„Két külön ember vagyunk, van nevünk is!” – Ikertestvéreknek lenni számos kihívással is jár

–

Nemrégiben egy barátnőm – egypetéjű ikerpár egyik tagja – keserűen kifakadt: mennyire utálta mindig is, ahogy a környezet kezeli őt és a testvérét, a felfokozott figyelmet, és azt, hogy nem különálló egyénként fordulnak hozzájuk. A panaszait hallgatva bizony el is röstelltem magam, mert azonnal eszembe jutott az általam írt ikerpár: a Bűntény a Dunán Marcija és Morcija, akiknek a karakterével (ezek szerint) gyakorlatilag az összes egypetéjű ikres közhelyt sikerült „lekönyvelnem”. 

Úgyhogy részben kíváncsiságból, részben vezeklésképpen megkérdeztem a közösségi oldalamon keresztül is ikreket: meséljék el, ők hogyan élik meg a duplaságukat.

Nem vagyunk bazári majmocskák!

„Édesanyám szerint azért volt nehéz ikrekkel – már a szülés meglepetése után, amikor azt hitte, túl van rajta, de szóltak, hogy jön még egy –, mert szinte fel sem ocsúdott a rengeteg munkából, a pelenkakifőzés, altatás, etetés végtelen rutinjából, mi egyszerre felnőttünk és kirepültünk” – meséli Barbara, a barátnőm. „Bájos, copfos iker kislányok, kézenfogva, ugyanolyan ruhában. Négykezest játszó ikrek a zongoránál. Na miben? Természetesen ugyanolyan ruhában! A két Lotti és számos más film és alkotás által megteremtett idill, vagy éppen horror (Ragyogás, helló!) mindig is lenyűgözte az embereket. Mindenkit, kivéve minket, kettőnket. És úgy általában az ikrek túlnyomó részét.

Ami kívülről cuki és megbámulni való, az nekünk érthetetlen volt, mi ugyanis sosem láttuk magunkat hasonlónak. Egypetéjű ikerként én én voltam, ő meg ő. A külvilág viszont nem tudott – és annyira nem is akart – megkülönböztetni minket. »Valamelyik lány« – ez volt a nevünk sokáig. Nem segített, hogy ugyanabba az osztályba, ugyanolyan különórákra volt csak szabad járnunk. A tanárok ugyanolyan jegyeket adtak, bárhogy teljesítettünk. Ha egyikünk továbbjutott a versmondó versenyen, nem mehettünk el, mert az nem lehet, hogy egy iker megy, a másik marad…

Akkoriban az általános iskolából jellemzést küldtek mindenkiről a gimnáziumba. Rólunk egyszerűen stencilezték ugyanazt, fénymásoló nem volt.

Jó esetben az egyik első dolog, amit egy kisbaba megtanul: a saját neve. Az, hogy ő csodás, szeretett, egyedülálló, különleges. Értékes. Enélkül nehezen épül fel egészséges identitás, magabiztos személyiség. Ma már tudjuk, és könyvtárnyi szakirodalma van, hogy tilos ugyanabba a ruhába öltöztetni az ikreket, állandóan összehasonlítani a teljesítményüket, nem külön egyéniségként, teljes értékű emberként kezelni őket. Ha megoldható, külön iskolába, vagy legalább külön osztályba érdemes járatni őket, hogy legyen saját, különböző(!) baráti körük, eredményük, teljesítményük.

Nagy öröm, amikor olyan ikreket látok, akik lehetnek boldog, felszabadult, különböző testvérek, mint bárki más. Nem bazári majmocskák, akiket a szülők beöltöztetve mutogatnak. 

Hogy jó volt-e ikernek lenni? Hát, én azért eléggé drukkoltam, hogy nekem egymás után szülessenek a gyerekeim. Egyszerűen azért, mert a legjobb szándékkal is nagyon nehéz lehet szülőként ezt jól csinálni.

Az ikerhúgomat viszont nem adnám semmiért. Ő az, aki ott van velem minden emlékemben, akivel félszavakból – mit félszavakból, levegővételből – is értjük egymást. Akivel sokszor nem tudjuk abbahagyni a nevetést. Akiért bármikor és gondolkodás nélkül odaadnám a fél karomat. Vagy a vesémet. Akivel el tudom követni a tökéletes bűntényt. Mert igen, azért a megegyező DNS-nek előnyei is vannak. Ő a saját, különbejáratú hard drive-om, aki emlékszik mindenre, amit én már esetleg elfelejtettem. A testvérem és a legszebb ajándék, amit a szüleimtől kaphattam.”

Nevünk is van, hékás!

A 13 éves Vince és Bence ugyan kétpetéjű ikerpár, de így is minduntalan megtalálják őket a közhelyek. „Fura ikernek lenni, mert mindent együtt csinálunk. Nem hasonlítunk egymásra, de sokan így is ikreknek hívnak, ezt nagyon utáljuk!” – háborog Bence, aki hozzáteszi:

„Két külön ember vagyunk, van nevünk is!” 

Ikerségük egyik nagy előnye, hogy elég, ha csak egyikük jegyzetel az órán, mert a másik le tudja otthon másolni. Hátrány viszont, hogy más az érdeklődési körük, ezért nehéz közös hobbit találniuk. Kettejük kapcsolatáról ezt mondja Bence: „mindig változik, néha legjobb barátok vagyunk, néha öljük egymást. A nővéremmel kevesebbet veszekszünk.“

Bár Bence és Vince inkább a nehézségeket hangsúlyozza, Zsófi, az anyukájuk úgy látja, jó nekik ikernek lenni. „Észre se veszik, de mindig egy négyzetméteren vannak. Néha úgy veszekednek, mint egy öreg házaspár, de ha bármikor felmerül a választás lehetősége, hogy külön vagy együtt csináljanak valamit (táborba menni, iskolát választani, programozni), mindig az a válasz, hogy ugyanazt szeretnék mindketten.”

A különbség is lehet zavaró

Líviának az egypetéjű ikertestvérével való viszonyában épp a különböző bánásmód volt sokáig zavaró. „Gyerekkorunkban vele szívesebben játszottak, mint velem, és én emiatt a legtöbbször egyedül töltöttem az időt, ami nem esett jól. Később írni kezdtem, és már nem éreztem, hogy ez baj lenne. A suliban viszont elfogadták, hogy én egy kicsit lassabb vagyok, ő eszesebb.” Azért igyekeznek kihasználni az előnyöket: például átveszik egymás csomagját. 

Van egy öccsük is, Lívia úgy érzi, vele belsőleg sokkal inkább hasonlítanak egymásra.

Linda és a lány ikertesója kétpetéjű ikrek, van egy három évvel idősebb bátyjuk is, aki elfogadta, hogy vele nem annyira mély és szoros a viszony – bár mindhárman nagyon közel állnak egymáshoz. „Alapvetően szeretek egy ikerpár tagja lenni, mert nagyon különleges dolog. Ugyanakkor voltak rossz megéléseim is ezzel kapcsolatban, hiszen minket is sokszor egy emberként kezeltek, ezáltal kialakul az emberben az érzés, hogy mi csak párban létezünk. Közös szülinapok, közös baráti társaság, és nagyon sokszor hallgattuk azt is, hogy majd egyidőben leszünk várandósak, közös esküvő, miegymás... Erre azért egyikünk sem vágyott. (És nem is alakult így az életünk.) Huszonéves koromban nagyon szerettem volna leválni az ikertesómról, hogy ne legyen mindenünk közös. És hogy egyedül is tudjak létezni. Furcsa mód

felnőtt létemre az kezdett el zavarni, hogy már annyira különbözünk Fannival, hogy sokszor bizonygatnunk kell: mi igenis ikrek vagyunk. Máshogyan öltözködünk, neki sok tetoválása is lett, így mostanra inkább csak sima testvérnek néznek minket.”

Nem tanultunk meg egyedül lenni

Zsuzsi és Juli egypetéjű ikrek, akik a hozzájuk hasonlókkal együtt ki nem állhatják, hogy úgy tekintenek rájuk, mintha nem lenne különálló személyiségük. „Pedig különbözőbbek nem is lehetnénk, csak hogy a legapróbb példát mondjam: az egyikünk sörös, a másikunk viszont a bort preferálja” – mondja Zsuzsi. Ami az ikerséget illeti, egyetértenek benne: ami az előnye, az a hátránya is. „Sosem vagyok egyedül. Ami nagyszerű érzés, mert mindig számíthatok valakire, de közben nem tanultam meg, hogyan kell egyedül lenni” – mondja Zsuzsi. 

Van egy bátyjuk is, aki mindig is azt érezte: valamiből kimarad.

Juli arra szeretne mindenkit kérni, hogy ne kérdezzék meg, hogy milyen, amikor van valakinek egy ikertestvére. „Számtalanszor találkozunk már ezzel a lelkes kérdéssel, amit követett egy még lelkesebb »én mindig is akartam egy ikertestvért« szöveg. Nem tudjuk, milyen, amikor nincs, úgyhogy erre a kérdésre nem tudunk válaszolni!”

Nehéz így saját személyiséget kialakítani

Anna és Juli is érzi, hogy más a kapcsolatuk a nem ikertestvérükkel. „Ikernek lenni áldott állapot, hiszen van melletted mindig valaki, akire számíthatsz, aki pont annyi idős, mint te, és nagyjából ugyanazokon a helyzeteken megy keresztül. Kilenc napot leszámítva mi az életünk minden percét együtt töltöttük 19 éves korunkig, amikor az egyetem miatt külön költöztünk. Emiatt óriási kettőnk között az összhang.”

Azt ők is hátránynak élik meg, hogy „egyik és másik” elnevezéssel futnak sokaknál. Egymás szavait kiegészítve mondják el nekem egy hangüzenetben, mennyire nehéz volt saját személyiséget kialakítaniuk, főleg úgy, hogy sokan még a nevükkel sem tisztelik meg őket. „Ezzel arra nevelnek rá minket, hogy önmagunkban nem vagyunk teljes egészek.” Annának ezért is volt újdonság közel húszévesen, hogy az egyetemen a nevén szólították.

„Megható és különleges érzés volt, hogy nem többesszámmal utalnak rám.”

Különleges telepatikus képességük egymást illetően nincsen, nem is hisznek a spirituális dolgokban. Az, hogy extrán egymásra vannak hangolódva azért van, mert valóban nagyon sok időt töltenek együtt, és hasonlóan gondolkodnak, hasonló az ízlésük is. „Ez főleg akkor rossz, ha ugyanaz a fiú tetszik meg nekünk” – mondja Anna. Mivel megszokták, hogy a másik pár szóból, gesztusból is kitalálja a gondolataikat, furcsa nekik, amikor bárki másnak viszont hosszan kell magyarázniuk.

Egymásban nagyon hamar a hibákat is észreveszik, ami mókás vitáknak ad alapot. „Te is ilyen vagy” – csattannak fel… de elismerik, másban mindig könnyebb kiszúrni a jellemgyengeségeket, mint az embernek magában.

A legszórakoztatóbb azonban az, hogy az ikerség mindig egy nagyon jó beszédtéma, új társaságban pedig egy igazi kommunikációs ice breaker. Csak az lenne jó – mondják egyszerre –, hogy ha egy buliba csak az egyikük megy, annak is tudnának örülni a többiek, és nem kezdenék rajta azonnal a másikat reklamálni.

Lehetünk egészek a másik nélkül?

Zsófi és Luca egypetéjű ikrek. Zsófi azt mondja, a legjobb dolog, ami történhetett vele, az az ikertestvére. Az sem zavarja, hogy mindenki szemében ők „az ikrek”, élvezi, hogy különlegesek. „Az összehasonlítgatás azonban sok nehézséget okozott. Mindig mindenben összevetettek minket, még a legjobb barátaink is. Ki a szebb, ki a viccesebb, ki az okosabb… Ez sok sérelmet hozott, ami szerintem a mai napig bennünk van, de mivel mind a kettőnkkel megtörtént, ezért ezzel is közösen meg tudtunk bírkózni.” Zsófi úgy látja, ebből aztán tudtak előnyt kovácsolni, hiszen az, hogy versenyezniük kellett egymással, arra ösztönözte őket, hogy jobbak legyenek.

„Szerintem az ikerség csodálatos dolog, boldog vagyok, hogy megtapasztalhatom. Azt szoktam mondani, ha kérdezik, hogy én csak ajánlani tudom”

– mondja viccesen Zsófi. Luca is egyetért. „Az ikertestvéremre mindig számíthatok, és pontosan tudom, hogy ezen semmi sem változtathat. Ő az az ember, akinek mindent el tudok mondani, és tudom, hogy őszinte választ fogok kapni, de egyedül tőle vagyok hajlandó »elviselni« a kritikát is, mert tudom, hogy csak jót akar nekem. Ő az, aki életem végéig mellettem lesz, akármi történik is.” 

Luca a hátrányok között említi, hogy „nehéz úgy szeretni az embernek magát, hogy van kvázi még egy belőle, aki jobb valamiben nála”. De mostanra elfogadták, hogy ők két különálló ember. „Nehéz folyamat volt, és talán még mindig nincs vége, hiszen sosem leszünk egészek a másik nélkül, úgyhogy lehet, hogy igazán sosem fogjuk tudni elfogadni ezt. Nem is biztos, hogy el kell, csak egészséges szemmel kell nézni mindent.”

Hamarabb van „mi”, mint „én”

Boglárka állítja: alapvetően szeret iker lenni. A különlegességérzés nagyon jó, mondja, hiszen mindig felfigyelnek rájuk, amikor együtt vannak, azonban ennek ott van a másik fele: egyedül már „teperni kell érte”. „Aztán ott van az identitás: ki is vagyok én egyedül? Hiszen az ikreknél a mi-tudat megelőzi az éntudat kialakulását. Kedvenc serdülőkori kérdésem volt, hogy ki is vagyok én? Mi van, ha nem is én vagyok, hanem a tesóm? Mennyire határozza meg a név a személyiségemet? Hiszen akkor könnyen más lennék. És mi van, ha valamikor összecseréltek?”

Nehézség az is, hogy környezete árgus szemmel lesi a különbségeket, hiszen meg akar különböztetni, ám a pici különbségeket is felnagyítják. „Így lesz az egyik gyerek kedves, a másik morgós, vagy ami rosszabb: az egyik életrevaló, a másik mimóza. Ezek a szerepek nagyon gyakran nem a valós vonásokból alakulnak ki, hanem a környezet elvárásából.” 

Fiala Borcsa