A partner képzeletbeli, a szerelem viszont nagyon is valós – egyre többen választják a fiktív szerelmet

–

A fiktoszexualitás fogalma 2005 óta él a köztudatban, napjainkban pedig – részben a BookToknak, részben az AI térhódításának köszönhetően – elterjedtebb, mint valaha: egyre több ember választ „partneréül” fiktív karaktert, akihez aztán jobban vonzódik, mint ahogy egy hús-vér emberhez tenné. A jelenség azonban a pszichológusok közösségét éppúgy megosztja, mint az LMBTQ-aktivistákat vagy az irodalmárokat.

Lánggal, szenvedéllyel – csak épp fiktív szerető iránt

„Óriási különbség van aközött, hogy egy fiktív karaktert vonzónak találsz, vagy őszinte, mély szerelmet és szenvedélyt érzel iránta. A fiktív karakterek iránt érzett szeretetem sokkal egészségesebb, mint amit valaha éreztem hús-vér ember iránt”

– mondja a Bustle-nek a 19 éves TikTok-sztár, Cait, aki egy felnőtt animációs film főszereplőjével, Fizzarollival él párkapcsolatban. Mint elmondja, a fiktoszexualitás felvállalásához hosszú önismereti út vezette el, mára azonban önazonosabbnak érzi magát, mint valaha. Nagy baráti köre van, eljár szórakozni, örömmel szocializálódik, a szerelmet viszont otthonában, egy válaszolni képtelen, fehér bőrű démon fotója mellett éli meg. 

Az ő esete persze sok szempontból egyedi. Mint Rebecca Minor terapeuta kifejti:

a fiktoszexualitás ugyanúgy spektrumon értelmezhető, mint bármilyen más szexuális attitűd, és egészen eltérő formákban figyelhető meg.

Az irányultságot egyébként az aszexualitás ernyőfogalmának részeként tartják számon – ugyanis, ahogy az aszexuális közösség tagjai sem feltétlenül a vágyat, csupán a más emberek iránti vonzalmat nélkülözik az életükben, úgy a fiktoszexuálisok is a szóló- vagy fantáziabeli kapcsolódást részesítik előnyben.

Ez persze nem jelenti azt, hogy aki fiktoszexuális, az automatikusan aszexuális is lesz. Hiszen, mint a szexualitás minden formájában, úgy ebben is óriási különbségek vannak egyéni megélések, élmények, vágyak között. És míg létezik olyan, aki kizárólag fiktív karaktert tud szeretni – sőt, akár össze is házasodik vele –, más csupán a hús-vér párjával való szexuális életét fűszerezi meg a fiktív világból érkező fantáziákkal.

„Kívülről talán felszínesnek tűnhet egy ilyen kapcsolat, ám a valóságban az érzés nagyon is valódi. Bár a partner képzeletbeli, attól még az iránta érzett szerelem és elköteleződés lehet nagyon is valós és mély”

– fejti ki Rebecca Minor terapeuta, hozzátéve: a tévhittel ellentétben ez a szexuális orientáció nem frusztrációkból vagy éretlenségből fakad, és nem a társas elszigeteltség vagy a valódi kapcsolódásra való képtelenség jele – hanem ugyanúgy valódi és jogos létezési forma, mint az LMBTQ-zászló bármely színe.

Ráadásul a magukat fiktoszexuálisnak vallók többen vannak, mint valaha: amellett, hogy Redditen egy több mint 18 ezer főt számoló fórum indult a témában, a japán kamaszok közel 13 százaléka vonzódott már fiktív szereplőhöz, és azonos az arány Németországban is. De megtörtént már az első fiktív házasságkötés is: a japán Akihiko Kondó Hatsune Miku virtuális karaktert vette feleségül – ebben egyesek az önazonosság fontosságát és a szabad szerelmet, mások a paraszociális kapcsolatok fenyegető jellegét látták.

Érdekességképpen említhetjük azt is, hogy a Vatikán 2015-ös tanulmánya szerint 4000 nő él világszerte „Jézus menyasszonyaként”, nagyjából 60 százalékuk Észak-Amerikában, 40 pedig Európában. És bár ez a jelenség talán sokkal kevésbé hangzik újkeletűnek, mint mondjuk Edward Cullent szeretni – a „párkapcsolatuk" mindennapjai mégis hasonlóan telnek, mint egy fiktoszexuális esetében.

A helyzet nem patológiás, de nyugtalanító

Minor kijelentése, és – úgy általában – a fiktoszexualitás jelensége mégis sokakban ellenérzést szül. A Kyushu Egyetem társadalomtudósa, Yuu Matsuura a témában készített interjúsorozatából kiderült, hogy az érintettek hasonló elnyomásformákkal, stigmatizálással és bullyinggal találkoztak, mint az LMBTQ közösség tagjai. A szakember szerint az emberközpontú szexualizmus és genderfelfogás szorosan összefügg a heteronormatív és ciszneműségen alapuló társadalmi berendezkedésekkel. Ugyanakkor az elvi kérdések mellett pszichológiai dilemmákat is felvet a jelenség.

Bár sem az Egészségügyi Világszervezet (WHO), sem az Amerikai Pszichiátriai Társaság nem sorolja a fiktoszexualitást a diagnosztizálható mentális zavarok közé, azt hangsúlyozzák: ez a kapcsolat addig nevezhető egészségesnek, amíg az érintett tisztában van azzal, hogy a viszonya teljes mértékben egyoldalú.

Ennek mértékét azonban kívülről nehéz megállapítani – hisz míg a fent idézett Cait állítása szerint tudatában van annak, hogy Fizzarollival sosem lesz köztük valódi kontaktus, addig Floridában egy 14 éves kamasz épp azután lett öngyilkos, hogy beleszeretett Daenerys Targaryen AI-karakterébe. Persze az utóbbi téma sok kérdést felvet, és bizonyára fontos különbséget tenni aközött, hogy a fiktív szerelemmel működő kapcsolat passzív vagy interaktív-e – mindenesetre, ami az egyoldalú viszonyokat illeti, azokról Dr. Patrick McGrath, PhD, terapeuta és a NOCD klinikai igazgatója így vélekedett:

„Ha ez az, ami valóban izgat téged, nem zavar, és nem befolyásolja negatívan az életedet, akkor mit diagnosztizálnék?”

Csináld bátran, csak időnként vizsgáld felül magad

Akik fiktoszexuálisként azonosítják magukat, gyakran állítják, hogy a fiktív szereplőkkel való kapcsolataik segítenek abban, hogy kevésbé érezzék magukat egyedül, valamint, hogy bátrabban kísérletezzenek a saját vágyaikkal, szexualitásukkal. Az optimistább szakemberek ebben abszolút értéket látnak: véleményük szerint

az, hogy a szexualitáson belül egyre több spektrumra van szavunk, pont, hogy nem a korlátozást, hanem inkább a nagyobb nyitottságot kellene, hogy eredményezze.

Ugyanakkor bizonyos tanulmányok azt is kimutatták, hogy ezek a kapcsolatok nem helyettesítik azokat az érzelmi kötődéseket, amelyek a személyes, szemtől szembeni interakciókból származnak. Egy friss kutatás például azt találta, hogy azok az emberek, akik paraszociális kapcsolatokban vesznek részt, megnyugvást találhatnak ezek kiszámítható és kontrollálható természetében, mivel a kimenetelük kevésbé bizonytalan, mint a valós emberi kapcsolatoké.

Dr. McGrath ebben egyetért, de azt is hozzáteszi:

„A szociális szorongással küzdők számára ez ideálisnak tűnhet, mert így kialakíthatnak egy olyan kapcsolatot, ami teljes mértékben kielégíti az igényeiket anélkül, hogy erőfeszítést kellene tenniük vagy valódi személlyel kellene kapcsolatba lépniük,

ugyanakkor éppen ezért irreális elvárások is megfogalmazódhatnak bennük a valódi kapcsolatokkal szemben.”

Erre egyébként egy korábbi interjúban Sipka Bence környezetpszichológus is felhívta már a figyelmünket: ő elmondta, hogy ha egy kapcsolatban zéró erőfeszítéssel jutunk azonnali jutalomhoz, akkor nem kell fejlesztenünk a szociális képességeinket, a kommunikációs skilljeinket, a bizalom felépítését – márpedig ezekre az élet számos területén szükségünk lehet.

Végső soron azt láthatjuk, hogy a téma meglehetősen messzire vezet, és a jelenleg elérhető tudásunk mentén nincsenek még rá egyértelmű válaszaink. Sem azért, mert nem vizsgálhatunk globális jelenségként egy minden esetben egyedi viszonyt, sem pedig azért, mert 2025-től aligha a lányregények, sokkal inkább az interaktívan reagáló chatbotok kerülnek a párkapcsolati pozícióba. Éppen ezért lezárásul nem is hoznék nagy konklúziókat, inkább álljanak itt a témában érintett Cait tanácsai: ha beleszeretünk egy fiktív karakterbe, mindenképp gyakoroljunk önreflexiót, és vizsgáljuk meg a valódi szükségleteinket. Lehet, hogy Heathcliff csak papíron létezik, de a felé megjelenő igényeink – nos, azok nagyon is valóságosak lehetnek.

Takács Dalma