Biró Zsombor Aurél: Amikor sportról beszélünk apámmal, abban ott van, hogy szeretlek, kisfiam

–

Az utóbbi években taroltak az autofikciós könyvek. Biró Zsombor Aurél azonban csavart egyet a dolgon, és új szintre emelte a műfajt: a Visszatérő ​álmom, hogy apám vállán ébredek című regényben folyamatosan elbizonytalanítja az olvasót, és játékot űz vele az igazság és fikció határán. Az eredmény egy vallomásos, mégis megfoghatatlan történet, ami sokkal többet árul el a valóságról, mint elsőre tűnik. Az már csak hab a tortán, hogy a könyv szereplői lehetőséget kaptak arra, hogy beleszóljanak a történetbe, és néha jól kioktassák a szerzőt. 

Simon Eszter/WMN: Az utóbbi években egyre divatosabb az autofikció, és láthatóan az olvasók is nagyon szeretik ezt a műfajt. Nagy siker Knausgård Harcom-sorozata, a Nobel-díjas Annie Ernaux kötete, Marton Krisztiántól a Bőgőmasina, Kemény Lilitől a Nem, Görcsi Pétertől a Várni a 29-esre, és még hosszan sorolhatnánk. Sokak szerint az autofikció már lerágott csont. Miért döntöttél mégis emellett?

Biró Zsombor Aurél: Az unalmas válasz az, hogy az elmúlt öt évben a legbrutálisabb irodalmi élményeim mind vállaltan önéletrajzi, vallomásos cuccok voltak. Vida Gábor Egy dadogás története című regénye, Ben Lernertől az Iskola Topekában és Édouard ​Louis-tól a Leszámolás Eddyvel, hogy csak párat mondjak. Ezek olyan könyvek, amik belelihegnek az arcodba, és még hetekkel később is érzed a leheletük szagát, mert a szerzőik igenis vállalják, hogy a valóságról írnak. Én is ilyen könyvet akartam letenni az asztalra. Úgy, hogy közben kijavítom azokat a dolgokat, amik nem tetszenek a kortárs autofikcióban.

S. E./WMN: És mi az izgalmas válasz?

B. Zs. A.: Az, hogy meg akartam érteni anyámat és apámat. Állításuk szerint ők egyszer régen nagyon szerelmesek voltak egymásba. A családi legendárium szerint, amikor apám először meglátta anyámat, azonnal tudta, hogy feleségül fogja venni, és a VHS-felvételeinken is látszik ez a megbolondulós rajongás. Én viszont nem így emlékszem rájuk, nekem csak az örökös veszekedés van meg, a gyűlölet és az utána következő közöny. Anyám sokat mesélt nekem erről a házasságról, viszont apám egyetlen szót se.

Kettesben sem dolgozták fel a válásukat, nincs is rá közös nyelvük, és ha nincs nyelv, marad az elfojtás, ami az én generációmnak már teljesen ismeretlen fogalom.

Mi pont hogy mindent szétreflektálunk. Persze a folyamatos önboncolgatás, a konyhapszichologizálás is lehet egyfajta szőnyeg, ami alá besöpörjük a szemetet: úgy is lehet menekülni a problémák elől, hogy addig beszélünk róluk, amíg már nincs is értelme annak, ami kijön a szánkon.

S. E./WMN: A regény főszereplője Biró Zsombor Aurél, akit az olvasó veled azonosít. Miben más ettől az olvasói attitűd?

B. Zs. A.: Van a saját név használatának valami elképesztő erejű húzása. Olvasóként rajtam is működik: amikor elkezdek egy narrátort azonosítani a könyv szerzőjével, hirtelen megszűnik a távolság köztem és a sztori közt, közelebb kerülök, bevonódom, őszintébbnek, igazibbnak érzem, amit olvasok. Pedig hazugság az is, mint minden irodalom. A saját regényemnél ez az ellentmondás érdekelt.

S. E./WMN: Több ponton is előfordul a regényben, hogy Zsombor mond valamit, amit később saját maga, vagy egy másik szereplő is megcáfol. Ettől elképesztő izgalmassá válik a szöveg, miközben ez veszélyes játék, mert ha túl sokszor élsz ezzel a megoldással, a regény akár tét nélkülivé is válhat, hiszen az olvasó egy ponton túl már mindenhez távolságtartással viszonyul.

B. Zs. A.: Olyan szöveget akartam írni, ami játszik a valóság és a fikció határaival. Ha csak annyit csinálok, hogy minden szereplőnek odaadom az igazi nevét, annak nem lenne sportértéke, az bulvártrükk volna, Blikk.hu. Én el akartam bizonytalanítani az olvasót, ki akartam rúgni alóla a széket, hogy azt érezze, igen, ez a szöveg vallomásos, ez a szöveg őszinte, de nem attól őszinte, hogy a valóságot beszéli el.

Mert hát a valóság nem is létezik. Csak valóságok léteznek, a tiéd, az enyém, anyámé, apámé. Ezek a valóságok nem mindig találkoznak, sőt sokszor önmagunknak is ellentmondanak. A szüleim válásának története tulajdonképpen ezekről a párhuzamos valóságokról szól.

S. E./WMN: A legtöbb autofikcióval ellentétben, nálad az is megjelenik a regényben, hogy a szereplők, akik egyébként könnyen beazonosíthatók, belenyúlhattak a szövegbe. Vagy ez is a valóság és a fikció játéka?

B. Zs. A.: Sárit, az elbeszélő nagy szerelmét, a volt barátnőmről mintáztam, aki végigolvasta és javította a készülő szöveget. De apám is belejavított, sőt kihúzott egyes részeket. 

S. E./WMN: Nem vált ettől tét nélkülivé az írás?

B. Zs. A.: Nekem egy-egy jó mondatnál fontosabb volt, hogy a könyv megjelenése után is jóban lehessek apámmal, ez talán a regényből is lejön. A mi viszonyunk sokáig elég terhelt volt, aminek azért máig érezni lehet néha az utórezgéseit. Édesapám ízig-vérig csávó, a férfias férfiak férfinyelvét beszéli, a tesiöltözők szókészletével jár-kel a világban, és minden mondatával árad belőle a tesztoszteronszag. Ezt a viccelődős, szívatós nyelvet, aminek az a lényege, hogy az érzéseink helyett mindig valami másról folyjon szó, én is anyanyelvi szinten beszélem, viszont az utóbbi években igyekszem elfelejteni. Apámmal viszont csak ezen a nyelven értjük meg egymást,

mi abban a regiszterben tudunk jókat beszélgetni egymással, hogy mit játszott az Arsenal a Tottenhammel (sima Ágyús győzelem, nyilván). De ezekben a mondatváltásokban bújtatottan ott van azért az is, hogy szeretlek, kisfiam.

Direktben az ilyen dolgokat nehéz kimondani, erre jó az írás. A szövegeim igazából egy nem létező kommunikációs csatornát helyettesítenek köztünk. 

A férfivá válásomnak fontos állomása volt, amikor elkezdtem megmutatni neki azokat a szövegeket, amiket róla írtam. Persze eleinte rettegtem tőle, hogy mi lesz ha szembesül vele, hogy milyennek látom, de mindig csak annyit mondott, hogy „ez tök jó, Zsombika, csináld csak”.

S. E./WMN: A Z generáció egyik legnagyobb kihívása, hogy próbálunk kilépni a szüleink árnyékából és megtörni a családi mintákat. Szerinted hogy állunk ezzel? 

B. Zs. A.: A regény nem utasítja el teljesen a hagyományos férfiasságot, a macsóságot, a heteronormatív párkapcsolatot. Elsősorban azért, mert a saját életemben is azt tapasztalom, hogy ezeket a dolgokat nem tudjuk csak úgy, csettintésre elhagyni. Hiába mondjuk azt társadalmilag, hogy „kedves férfiak, most már nyugodtan sírhattok”, attól még lehet, hogy nekem továbbra se jönnek a könnyek, vagy ha jönnek, utána szégyellem magam, esetleg a barátnőm feszeng, mert fogalma sincs, mihez kezdjen egy zokogó faszival.

Az a típusú érzékeny férfikép, amit a 2020-as években progresszívnak gondolunk, valójában egy tévképzet, egy vágyálom, egy komplex problémahalmaz leegyszerűsítése. Akár tetszik, akár nem, a hagyományosan maszkulin értékek egy része vonzó.

Nőknek is, férfiaknak is. Én inkább csak megkérdőjelezni akartam ezeket a mintákat, és megvizsgálni, hogy a generációmnak mi a viszonya mindehhez. 

S. E./WMN: Nagyon sok maszkulin férfi minta vett körül. Az uszodai közeg, édesapád, aki szintén vízilabdaedzőként dolgozott, az SZFE-s tanárod, igaz, ő mindennek egy szofisztikáltabb formája, és az ő ellenpontjukként ott volt Zsolt bácsi, a waldorfos osztályfőnököd. Nem lehetett könnyű ennyire ellentétes közegekben mozogni.

B. Zs. A.: A Waldorf egy furcsa hely, ahol mindenért buksisimogatást kap az ember. Olyan volt ez az iskola, mintha vastagon becsomagoltak volna minket egy buborékfóliába, nehogy megüssük magunkat, én meg innen jártam délutánonként az uszodába, ahol akkorákat vertek egymás seggére a gumipapuccsal a srácok az öltözőben, hogy csak úgy visszhangzott. 

Lett egy-két maradandó emlékem az Újpestből, maradjunk ennyiben. Soha nem felejtem el, amikor az egyik edzés elején szaltóval ugrom be a medencébe, és arra jövök fel a víz alól, hogy Józsi bácsi vörös fejjel üvölti nekem: „Mi vagy te, édes fiam, buzi?” Másfél órát pillangózott utána az egész csapat. Klasszikus katonaiskolás pedagógia, Ottlik írt róla négyszáz oldalt: az autoritás nem a „bűnöst” bünteti, hanem a csapatot, ezzel áttolva a tízéves gyerekekre a nevelés felelősségét. Józsi bácsi felteszi a kezét, büntessétek egymást, fiúk, ha akarjátok. Persze hogy akartuk.

Engem egyedül apám státusza mentett meg. Biró gyereket a Hajós Alfréd Uszodában bántani nem lehetett.

S. E./WMN: Drámaírást tanultál, majd forgatókönyvíróként végeztél. Most két darabodat játsszák, az egyik, a Mit csináljak, hogy jobban érezd magad a Jurányiban megy, áprilisban pedig a Katonában mutatták be a Megrág, kiköp című darabot. Mindkettőben nők vannak a főszerepben. Mit látsz férfiként, mivel próbálnak szembemenni a Z generációs nők? 

B. Zs. A.: Mindkét darabot improvizációk alapján írtam, Kizlinger Lilla rendezte őket, és a hagyományos nemi szerepek felborulásáról, párkapcsolati küzdelmekről szólnak. Nem akarom megszakérteni a Z generációs nők problémáit, majd elmondják ők, de az biztos, hogy nem lehet egyszerű megküzdeni azokkal az egymásnak sokszor ellentmondó elvárásokkal, amikkel a húszas–harmincas éveikben szembe kell nézniük.

Ilyen az, hogy legyen célod, karriered, de családot is akarj, vidd sokra, de legyél ösztönösen jó anya, legyél önálló, de ne legyél hideg, ne törtess, ne gátlástalankodj, mert az visszataszító. És ha nincsenek hosszú távú ambícióid? Hát sajnálom, akkor patriarchális mintákat termelsz újra. Viccelek, de tényleg nem könnyű ez. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mi van, ha egy feminista szemléletű, de hagyományos nemi szerepekkel operáló kapcsolatban a nő hirtelen sikeresebb lesz a férfinál. Mindkét darab foglalkozik ezzel a kérdéssel. Hogy hogyan borul fel egy pillanat alatt minden két ember között, akik egyébként azt gondolják önmagukról, hogy felvilágosult, empatikus, emancipált értelmiségiek. 

S. E./WMN: A napokban jelent meg a regény második kiadása. Mit gondolsz, értik az olvasók a kötet üzenetét?

B. Zs. A.: Persze, nem olyan bonyolult az. Van négy-öt nagyobb témakör, amiről szerintem szól ez a regény, ebből kábé hármat-négyet szoktak emlegetni az olvasók, ez tök jó arány. Ami furcsa, hogy a narcizmus felől nem nagyon olvassák a könyvet, pedig

a narcisztikus hajlamok kialakulásának, felfedezésének és részleges leküzdésének folyamata fűzi össze a sztori térben és időben ugráló epizódjait, ez a gondolatgerinc tartja egyben az egészet.

S. E./WMN: A könyvből kimaradt az egyetemfoglalás, miközben jelentek meg róla írásaid. Ez a periódus miért nem került bele a regénybe?

B. Zs. A.: Írtam egyetemfoglalós fejezeteket, de aztán kihúztam őket, mert túlságosan újságírós lett tőle az élőbeszédszerű szöveg. De mindenképp szeretnék ezzel a témával foglalkozni, mert számomra az SZFE kinyírása jelentette a politikai öntudatra ébredést, azokban a hónapokban értettem meg, mit jelent gondolni valamit a világról. És hát egy ilyen ziccert azért nem lehet kihagyni.

Simon Eszter