Felnőttként költöztem vissza a szüleimhez: van-e jogom összeveszni velük?

–

Néhány hónap múlva külföldre költözöm, ami önmagában sem olcsó mulatság, pláne, ha Európa egyik legdrágább városa a cél. Amikor meghoztam ezt a döntést, logikusnak tűnt előtte hazaköltözni, mert így azt az összeget, amit albérletre költenék, félretehetem, és mégsem üres kézzel, pontosabban üres pénztárcával vágok neki a nagyvilágnak.

Amikor hazaköltöztem – és már nemcsak az előző hétvégén csomagolt kajás dobozok zörögtek a táskámban, hanem a teljes ruhatáram súlya húzta a vállamat –, úgy éreztem magam, mint a család fekete báránya, aki elkóborolt, hogy felfedezze a környéket, aztán hazatért.

A szüleim örültek és szeretettel fogadtak, ami persze nagyon jólesett, mégis nehezteltem rájuk. Ettől pedig még rosszabbul éreztem magam. 

És akkor jött az állandó önostorozás, meg a mérgelődés, amiért nem úgy állnak a tiszta edények a mosogatótálcán, ahogy szerintem kellene, amiért a húgom reggelente hangosan énekel (mostanában magasabb szintre emelte a dolgot, és áriákat gyakorol), miközben online megbeszélésem van, amikor átjön valamelyik rokon (de erről majd később), akivel persze muszáj pár szót váltani, amikor apukám vasárnap reggel beindítja a motoros fűkaszát, és amikor indulás előtt belelépek a kutyaszarba. 

Ezek után döbbentem olvastam Tóth Flóra írását, arról, hogy az Egyesült Királyságban javul a mentális egészségük azoknak a felnőtteknek, akik visszaköltöznek a szülői házba, hiszen így jelentős anyagi tehertől szabadulnak meg. Az anyagiakkal kapcsolatos megkönnyebbülést teljesen megértem. Tényleg jó kicsit megnyugodni, és nem azon agyalni, hogy megvehetem-e az avokádót a boltban, vagy az már luxus. Ez viszont magával hozza azt is, hogy emiatt nem érzem magam teljesen önállónak. Szóval az angolokkal ellentétben nemhogy javult, hanem egyenesen romlott a mentális egészségem a hazaköltözés után.

Ezért szaladunk haza anyához

Ambrózay Anikó képzésben lévő családterapeuta, a Magyar Családterápiás Egyesület tagja. Szerinte a fiatal felnőttek hazaköltözését általában valamilyen krízishelyzet, vagy a család diszfunkcionális működése okozza.

„Ha ebben az életszakaszban bármilyen okból a már kirepült, önálló életet kezdő fiatal visszatér a szülői házba, az kicsit olyan, mintha visszaugranának egy mezőt a társasjátékban.”

Pontosan ezt érzem, és hiába ismételgetem reggelente, hogy jó, vagy legalábbis logikus döntést hoztam, kis túlzással mindennap nyugtalan vagyok a helyzettől. Ambrózay Anikó azt mondja, ilyenkor fontos tudatosítani, hogy a nyugtalanság igenis valid megélés. „Ha ez az érzés megjelenik, az azt jelzi, hogy egészségesen működünk, hiszen nagyon frusztráló olyan élethelyzetbe kerülni, ami nem az életkoruknak, fejlődési szakasznak megfelelő.” De mi számít krízisnek? A legegyszerűbb válasz az lenne, hogy mindenkinek más, ám a szakértő szerint a többség pénzügyi nehézség és/vagy párkapcsolati problémák miatt dönt a hazaköltözés mellett. 

Egyszer randiztam egy sráccal, nevezzünk Daninak. Danival hat év után szakított a menyasszonya. Úgy érezte, hogy képtelen abban a lakásban maradni, ahol már a babaszoba helyét is kialakították a párjával, ezért az édesanyjához költözött. Igaz, dönthetett volna úgy is, hogy valamelyik haverjánál keres átmeneti lakóhelyet, ám pironkodva bevallotta, hogy szüksége volt az otthon melegére, az anyukája főztjére, de legfőképpen a szeretetre. A szakértők szerint az ilyen helyzetek akkor válnak egészségtelenné, ha állandósulnak, de ahogy a mellékelt ábra is mutatja, Dani újra belevetette magát az ismerkedésbe, és mire találkoztunk, már az új albérletében lakott. 

Ambrózay Anikó szerint fontos megélni a fájdalmat, ugyanakkor tisztában kell lenni a hazaköltözés céljával, és érdemes kitűzni egy dátumot, amikor újra elhagyjuk a biztonságot nyújtó családi fészket. 

Felnőttként behajtani a gyerekkori számlát

Igaz-Noszály Piroska pszichológus arra mutat rá, hogy a gyerekkorban szerzett sebek is szerepet játszhatnak a hazaköltözésben. Ilyenkor a fiatal felnőtt általában azért tér vissza a szüleihez, hogy kikövetelje, amit gyerekként nem kapott meg.

„Ha valaki gyerekként nem kapott elegendő figyelmet, gondoskodást, feltétel nélküli elfogadást, úgy érezheti, hogy a számla kiegyenlítetlen, aminek az lehet a következménye, hogy a felnőtt véglegesen hazaköltözik.” 

Néhány hete egy negyvenhat éves IT-s szakemberrel beszélgettem, aki büszkén mesélte, hogy élete legjobb döntésének tartja, hogy visszaköltözött a szüleihez. Azt mondta, hogy az albérletet pénzkidobásnak tartja, különösen, ha amúgy is van hol laknia, ahol ráadásul főznek és mosnak rá, bár ezután hozzátette, hogy az amúgy hét számjegyű fizetéséből simán bérelhetne egy menő belvárosi lakást is. Az volt a benyomásom, hogy a gondolkodásmódunk olyan távol van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, ezért jobbnak láttam csendben maradni, és amikor azt kezdte ecsetelni, hogy milyen butuska vagyok, amiért nem tudom élvezni az otthoni kényelmet, végérvényesen eldőlt, hogy nem fogjuk megérteni egymást.

Elvárás is lehet a hazaköltözés

Sonkoly Zsuzsa család- és párterapeuta gyakran találkozik azzal, hogy a szülők kimondott vagy kimondatlan elvárása hatására költöznek vissza a felnőttek a családi otthonba. „A szülők olykor azt éreztetik, hogy áldozatot hoztak a gyerekeikért, és félnek, hogy nélkülük magányosak lesznek. Ilyenkor a fiatal felnőttekben állandósul a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat, mondván, mennyi jót kaptak, és úgy érzik, ezt viszonozniuk kell.”

Nem sokkal azután, hogy megfogalmazódott bennem a cikk gondolata, összefutottam egy régi barátnőm anyukájával a boltban, aki boldogan mesélte, hogy a huszonnégy éves lánya hamarosan hazaköltözik a barátjával. Elképzelni sem tudtam, hogy Réka, aki már első osztályban sem hagyta, hogy a tanárok segítsenek bekötni a cipőjét, és aki tizennyolc évesen elköltözött otthonról, most önszántából a szülei kerti kisházába költözik. Furdalt a kíváncsiság, ezért felhívtam, és egy laza háromórás beszélgetés után kiderült, hogy Réka önzőségnek tartja magára hagyni az édesanyját, aki egyedül nevelte fel őt és a testvérét. Végül sóhajtott egyet, és azt mondta: „Jaj, Eszter, tudod, hogy van ez. Anyám mindig eléri, amit akar.” 

Ez egybecseng azzal, amit Ambrózay Anikó is gyakran tapasztal családterápián, vagyis hogy a szülők olykor képtelenek elengedni felnőtt gyerekeiket, de a szakértő szerint ebben a gyerekeknek is szerepük van.

„Ez egy olyan, mindkét fél részéről fenntartott állapot, amiben egyikük sem látja, hogyan és miért működnek így, annak ellenére, hogy szenvednek miatta. Ha ezt sikerül közösen megérteni, akkor már a változtatás mikéntje is kézzelfoghatóbb.

A szülők részéről gyakran az áll a ragaszkodás hátterében, hogy ez a legfontosabb, vagy egyetlen feladatuk, és elképzelni sem tudják, mi lesz velük, ha kiürül a családi fészek. A gyermeki lojalitás pedig akár a végtelenségig is kiszolgálja ezt.

Azért is fontos életfeladat ebben az életszakaszban, hogy új feladatokat, szerepeket alakítsanak ki a szülők, hogy újradefiniálják a szerepüket, és megtanuljanak jóban lenni önmagunkkal.” 

Fiatal felnőttként nem tudom igazán átérezni, milyen lehet ez a folyamat, ezért olyan szülőket kérdeztem róla, akik már keresztülmentek az elengedés hepehupás útján. Gabi ötvenhat éves, mindkét lánya külföldön tanult, és az egyetem után úgy döntöttek, hogy nemcsak a családi fészekbe, de Magyarországra sem szeretnének hazatérni.

„Egész életemben az volt a feladatom, hogy anya vagyok, aztán ez egyik napról a másikra megváltozott. Úgy éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt. Eleinte az volt a legnehezebb, hogy megszokjam a csendet. Ma már iszonyúan élvezem, de az első fél év rémálom volt. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Állandóan arra vártam, hogy bejelentkezzenek a gyerekek, tudni akartam, hol vannak, mit csinálnak, hogy megy a munkájuk, kivel ebédelnek. Végül a nagylányom úgy helyrerakott, hogy csak nagyokat hallgattam a telefonban.

Azt mondta: Anya, tedd meg a kedvemért, hogy elkezdesz végre nélkülünk élni!

Az első kerámiaórámra kötelességből mentem el. Mint régen, amikor kötelességből úszni vittem a gyerekeket. Most már könnyen beszélek, de nincs más megoldás, fel kell emelni magad a kanapéról, és kimenni az utcára. Ja, és az sem árt, ha az ember bepasizik.” 

Határokra igenis szükség van

A pszichológusom javaslatára megpróbáltam definiálni, hogy mi zavar a legjobban a hazaköltözésben. Tulajdonképpen egész gyorsan meglett a megoldás: nincsenek határok. Lehet, hogy az én határom túl erős falból épült, az övék pedig vékonyabb deszkalapokból, ennek ellenére mégis tisztelnünk kéne egymást. Azzal, hogy hazaköltöztem, visszaállt az a hierarchikus kapcsolat, amiben a szüleim a felnőttek és én vagyok a gyerek. Nem vagyunk egyenlő partnerek, és ez rendkívül szorongató érzés. Dühös voltam rájuk, de legfőképp magamra, amiért nem tudtam újrahúzni a határokat. 

Igaz-Noszály Piroska szerint az egészséges határok hiánya mögött több tényező is állhat. „A konfliktustól, a szülők haragjától, de akár az elvesztéstől, vagy az elhagyástól való félelem is. Az is téves meggyőződés, hogy az egészséges határok kijelölése önző cselekedet. Az alacsony önbecsülés, az önérvényesítés hiánya is hozzájárulhat a bizonytalan határok kialakulásához.

A gyermekkori traumák szintén szerepet játszhatnak, hiszen gyakran a szülők szeretetére és elfogadására vágyunk, ezért nem fogalmazzuk meg a határainkat, mivel úgy gondoljuk, hogy ezáltal megbánthatjuk a környezetünket.” 

Ambrózay Anikó is kiemelte, hogy ha a felnőtt visszaköltözik a családi otthonba, figyelni kell arra, hogy a korábban megszokott rend – vagyis, hogy a szülő ad, a gyerek pedig ezt elfogadja – új egyensúlyba kerüljön. „A rossz érzést enyhítheti, ha az adok-kapok egyensúly elbillen, és a gyerek is ad, amit szülő elfogad.”

Nemrég elutaztak a szüleink, így a tesómmal kettesben töltöttünk néhány napot. A húgom ezalatt úgy viselkedett, mintha éjszaka kicserélték volna az ufók. Mire hazaértem, kimosva, gyönyörűen összehajtogatva az ágyamra tette a ruháimat, az ablakokat olyan fényesre pucolta, hogy három madár is nekirepült, megfürdette a kutyát és még vacsorát is főzött. Aztán sajnos beigazolódott, hogy minden csoda három napig tart, mert miután a szüleink hazajöttek, minden visszatért a régi kerékvágásba. A tesóm azóta is úgy tesz, mint aki nem tudja, hogyan kell kezelni a mosógépet, és esze ágában sincs feltölteti a vécépapíros kosarat, ha éppen nála fogy el a papír. És most töredelmesen bevallom, bizony én is kényelmesebb vagyok a szülői házban, mint a saját kis albérletemben. 

Amikor a szüleid mindent (is) jobban tudnak

Mostanában arra próbálok rájönni, hogy vajon mások, vagy én ragasztottam-e magamra ezt a szerepet, ami nyilván nem jó, és szeretném minél hamarabb levetkőzni, mert Ambrózay Anikó tapasztalata szerint is jókora gondot okoz, ha a családtagok nem tekintenek egymásra egyenrangú felekként. „A szülők a legnagyobb jóindulat mellett is határt sérthetnek a kéretlen segítséggel, véleményezéssel, sőt gyakran még a fizikai határokat sem tartják tiszteletben. Olyanra is láttunk példát, hogy a fiatalok megkérdezése nélkül átrendezték a lakást, vagy kidobtak szerintük felesleges dolgokat.” Ez, mondjuk, nálam már tuti kiverné a biztosítékot, de nem kellett messzire mennem hasonló példáért. 

A buszon zötykölődve az Instagramot görgettem, amikor megakadt a szemem egy régi tornásztársam posztján. A képen egy újszülött kisbabával a kezében mosolyog abban a szobában, ahol tíz évvel ezelőtt még együtt barbie-ztunk. Mivel ekkor értesültem róla, hogy anyuka lett, küldtem egy gratuláló üzenetet, aztán annyira belelendültünk a beszélgetésbe, hogy végül áthívott kávézni. Elmesélte, hogy miután megtudta, várandós, eldöntötték a párjával, hogy vesznek egy kicsi, de igencsak rossz állapotú lakást, amit saját kezűleg felújítanak. A baba miatt még váratnak magukra a munkálatok, ezért ideiglenesen Flóra szüleihez költöztek, de hamar kiderült, az újdonsült nagyszülők nem tartják tiszteletben a határaikat. „Imádom anyukámat, de nem hagynak levegőhöz jutni minket. Akkor is kivasalja a párom ingét, ha megkérem rá, hogy ne tegye.

Barnival azt viseljük a legnehezebben, hogy a kislányunk nevelésével kapcsolatban is felülbírálja a döntéseinket, mondván, ő már felnevelt három gyereket, és jobban tudja, hogy mire van szüksége egy babának.”

Flóra úgy gondolja, az anyukája mindent jó szándékból tesz, ráadásul szó nélkül befogadták őket, ezért úgy érzi, rendkívül kiszolgáltatott helyzetben vannak. Az én helyzetem közel sem ilyen bonyolult, de abban én is gyakran elbizonytalanodom, hogy van-e jogom összeveszni a szüleimmel, miközben az ő házukban élek.

Nem gáz vitatkozni, de még annál is fontosabb beszélgetni

Igaz-Noszály Piroska szerint az ilyen helyzetekben az egyik legjobb megoldás a konfrontáció. „Érdemes azt mondani, hogy ha te teszed, én így érzem. Az is segít, ha a fiatal megosztja a szüleivel az érzéseit, kifejezi, hogy azzal, ha mindenbe beleszólnak, elveszik tőle a döntéshozatal szabadságát.” Azt hiszem, még ezt (is) gyakorolnom kell, de igyekszem beleállni a konfliktusokba és kiállni magamért. Bár néha úgy érzem, mintha tízfokos vízben (amiből már egyébként is legszívesebben minél hamarabb kimennék) szemben úsznék az árral, és egy centit sem haladok előre. 

Talán ott van a probléma gyökere, hogy alapjaiban különbözik a gondolkodásunk, és nem igazán érti a család, hogy ami nekik jó, az számomra nem komfortos. Ezzel kapcsolatban viszont, azt hiszem, három dolgot lehet tenni: beszélni, beszélni és még többet beszélni róla.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Oliver Rossi

Simon Eszter