Azon szorongok, hogy a gyerekem szorong, amitől ő még jobban szorong… – Mit lehet tenni?

–

39 évesen már csak valid dolgok miatt szorongsz – nagyjából

Nagyon szorongó gyerek voltam, sőt. 16 évesen, csodás iskolai eredményekkel, több nyelvvizsgával kerültem pánikroham miatt pszichiáterhez (erős kezdés, tudom). Több mint egy évtizede tünetmentes vagyok, de azt azért nem mondanám, hogy legyőztem a szorongásaimat. Inkább arra jutottam, hogy szerintem 2024-ben csak az nem szorong, akinek valami gond van a realitásérzékével (ami persze lehet akár csodálatos optimizmus is). Én 

ma már nagyrészt teljesen valid dolgok miatt, kifejezettem jogosan szorongok. Nagyrészt. Meg hangulattól, témától, fáradtsági szinttől és pillanatnyi gondolatfoszlányoktól függően random a legnagyobb hülyeségeken. 

De tény és való, megtanultam minimális és rövid időszakokat leszámítva kiegyensúlyozottan együtt élni a szorongásaimmal. Több év terápia (amit rögtön 16 évesen megkezdtem), gyakorlatok és jó sok élettapasztalat segített ebben… meg talán szerencsés alkat is vagyok. Van egy közel 11 éves gyerekem, akin már most egyértelműen látszik, hogy legalább annyira szorongó, mint én voltam. Meg egy 9 éves, aki a szorongásaimnak „csak” az egyik felét érzi magáénak jelen pillanatban (de ki tudja, mit hoz még a tinikor). 

A kilencvenes évek végén, kétezres évek legelején (amikor én kezdtem a szorongó pályafutásomat) az iskolarendszer és az első generációs értelmiségi szüleim elvárása is a tartósan magas teljesítmény volt. Ma már sokkal több a lehetőség ennek a kikönnyítésére, és mi élünk is vele. Anyukám elvárta tőlem, hogy kitűnő legyek. Szerinte azért, mert könnyedén képes voltam rá… én tudtam, hogy azért nem könnyedén, és ma már azt is tudom, hogy teljesen feleslegesen tettem meg egy csomó erőfeszítést (helló, kémia!). Szóval szülőként teljesen hitelesen képviselem, hogy nemcsak a kitűnőséget, de konkrétan a jegyeket is leszarom (természetesen vannak dolgok, amiket egyáltalán nem szarok le, a felelősségvállalást, a tudást, az odafigyelést). Hozzáteszem, könnyen szarom le, mert a gyerekeim maguktól talán túlzottan is kötelességtudók, és nem tudom, mi lenne, ha nem így lenne. De azt viszont tudom, hogy 

iszonyú nehéz végignézni a lányom őszinte, és teljesen alaptalan rettegését, hogy valamiből egyest kap (alapos felkészülés után) úgy, hogy az én tudásom a világról, a tanáraikról és a rendszer működéséről pontosan megmutatja, hogy az egyes valójában nem opció

 – de ezt nem tudom megértetni vele. Sosem történt vele ilyen, mégis páni félelem fogja el a gondolatától minden számonkérés és megmérettetés előtt – és nekem olyan fájón ismerős az érzés, ami benne van.

Persze, szuper, hogy kommunikálja, szuper, hogy tudunk róla őszintén és nyíltan beszélni… de nem találom a módját, hogy hogyan csökkentsem érdemben a szorongásait. 

Így épül fel a szorongás

A dolog úgy indul, hogy van egy helyzet, ami triggereli, legyen szó például egy közelgő számonkérésről vagy egy várható új feladatról. Ez elindítja a negatív gondolatokat (sokszor teljesen irracionálisakat, külső szemmel legalábbis), ami negatív érzelmekhez vezet. Ezek akár fizikai tüneteket is kiválthatnak, mint erős szívdobogás, kipirult arc, ökölbe szoruló kéz. Ezekre megérkeznek a viselkedési reakciók, mint például kiabálás, kritizálás, befordulás…

És itt kell megjegyeznem, hogy a tiniknél ez még erőteljesebb, hiszen az agyukban a prefrontális kéreg még nem fejlődött ki teljesen, ezért egyszerűen nem tudják gátolni a zsigeri funkcióikat, hétköznapi kifejezéssel egyáltalán nem uraik az érzéseiknek, amin átmennek, azt a teljes valójában öntik rád (csodálatos, én mondom). És akkor ezzel a viselkedéssel nagyjából átadják valaki másnak az egész feszültségcsomagot, azzal, hogy őt triggerelik. Nagyjából ez a körforgás, amit persze szülőként nagyon nehéz végigcsinálni, de közben ha a viselkedéses rész nem kiborító annyira, és meg tudod tartani a higgadtságodat, akkor

lehet arra gondolni, hogy ezt csak azért csinálja, hogy átadja neked a feszültséget, és neked már kész az egész agyad, szóval remélhetőleg jobban megbirkózol vele. Én legalábbis erre szoktam gondolni.

Természetesen az internet tele van ötletekkel, akadnak köztük hasznosak is

Van egy csomó, amit mi is használunk, hogy az előbb leírt negatív spirált valamely ponton kikönnyítsük, szóval felsorolok néhányat (hátha nem minden mai szülő kezdte pánikbetegként a tinikorát):

• A légzés normalizálása, bármilyen egyszerű dolognak tűnik, mindig segít megnyugodni, ezért akár a levegőszámolás, a feszültség „elfújása”, akár valami taktilis dologgal összekapcsolt légzőgyakorlat – mi egyesével be szoktuk hajlítani az ujjunkat minden levegővételnél. 
• Ének, zene, tánc: hangosan ordítani a dalszöveget (előre is elnézést a szomszédoktól), őrülten táncolni valami zúzós zenére, vagy ha van otthon hangszer, akkor az azon való akárcsak zajcsapás is kizökkentő hatású. 
• Papírtépkedés, stresszlabdázás, gyurmázás, labdadobálás – ezek mind olyan apró cselekedetek, amelyek segítik kicsatornázni a feszkót.
• Kimenni a szabadba, kilépni a szorongató helyzetből mindig szuper opció, csak a szorongások sokszor este jönnek, és míg egy stresszlabdát előkap az ember tízkor is, azért frissítő sétára iskolás gyerekkel csak nagyon extrém esetben indul el ilyenkor. 
• Beszélni róla, beszélni róla, beszélni róla – ez valamennyit mindig segít, de azért a legtöbb esetben nem a helyzet tetőpontján, akkor tapasztalatom szerint inkább fokozza a feszültséget.
• Pozitív üzenetek saját magad számára – tudom, hogy ezt eleinte nehéz megcsinálni, pláne hangosan kimondani, esetleg még kiabálni egy ilyen „meg tudom csinálni” jelszót, az ember úgy érzi magát, mintha egy közepes amerikai film szereplője lenne, de amúgy tényleg segít.
• A sok alvás, a sport és a napirend pedig összességében jótékony hatású, hogy amikor jön egy-egy szorongató helyzet, akkor olyan állapotban legyünk, hogy a lehető legjobban tudjuk kezelni.

Léteznek más technikák is, amelyeket gyerekeknek és tiniknek ajánljanak, de felnőtteknél is működnek. 

Nemrég jöttem rá: aki szorongó, az valamennyire mindig szorongó marad

Több év és több kör terápia, tünetmentes pánikbetegség és szerintem tök normális szinten tartott szorongás mellett is azt tudom mondani közel 40 évesen: 

még mindig egy szorongó ember vagyok. Olyan, akinek minden új helyzetben eszébe jut egy „legrosszabb forgatókönyv”… és sosem egy legjobb. És – ezt egyszerűen muszáj elfogadnom – a gyerekeim is ilyenek. 

Így nem lehet az a cél, hogy „kivegyük” belőlük a szorongást, mert egyszerűen ez nem opció. Az viszont reális célkitűzés, hogy megtanuljanak együtt élni vele anélkül, hogy egy-egy számukra szorongató helyzet tartósan kibillentené őket az egyensúlyukból.

Tóth Flóra