Átölelheted a benned élő gyereket, akit nem mindig szerettek jól a szülei

–

Önvédelemből néha cinikus, rideg felnőtté válunk

Dr. Nicole LePera (aki The Holistic Psychologist néven visz népszerű közösségimédia-felületeket) és mások is felvázolják a belső gyermekkel való összekapcsolódás szakaszait. Ezek közül az első, amikor valaki még teljesen blokkolja, leválasztja magáról a benne élő gyereket. Az ilyen embereknél alapvetően is jellemző lehet a szarkazmus, a cinizmus megküzdési mechanizmusként való használata, az önmagukkal és másokkal szembeni megvetés, kritikusság. Sok esetben ők azok, akik nemcsak furcsállják ezt az egész koncepciót (ami érthető módon gyakori), hanem égbekiáltó ostobaságnak, értelmetlen hülyeségnek tartják. 

Viszont azzal, hogy – legtöbbször fájdalmas élmények hatására, önvédelemből – nem kapcsolódnak a saját gyermeki énrészükhöz, valójában önmagukhoz, a mély érzelmeikhez, a belső történéseikhez is elzárják az utat, emiatt pedig másokkal is nehézkes a kapcsolatuk. Ráadásul azt kockáztatják, hogy az életükből elvész egy sor olyan képesség, amit a gyerekkorunkból hozunk.

Mert gyerekként annyira természetes, hogy kíváncsiak, nyitottak vagyunk, szinte minden érdekel minket, rácsodálkozunk a világra, a legapróbb dolgoknak is képesek vagyunk örülni, a jelenben vagyunk, elmélyülten játszunk… Lényeges, hogy mindezt őrizzük, ápoljuk, vagy újrateremtsük magunkban. 

A belső gyerekkel való kapcsolódás további szakaszaiban egyébként egyre differenciáltabb kép alakul ki bennünk a szüleinkről, akiket már nem idealizálunk, hanem meglátjuk bennük az esendő, és sokszor a saját démonaikkal küzdő embert. Másrészt egyre inkább elfogadjuk saját magunkat, képesek vagyunk érvényesnek tekinteni a szükségleteinket, és ha néha késleltetjük is őket, alapvetően igyekszünk kielégíteni azokat, akár mások igényeivel szemben is, azaz meghúzzuk a határainkat anélkül, hogy ezt önzőségnek tartanánk.  

Honnan lehet felismerni, hogy a múltban vagyunk?  

A hétköznapi működésünk során gyakran előfordul tehát, hogy visszacsúszunk egy korábbi fejlődési állapotba. De egyáltalán nem mindegy, hogy ez egy kontrollált regresszió-e, vagy sem. Van, hogy szándékosan „megyünk vissza gyerekbe”, hogy felszabadultak legyünk, kikapcsolódjunk, játsszunk, fantáziáljunk, lendületet, ötleteket szerezzünk. Máskor viszont akaratunkon és tudtunkon kívül veszik át regresszív tendenciák a viselkedésünk feletti irányítást. És most jön az a mondat, ami szerintem ennek a területnek az egyik legfontosabb tanulsága:

ha megszakad a kapcsolatunk a bennünk élő gyerekkel, pontosan akkor folyamodunk olyan megküzdési mechanizmusokhoz, amelyekkel gyerekkorunkban rendelkeztünk.

Ezek abban a kontextusban, amikor még kicsik és védtelenek voltunk, teljesen helyénvaló reakciók voltak és fontos funkcióval bírtak – mára azonban, a felnőtt pozíciójából nézve éretlenek, és gyakran súlyos károkat okoznak. Tipikusan ilyen viselkedés egy fékezhetetlen dühroham, amikor tárgyakat dobál valaki, üvölt, toporzékol, vagy ellenkezőleg, némaságba burkolózik, visszahúzódik, elbújik. 

Általában onnan lehet felismerni, hogy betriggerelődtünk (azaz valami bekapcsolta bennünk a múltbéli tapasztalatainkat), hogy a viselkedésünk túlzó és aránytalanul heves a minket ért ingerhez képest a jelenben, illetve átmenetileg nem tudjuk szabályozni, amit teszünk.

Ilyen például, amikor kínosan érezzük magunkat a munkahelyünkön, és kitör belőlünk a zokogás, mert tudattalanul is az a gyerekkori élmény aktiválódik bennünk, amikor a szüleink elutasítottak, megszégyenítettek minket. Vagy egyszer elkésünk az irodából, és – bár alapvetően jól teljesítünk, elégedettek velünk – mégis attól rettegünk, hogy azonnal ki fognak rúgni, mert megszoktuk, hogy a legkisebb hibánk sem tolerálható, sőt, azért súlyos büntetés jár.

De az is lehet, hogy amikor a partnerünk nem válaszol azonnal az üzenetünkre, vagy esetleg összeveszünk valamin, akkor rögtön meg vagyunk róla győződve, hogy el fog hagyni minket, mert elemi erővel idéződik fel bennünk az elhagyatottság érzése. 

Az is gyanús, ha látszólag indokolatlanul szokott rád törni a szégyen, a bűntudat. Ha annyira feszít a teljesítménykényszer, az elismerés, a valahová tartozás iránti vágy, hogy krónikusan túlhajszolod magad. Annyira maximalista vagy, hogy a sikereidnek sem tudsz örülni, netán mindent megteszel, hogy mások kedvében járj, szinte semmire nem tudsz nemet mondani. Az is előfordulhat, hogy ötleted sincs, valójában mire van szükséged, mert soha nem fedezhetted fel a vágyaidat, hiszen egészen kis korodtól kezdve neked kellett gondoskodnod másokról (a parentifikációról ITT írtam korábban). 

Szülőként újraéljük a saját gyerekkorunkat is

Néha azt vesszük észre, hogy adott életkorú gyerekek idegesítenek minket, ők azok, akikkel valamiért nehezebben jövünk ki (míg sem a kisebbekkel, sem a nagyobbakkal nincs különösebb gondunk ezen a téren). Tegyük fel, hogy valakinek nyolcéves korában kezdtek szétmenni a szülei, akik jó pár évig szomorúak, feldúltak voltak, ezért érzelmileg elérhetetlenek lettek számára. Gyerekként – főleg, mivel természetes egocentrizmusából adódóan részben magát is okolta a történtekért – valószínűleg igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy támogassa, felvidítsa, akár egyben tartsa a felnőtteket. Nem is tehetett mást, hiszen kiszolgáltatott helyzete miatt nemcsak a jólléte, hanem a túlélése is függött attól, hogy a szülei úgy-ahogy funkcionáljanak. 

Sejthetjük viszont, hogy amikor ez az illető saját maga szülővé válik, külön kihívást jelent neki, hogy megfelelően viszonyuljon a nyolcéves vagy annál idősebb gyerekéhez. Talán csak arra lesz figyelmes, hogy a gyereke jogos igényeit hirtelen önző követelőzésnek éli meg, és nem érti, miért zaklatja fel annyira, amikor a gyerek kéréssel fordul hozzá, vagy szeretné, hogy rá figyeljen. Ilyenkor jó eséllyel az a nyolcéves önmaga aktiválódik benne, akinek el kellett némítani a saját vágyait, hogy a szüleit támogassa, legalábbis „ne okozzon még ő is gondot” nekik.

Amikor tehát valakinek gyerekei lesznek, nagyon sok minden visszatérhet abból, amit a saját gyerekkorából átélt – ezért is van jelentősége az önismeretnek, ami által képes lehet felülírni ezeket a sémákat.

Egy gyereket nem bántanál, akkor magadat miért?

Pszichológusok szokták javasolni, hogy beszélgess magaddal úgy, mintha a legjobb barátoddal tennéd. Ezen a logikán továbbhaladva, szerintem a belső gyerek koncepciója, amely eredetileg Carl Jungtól származik, azért is nagyon hasznos, mert segít abban, hogy ne legyünk saját magunkkal szigorúak, kíméletlenek. Ugyanúgy, ahogy egy gyerek – különösen ha szomorú vagy valamiben hiányt szenved – ösztönösen odafordulást, törődést, védelmező reakciókat vált ki belőlünk, a bennünk lévő gyerek képe is abban támogathat, hogy saját magunkhoz is empatikusan, gondoskodó módon viszonyuljunk.  

Dr. Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus egyik könyvében olvastam arról (Máté a Lélektani határban is a vendégem volt, ITT meghallgathatod), hogy egy dohányzás elleni kampány keretében egyszer meghökkentő megoldással éltek egy videóban. Gyerekeket küldtek oda felnőttekhez, hogy kérjenek cigit. A felnőttek természetesen elhajtották őket, mondván, hogy egy gyerek ne dohányozzon, hiszen nagyon egészségtelen szokás. A gyerekek, amikor távoztak, egy cetlit hagytak ott a felnőtteknél, amire valami ilyesmi volt írva: „ha rám vigyázol, akkor magadra miért nem”? 

Persze ahhoz, hogy képesek legyünk kapcsolódni a bennünk lévő gyerekhez, először is el kell ismernünk, hogy létezik ez a részünk. Rengeteg bátorság kell ahhoz, hogy észrevegyük a viselkedésünkben, választásainkban megnyilvánuló zsigeri mintázatokat, aztán pedig,

hogy mélyre menjünk, és érvényesnek fogadjuk el az érzéseinket, reakcióinkat, egyáltalán az egész létezésünket. 

A tudattalanban máshogy telik az idő

„Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja” – írja József Attila az Eszmélet tizedik versszakában, ami számomra nem azt jelenti, hogy az felnőtt, aki már nem szereti a szüleit, hanem azt, hogy akkor találunk rá igazán önmagunkra, a saját utunkra, akkor vagyunk stabilak, akkor van belülről tartásunk, ha képesek vagyunk saját magunkat olyan módokon támogatni, amire épp szükségünk van, és ezt már nem a szüleinktől várjuk (akik lehet, hogy egyébként sem tudták nekünk ezt megadni). 

Erről eszembe jut egy másik idézet, amelyet Sigmund Freud lányának, Anna Freudnak tulajdonítanak, aki azt mondta:

„Sosincs késő ahhoz, hogy boldog gyerekkorunk legyen”.

Szerintem ez az állítás csak részben igaz, mert néha igenis gyászmunkával jár belátni az, hogy pont azok bántottak, akiknek a legjobban szeretniük, védelmezniük kellett volna. Az is biztos, hogy magát a múltat nem lehet megváltoztatni, de egyrészt át lehet értékelni bevonva más nézőpontokat is, másrészt el lehet érni, hogy a fájó emlékek, ahogy az összes többi is, idővel megfakuljanak, és ne kísértsenek minket a jelenben. 

Ha pedig a gyerekkort úgy képzeljük el, mint ami a tudattalanban a mai napig is elevenen él, és onnan fejti ki hatását, akkor a felnőtt vagy szülői énrészünk valóban biztonságba tudja helyezni, meg tudja nyugtatni, vigasztalni a bennünk élő gyereket. „Ringasd el magad, Ringasd el magad. / Ha senki nincs ki elringasson, ringasd el magad” – dübörgi Adamis Anna szövegét Presser az LGT-vel.  

Átölelni önmagunkat

Ez a gesztus nemcsak arra utal, hogy fizikailag és érzelmileg komfortba helyezzük a gyerek-ént, hanem szimbolikusan azt is, hogy összekapcsolódunk vele. A fejlődésünk általában véve is az integráció felé halad: akkor vagyunk jól, ha az énrészeink között párbeszéd, a történetünkben pedig folytonosság van. Míg ha valamit lehasítunk magunkról, elidegenedünk, akár undorodunk egyes tulajdonságainktól, szerepeinktől, vagy szakadékok keletkeznek a narratívánkban, az bajt szokott jelezni. 

A belső gyerekkel végzett munka felkavaró élmény lehet, különösen, ha gyerekkorodban bántalmazást, elhanyagolást szenvedtél el. Úgyhogy, bár pszichológiájú témájú cikkek felsorolnak különböző gyakorlatokat, amelyeket el lehet végezni, én azt javaslom, kezdetben érdemes szakember segítségét igénybe venni. Már csak azért is, mert

a fájdalmas élményekkel való szembesülés előtt fontos, hogy eszközöket sajátíts el az érzelmeid szabályozásához, hatékony kezeléséhez, hogy stabilizálni tudd magad.  

A belső gyerekkel való találkozásra egyéni, vagy csoportos foglalkozások esetén, gyakran pszichodramatikus elemekkel, egyfajta szerepjátékkal kerül sor, azaz a szó szoros értelmében párbeszéd alakul ki a gyerek-éneddel. Lehet levelet írni neki, imaginációval, képzeleti képek segítségével felidézni az alakját. Ide tartozik az öngondoskodás gyakorlása is, hogy odafigyelsz a szükségleteidre, törődsz magaddal. Vagy az, hogy megvalósítasz egy olyan tevékenységet, amelyre gyerekkorodban mindig is vágytál, de végül úgy alakult, hogy sosem vághattál bele, nem juthattál el oda.  

Egy kanadai pszichológus, Tanya Fruehauf példája is érdekes, aki klienseivel néha a „bal kézzel ír, jobb kézzel ír” feladatot végzi el. Ilyenkor az illető a domináns kezével kérdést tesz fel a gyerek-énnek. Aztán a másik kezébe veszi a tollat, és úgy válaszol. Mivel ezzel a kezével nem szokott írni, várhatóan úgy kanyarintja majd a betűket, lassan, girbegurbán, mint egy gyerek, aki védtelen, gyámolításra szorul. Fruehauf szerint ebből a párbeszédből sokszor katartikus élmények születnek. Ezt csak megerősíteni tudom. 

A technikát én magam is kipróbáltam (igaz, csak egy kicsit), és elképesztően különös volt bal kézzel leírni azt, hogy „fáradt vagyok”. Maga a közlés nem lepett meg, éreztem, hogy kimerültem, tudtam, hogy sok mindent vállaltam mostanában, de amikor ránéztem erre a két szóra, hirtelen el is szégyelltem magam, hogy a teendőim miatt figyelmen kívül hagytam a pihenés, az alvás iránti szükségletemet – mintha nem vigyáztam volna jól magamra (bár az igények kielégítését észszerű határokon belül lehet és néha kell is késleltetni).

Az ákombákom betűk viszont hirtelen olyanok voltak a papíron, mint egy mélyről jövő segélykiáltás.

Nem lehetett többé nem tudomást venni a fáradtságról, de szerencsére nem is kellett tovább várnom, el tudtam menni pihenni.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ undrey

Milanovich Domi