt, én is félek tőle, beszélgessünk, amiről szeretnél”. Tök jó beszélgetés kerekedett belőle, persze teljesen más témákról. 

M. D./WMN: Ha Isten mindentudó, és belelátott a lelked önmagad előtt is titkolt részeibe, szerinted mi volt a célja azzal, hogy a papi pályára küldött? 

H. A.: Ez a kérdés jelenleg az első helyen szerepel azon a listán, amit majd én is fel fogok tenni neki, amikor oda jutunk [felfelé mutat], reményeim szerint. De visszatekintve az elmúlt tíz évre, szerintem nem volt haszontalan. Most nagyon rámentünk a melegség témájára, meg Nicolosira, de én nem csak erről beszéltem tíz éven keresztül. Úgy érzem, rengeteg embernek tudtam segíteni a lelki gondozásban, haldoklókat kísértem, diákokat tanítottam. Egyébként most, a coming out után is nagyon sok támogató üzenetet kaptam pároktól, akiket én eskettem, vagy akiknek a gyerekeit kereszteltem, hogy mennyit köszönhetnek nekem. Ez nekem azt is mutatja, hogy ezek az évek nem voltak haszontalanok, és ha nem is tudtam végigcsinálni, amit elkezdtem, azért nem vagyok teljesen értéktelen. 

Egyébként az istenkapcsolat pont ezért izgalmas, mert hogyha olvassuk a Bibliát, a legnagyobb alakjai legtöbbször ugyanolyan nyomorult emberek, mint én: bűnösök, elbuknak, nem sikerül nekik satöbbi. Azok, akikre nagy alakként tekintünk, megjárták a személyes életük sötétségét. Ez most nem bátorítás arra, hogy mindenki menjen, és csináljon valami rosszaságot. Inkább csak arról szól, hogy attól még, hogy összeomlik az életünk, vagy egy ponton letérünk a társadalmilag kijelölt útról, még nem kell hogy leírjuk magunkat, a Jóistennek lehetnek még tervei velünk.

M. D./WMN: Sokan, akik számára fontos a hit, szenvednek attól, hogy ennyire nehéz összeegyeztetni a vallásos és az LMBTQ-identitásukat. Neked mi segített, vagy segít ebben? 

H. A.: Én azt gondolom, hogy legelsősorban olvasnunk kell a Szentírást, és abból azért elég egyértelműen kitűnik, hogy a Biblia sokkal kevesebbet foglalkozik a homoszexualitással, mint mi.

Most itt sokan azt gondolják, főleg a jelenlegi kormány, hogy a melegek fogják elhozni Európa végét, a keresztény kultúra romlását. Miközben a Biblia, ez a vastag könyv, amit körülbelül 2500 éven keresztül írtak különböző szerzők, mindössze 7 alkalommal említi egyáltalán a homoszexualitást, akkor is csak egy-egy félmondattal, Jézus pedig egyszer sem.

Ő a gazdag emberekre mondja azt, hogy nem fognak bejutni a mennyek országába, nem a melegekre. A farizeusokat, az álszenteket ostorozza minden egyes megszólalásában, nem a melegeket. Tehát szerintem ez csak társadalmilag lett felfújva, hogy ez a legszörnyűbb dolog a világon. 

Nem véletlenül mondom el például újra és újra a gyermekvédelem kapcsán, hogy fóliázhatunk könyveket, de tele vannak a gyerekpszichiátriák. Magam is tapasztaltam, hogy hány hozzám járó diákot próbáltam elküldeni pszichológushoz, mert vagdosta magát vagy depressziós volt. Államiban nagyjából másfél évet kell várni, ha egyáltalán sorra kerülsz, akkor is, mondjuk, fél évig foglalkoznak veled. Magánban is várni kell, de azt meg ki tudja kifizetni. Ha valóban fontos dolgokról akarunk beszélni, akkor szerintem ezekről kéne beszélni.

M. D./WMN: Egyetértek veled abban, hogy a fiatalok romló mentális egészsége nagyon súlyos probléma. Ugyanakkor kontraproduktívnak tartom, ha erre úgy hívjuk fel a figyelmet, hogy más problémákat relativizálunk (ráadásul ezek a problémák átfedésben is vannak egymással). Mert amit valaki gumicsontnak nevez, az a mi életünk. És lehet, hogy a fóliázásra ez kevésbé igaz, de az elmúlt évek jogsérelmei – az örökbefogadás korlátozása vagy az, hogy transz emberek nem ismertethetik el hivatalosan a nemüket – azért sokaknak az elevenébe vágtak. Nem biztos, hogy érdemes problémákat összehasonlítgatni. 

H. A.: Tudom, és írtam is arról, hogy a fóliázás sokakat komolyan bánt és komoly veszélyeket hordoz, mert ha a könyveket fóliázzuk, nő annak az esélye, hogy az utcán is be fognak szólni egynemű pároknak, és azt is tudom, hogy nagyon sok meleg él meg mindennapi atrocitásokat. Én ezt nem bagatellizálni akarom. Csak valahogy úgy vagyok vele, hogy egyszerre akarok szólni a társadalom egészéhez: a jobboldali szavazók is meg kell hogy értsék, hogy a fóliázás egy kamu. A másik oldal meg meg kell hogy értse, hogy óvatosan kell bánniuk azzal, milyen témákra repülnek rá, mert madzagon vannak rángatva. Proaktívabbnak kéne lenniük abban, hogy milyen ügyekkel akarnak foglalkozni.

M. D./WMN: Visszatérve a vallásos és az LMBTQ-identitások összehangolására: tervezel valamit tenni azért, hogy másoknak is segíts abban, hogy önazonosan és a hitükkel békében élhessenek?

H. A.: Nyilván ebben a kérdésben még én is úton vagyok, még nincsenek kiforrott válaszaim.

Azért vallásos emberként nagyon-nagyon alapvető kiindulási pont az istenszeretet, hogy Isten nem mond le senkiről. Tehát – most így mondom, de értsük jól – ha gyilkosokat, gonosztevőket tud szeretni, akkor miért ne tudna szeretni melegeket? Vagy akár politikusokat, hogy bizdergáljuk kicsit az ő bajszukat is.

Szóval onnan indulunk ki, hogy ezt a szeretetet valahogy megtalálni, ami mindannyiunk felé irányul a Jóisten részéről. Szerintem egyébként, amikor vallásos embereknek homofób, melegellenes megnyilvánulásaik vannak, az igazából a saját belső feszültségeikről, a szorongásaikról szól, nem pedig Isten akarata. Az, hogy a homoszexualitás ennyire ki lett emelve, mint téma, sokkal inkább társadalmi, mint bibliai.

H. A.: Igen, de a hatalomtól függetlenül is, mondjuk, mi emberek, miért csináljuk ezt? Miért van, hogy egy családban az a legszörnyűbb dolog, ami a gyerekkel történhet, hogy meleg lesz? 

M. D./WMN: A politikai és a személyes szint valószínűleg oda-vissza hat egymásra, pláne ekkora propagandagépezet esetén.

H. A.: Ez igaz. De azért ott van bennem – most lehet, hogy csak én vagyok az örök lázadó –, hogy a családjaink is lehetnének azok a fészkek, ahol tényleg arra fókuszálunk, hogy a gyerekünk jól legyen, és boldog életet éljen. 

M. D./WMN: Igazságtalan rendszerekben szerintem is még nagyobb megtartó erejük lehet a kisközösségeknek. Említetted az isteni szeretet önelfogadásban betöltött szerepét. Több helyen nyilatkoztál arról is, mennyit segített neked a pszichológussal végzett önismereti munka. Mi az, amiben változtál, mit jelentett számodra ez a folyamat?

H. A.: Lassan három éve járok, úgyhogy nem fogok tudni mindenről beszámolni. De talán az egyik legfontosabb, és ami azok számára is érdekes lehet, akik még sosem voltak terápián, hogy nem feltétlenül az a lényeg, ami ott elhangzik, hanem maga a közeg gyógyító. Én a pszichológusommal éltem meg nagyon intenzíven először, hogy valaki elfogad engem úgy, ahogy vagyok. Eleve nagyon szorongó ember vagyok, és nagy szorongással mentem a pszichológushoz, hogy most mit fog gondolni rólam, híres pap vagyok, és bejelentkezem hozzá, milyen előítéletei lehetnek. Rögtön azzal is kezdtem, hogy igen, pap vagyok, római katolikus, de nem vagyok pedofil, nem emiatt jöttem. 

De ő megmutatta nekem, hogy létezik az a fajta elfogadás, amely megtartó közeget teremt, amelyben én is lehetek gyenge, ott elsírhatom magam, dühönghetek, beszélhetek olyan gondolatokról, vágyakról, amiket én magam is szégyellek, hogy bennem vannak.

Kimondhattam például először hangosan azt, hogy meleg vagyok, és nem dőlt össze a világ. Mosolygott, ment tovább a beszélgetés, és nem mondta azt, hogy a következő alkalommal ő már nem ér rá, keressek akkor valaki mást, vagy ilyesmi.

Nyilván ez hülyeségnek hangozhat, hiszen fizetek neki azért, hogy meghallgasson, de mégis, a terapeuta szakmai tudása képes megteremteni ezt a közeget. És ezért nagyon fontos, hogy ha a családban megkapom a feltétel nélküli szeretetet, akkor fogom tudni feltétel nélkül elfogadni magamat is. Ezért kell nagyon ráerősíteni a családokra, a szerető családokra. Itt is változott a véleményem, például Pál Marciékat látva, akik mérhetetlen nagy szeretetben nevelnek két gyerkőcöt… és talán ez a legfontosabb.

M. D./WMN: Amikor felteszed magadnak a „Ki vagyok én?” kérdést, milyen válaszok jutnak először eszedbe? Kicsoda Hodász András?

H. A.: Mi, emberek nagyon könnyen azonosítjuk magunkat a tulajdonságainkkal, a hibáinkkal, a botlásainkkal vagy akár a sikereinkkel.

Miközben szerintem a zsigeri, a lélek legközepén levő identitás nem az, hogy meleg vagyok, még csak nem is az, hogy magyar vagyok, hanem az, hogy Isten gyermeke vagyok – minden más csak ezután jön számomra.

A második, hogy én kereső ember vagyok. Nem szeretnék lehorgonyozni sehol, mindig kutatom az igazságot, a kérdéseket, a válaszokat. Olvasom a Bibliát, olvasom önismereti folyamatokban saját magam, és olvasok minden véleményt, ami eljut hozzám. Keresem az igazságot, és az igazság nem az, ami erővel párosul, hanem amiből megértés és empátia fakad. Ezt kéne megérteni.

Képek: Chripkó Lili / WMN

Milanovich Domi