-

Lehetne amúgy rutinom a meg nem értés kezelésében. Nem az elvárt középiskolába mentem, nem kezdtem időben az egyetemet, nem akkor mentem férjhez, amikor kellett volna. És igen, amikor végre megtettem, akkor nem sikerült. Tudom, tudom, szokatlan, rémes, egészen borzasztó, alig-alig leírható és érthető helyzet. Az emberek, akik körülvesznek, meg akikkel találkozni lehet a világban, ugye, ritkán hibáznak.)

Roppant megnyugtató viszont a tudat, hogy ennyi tökéletes jellemet ismerhetek, akiktől csak tanulni lehet, akik példát mutatnak úgy emberségből, mint toleranciából, empátiából és segítőkészségből. Ennyi jó példa csak ragadós lesz egyszer, és a végére biztosan eltanulom a sok mintakapcsolatból és házasságból, hogy kell ezt csinálni, nem? Hát, az élet az nem reménytelen, a világ az nem egy rossz hely, ahol – ha nem dobtál hatost, mehetsz vissza a pálya elejére, no, nem?? De.

Igen, elmúltam húsz, de nem vagyok negyven (még nem!), és tudom, mit kellene tennem a teljes jogú ember-státuszért. Például azonnal igent mondani annak, aki hajlandó ügyet vetni rám, bármi áron is családdá kovácsolnom magunkat, muskátlit ültetni a ház elé, rattant a verandára, aprósüteményt az asztalra, tessék, mi aztán tudjuk, mi az élet, és meg is mutatjuk!

Ehelyett mit csinálok én, balga lázadó?! Válogatok? Mint tyúk a kendermagban? Igeeeen? Hát, mit remél egy ilyen tyúk? Kiscsibével, egyedül? Ó, de rémes ez.

Két éve ilyenkor, a 37. szülinapomon vittem be a bíróságra a váláshoz szükséges papírokat (amikor kiderült, hogy áramszünet miatt zárva van, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, egészen komolyan kétségbeestem, attól féltem, nem lesz erőm még egyszer visszajönni). Aznap úgy fogadtam a köszöntő telefonokat, hogy „b.sszameg a bíróság". Az addigi életemet olyan jól és annyira problémamentesen éltem, – kifelé – hogy a legtöbb barátom ebből a felindulásból tudta meg, mi a helyzet. Hogy egyáltalán helyzet van. Fél évvel később azonban már az „elvált" státuszt adtam meg a kérdőíveken, ami meglepő, és tulajdonképp örömteli fordulat volt azok után, hogy a másik fél nem akarta ezt a szakítást, és megígérte, mindent meg is tesz ennek érdekében.

A házassági ügyletek, a válási fáradalmak, és az egész, ami egy ilyen életválsággal jár, nem kevés megpróbáltatással jár, de komolyan mondom, – és szépen kérem, ne tessék ezt megkérdőjelezni, mert szerintem ez olyan, mint az orvosok esetében a beteg fájdalma (nem illik negligálni és ignorálni) – semmi ahhoz képest, ami a válás után következik.

Innen nézve én nagyon is megértem azokat, akik „kényelmességből” nem lépnek. Akik azt gondolják, a biztos trutyi is jobb, mint a bizonytalanság. Mert ez a hely (ország, város, fiú, lány?) nem alkalmas arra,  hogy elfogadja: egyedül vagy.

Az nem píszí, az nem menő, az senki számára nem érthető. Ha egyedül vagy, akkor először is, rettentő béna lehetsz, amiért nem tudsz életben tartani egy kapcsolatot, hiszen feladtad, elrontottad, kirúgtak, etc... Ergo: szar vagy. Nemcsak hogy nem tudod életben tartani, de nem is kellesz senkinek, az ilyen meg... mit remél?

Egyedülállónak lenni: nyomasztó bélyeg. Amikor az egyébként egyetemet végzett kolléga az esetleges rosszkedveden az éjszakád vélt minőségével élcelődik; amikor a rovásodra b á r k i megenged egy-egy keresetlen poént a témában, amikor otromba ajánlatot tesz neked valaki, hogy simán segíthetnétek egymás magányán… Nem is tudom. Nem vicces. Vagy másnak igen? Mert akkor biztosan nekem nincs humorom.

Úgyhogy, ha már így állnak a dolgok, akkor nincs választás: én leszek a lány, akinek még ez is jól áll leszarom. A lány, aki magán viccelődik, megelőzve bárkinek a jópofa kegyetlenkedését. Mert tudom: ez csak egy állapot, ami még mindig sokkal jobb, mint gonosznak, rosszindulatúnak, vagy egyszerűen csak érzéketlen idiótának lenni. (Ezekről nem is tudjuk, hogy csupán állapot, vagy esetleg maradandó érzelmi fogyatékosság…)

Nálunk gyakran elhangzott gyerekkoromban, hogy „ő ilyen, így kell elfogadni”. Nálunk nem volt szokás megkérdőjelezni senkit. Nemcsak azt, amit tesz, hanem azt sem, amit mond.

Az élet paradoxona, ha az ember fölött folyton pálcát törnek arra méltatlanok. Az élet igazsága viszont Salamon király gyűrűjéről mégiscsak az, hogy „ez is elmúlik egyszer”. A rossz is, meg a jó is.

 

Szigeti Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/wavebreakmedia