Jozefa megveti a rutint – Gasztronovella amerikai Cobb-salátarecepttel

–

A nő, aki ki nem állhatta a megszokottat

Amikor Jozefa kinyitotta a bejárati ajtót, és meglátta a lábtörlőn zavarában előre-hátra hintázó Gábort egy csokor rózsaszín virággal (tizenkét damaszkuszi rózsa a körúti Bibe virágboltból, plusz négy szál rezgő) lebiggyesztett szájjal vette át az ajándékot, majd duzzogva beengedte a férfit az otthonába arra a két percre, amíg közölte vele, többé nem óhajtja látni. (Azért még kivárta, amíg az első sírásrohamon túljut a szerencsétlen. Aztán kidobta.) Gábor immár a hatodik vasárnapon állított be hozzá a tucat damaszkuszival (és a négy szál rezgővel), amit Jozefa többé egyszerűen képtelen volt tolerálni. 

– Uncsi! – csukta be Gábor után az ajtót, majd megüzente Lajosnak, hajlandó vele moziba menni délután. Ám Lajos sem élvezhette túl sokáig a gyönyörű Jozefa társaságát, miután ötödjére is elhívta moziba, majd cukrászdába, ahol minden egyes alkalommal Rákóczi túróst rendelt maguknak, mondván: itt a legfinomabb. Jozefánál ezen a ponton betelt a pohár és lapátra tette. Lajost Kálmán követte, egészen addig, amíg a száját el nem hagyta a következő mondat: „Menjünk piknikezni, Jozika a Ligetbe, ahogy szoktuk.” Jozefa sértetten hagyta faképnél, és onnantól fogva Kálmánnak még hívásait sem volt hajlandó fogadni.  

Nem tehetett róla, egyszerűen ki nem állhatta a megszokott rutinokat, a kiszámíthatóság ugyanis túlságosan a szüleire emlékeztette. Jozefa apja könyvelő volt egy nagyvállalatnál, az anyja pedig az igazgató titkárnője ugyanott. „Tények, számok, rend és fegyelem” – ez volt a képzeletbeli zászlójukra tűzve. Családi életüket és a házasságukat is szigorú rutin foglalta keretbe. Esti búcsúcsók pontban tízkor, séta minden vasárnap ebéd után, aztán römi, nyaralni ötvenhét éven keresztül Gárdonyba jártak, és az apja minden hónap 12-én virággal kedveskedett a feleségének összeismerkedésük hónapfordulóján. Jozefa soha nem találta meg a helyét ebben a rigorózus rendszerben, ahogy a szülei házasságának is inkább volt valamiféle kényelmetlen oldalkereke, ami csak akadályozta a gördülékeny haladást. 

Így aztán, amikor végre kirepült a családi fészekből, egyetlen cél lebegett előtte: a rutint úgy fogja kerülni, mint a pestist. Ezzel csak egy volt a bökkenő:

a neki udvarló férfiak egy idő után rendre kiszámíthatóak lettek, ami pedig túlságosan emlékeztette őt a szülei házasságára.

Így aztán egyik szívet törte össze a másik után, egyre egy olyan ember után kutatva, akinek nincsenek megbízható pontossággal előrejelezhető szokásai. 

Egy ízben már-már úgy tűnt, megtalálta az igazit. Sándor ugyanis hol hétfőn bukkant fel, hol csütörtökön, időnként pedig pénteken vagy vasárnap, illetve a programokat illetően sem volt semmi szabályszerűség érzékelhető… legalábbis addig, amíg Jozefa rá nem jött a turpisságra. Sándor a randevúk időpontját egy matematikai képlet alapján számolta ki, a helyszín pedig attól függött, hogy épp hová szólt a kedvezményes kupon a kerületi újságban. Addigra ugyanis a nyugdíjas klubban, ahol összeismerkedtek, híre kelhetett Jozefa rutintól való berzenkedésének, Sándor pedig így próbálta elkerülni a szakítást – sikertelenül.

Már-már úgy tűnt, Jozefa kénytelen lesz anélkül leélni az életét, hogy valaha ráköszöntene az igaz szerelem… ám ekkor sors elébe sodorta a Lemenő Nap Fénye Idősek Otthonában Zoltánt. A férfi igazi szívtipró lehetett fénykorában, ez azonnal látszott nemcsak a kisugárzásán, de a rutinból is, ahogy a hölgyeknek tette a szépet. Hacsak meglátott egy szoknyát, menten kihúzta magát, az arca átlényegült, a vonásai kisimultak, a szemébe kacér fény költözött, a mellét kidüllesztette, és a hangja két oktávval mélyebbre váltott. 

És telis-tele volt meglepetéssel! 

Jozefát hol hajnali kettőkor próbálta meg felkeresni a szobájában, hol este tizenegykor (két órával lámpaoltás után). Ha leültek beszélgetni, Jozefa sohasem tudhatta, merre kanyarodik a diskurzus, vagy hogy meddig tart. Zoltán élete tele volt izgalmas fordulatokkal, érdekes vidékeken tett kalandozásokkal, lenyűgöző emberekkel és veszélyes helyzetekkel, amikről mind szívesen mesélt. Ám gyakran előfordult, hogy a mondat közepén felpattant, és odébb állt, vagy belekezdett egy másik történetbe, így a hallgatósága az orosz sztyeppéről rögvest egy karibi tengerparton találta magát.

Elcsavarta Jozefa fejét. Még soha nem érezte ezt a bizsergést, ezt a várakozásteli izgalmat, amit Zoltán mellett.

Egy szép nap a férfi meghívta a lakosztályába vacsorázni.

– Hódolat a gyönyörű kisasszonynak – tárta szélesre az ajtót, majd a konyhába kísérte Jozefát, ahol láthatólag már megkezdte az előkészületeket. – Csirkemellet grilleztem, afféle gyomorkímélő fogásként – mutatott rá az egyik serpenyő tartalmára. – Azt tapasztalatból tudom, hogy nagyon kedvelik a hölgyek, amikor egy óceánjáró konyháján dolgoztam, szinte csak ezt szolgáltuk fel a női utasoknak.

Majd belekezdett egy történetbe arról, hogyan járta be a fél világot a Globe Swimmer fedélzetén. A mexikói partoknál történt kényszerpihenőről azonban eszébe jutott valami.

– Guacomolét fogok magácskának csinálni, épp ahogy azt az én Pedro barátomtól tanultam, akivel hetekig kártyáztam egy texasi kocsmában. Nem volt hajlandó elengedni az asztaltól, amíg nem nyeri vissza legalább a fele pénzét. És mivel alaposan fel volt fegyverezve, mit mondjak, meggyőzött őkelme – mesélte nevetve, miközben a vágódeszkára a csirkemellszeletek mellé avokádó is került. Ám a Pablóval elkövetett közös tequilázásokról Zoltánnak beugrottak azok az átkozott másnapok, amikor a macskajajt csak a skót módszerrel (John barátja tanácsai alapján) lehetett elmulasztani: roppanósra kisütött szalonnával és keménytojással. Zoltán már kapta is elő a szalonnát és a tojást, a sülő szalonna sercegése közben nevetve mesélte, hogyan kergette meg őket túrázásuk során egy felföldi rövidlábú. 

– De hát a varázslatos skót vidék! Az olyan gyönyörű, hogy azzal csak a Toszkána vetekszik. És természetesen a maga szépsége, drága…

–… Jozefa – segítette ki őt Jozefa.

– Hát persze. Tudom én azt! Épp ezért terveztem caprését készíteni magácskának – bólintott jelentőségteljesen Zoltán, majd elővett egy marék koktélparadicsomot a hűtőből. Akkor azonban megakadhatott a szeme még valamin.

–… egy szó, mint száz – fordult ismét Jozefa felé, – ez a francia kéksajt volt az, amivel végül sikerült elcsípnünk a kunyhónkat napok óta suttyomban fosztogató feketemedvét Kanadában.

Ám ekkor, ahogy végignézett a konyhapulton, egy pillanatra mintha tanácstalanság suhant volna át Zoltán örökké magabiztos ábrázatán.

– Na… Hát mit is akartam magácskának főzni.

– De hisz nyilvánvaló, drága Zoltán – búgta meghatottan Jozefa. – Cobb-salátát. 

A Cobb-saláta (igaz) története

A Cobb-salátát persze nem Jozefa feledékeny lovagja találta fel (bár én mostantól lehet, hogy így fogom mesélni), hanem a legendás Los Angeles-i étterem, a Brown Derby tulajdonosa, Robert H. Cobb az 1930-as években. És bár igaz történetet ígértem, ahogy az az ikonikus ételekkel gyakran megesik: az eredetüket illetően jó pár legenda fellelhető. Mi viszont haladjunk a főcsapás irányába! Eszerint Cobb este farkaséhesen kipakolta az étterem hűtőszekrényét, hátha a maradékokból össze tud dobni magának valami harapnivalót. A tálra került jégsaláta, keménytojás, ropogósra sütött szalonna, grillezett csirkemell, paradicsom, avokádó, kéksajt, majd e színes kavalkádot nyakon locsolta egy kis franciás öntettel (azaz: vinaigrette-tel, amihez egy befőttesüvegben kell összerázni alaposan egy evőkanál dijoni mustárt, 4 evőkanál fehérborecetet, 4 evőkanál olívaolajat, sót, borsot). A fogás hamarosan az étlapra is felkerült Cobb nevével fémjelezve, majd gyorsabb és hatalmasabb népszerűségre tett szert, mint egy precízen megmarketingelt TikTok-sztár. (Állítólag csak a Brown Derbyn több mint négymillió adagot szolgáltak fel belőle!) Nem csoda, hiszen akár könnyű ebédről, akár egy finom vacsoráról van szó, a Cobb tökéletes választás. Friss, roppanós, színes, az ízvilága komplex, és igen laktató, biztosan nem kopog a szemed az éhségtől fél órával azután, hogy felálltál az étkezőasztaltól.  

Ha otthon készíted, ne feledkezz meg a születésének körülményeiről: Robert H. Cobb gyakorlatilag maradékmentő hűtőtakarító akciót hajtott végre vele. Azaz: nem kell rágörcsölni a hozzávalókra, ha csirkemell helyett sült csirkecomb árválkodik a frigó mélyén, vagy szívesen megszórnád a halmot olajbogyóval, kígyóuborkával, tedd bátran! Csavarj egyet kreatívan a klasszikuson. Vesszen a rutin és a monotonitás! – hisz Jozefa is ezt szeretné.

Fiala Borcsa