Gyurkó Szilvia: Az erőszak nem lehet legitim eszköz a nevelésre

–

Gyereket verni tilos. Jogszabály tiltja, pont, mint az adócsalást, a zárt helyen cigizést, meg a gyorshajtást. Amikor ezt a tilalmat bevezették (2004 decemberében), az előterjesztésért felelős miniszter azt mondta: nem az a cél, hogy szülőket, felnőtteket hosszú tömött sorban börtönbe küldjenek azért, mert egy gyereket megvertek, hanem az, hogy Magyarországon is elterjedjenek a pozitív gyereknevelési technikák.

A gyerekekkel szembeni erőszakkal kapcsolatos zéró tolerancia jogszabályba foglalását akkor egy első lépésnek gondolták, amit még többnek kellett volna követnie ahhoz, hogy társadalomként megtanuljuk, hogyan tudunk erőszakmentesen gyereket nevelni, fegyelmezni, fejleszteni, motiválni.

Az azóta eltelt időszakban aztán a további lépések elmaradtak, és úgy tűnik, szép lassan elfogadtuk, hogy Magyarországon minden második gyerek azt gondolja: a gyerekverés rendben van, hiszen őt magát is megverték, megütötték már. Nem zavar ez jobban senkit, mint a gyorshajtás, a zárt helyen cigizés vagy az adócsalás.

Aztán jönnek ilyen esetek, mint a karateedző, aki kirúgja a gyerek lábát, majd azzal védekezik, hogy nem bűnös, hiszen nem bántani akarta a gyereket – gondolom, fegyelmezni, nevelni akarta csak a rendetlenkedő, vagy nem kellően motivált kiskorút.

Most meg itt van a bokszoló, akiről azt mondják, bucira vert egy gyereket 

Nyilván ő sem bántani akarta, csak tanítani, motiválni, oktatni. Hiszen az élet kemény, időben meg kell tanulni állni az ütéseket. És ha óvatoskodnának vele, azzal vajon mire menne? Egyébként is, a ringbe azért száll be az ember, hogy megtanuljon verekedni, amikor felveszi a kesztyűt, elfogadja, hogy meg fogják ütni. Nehogy már ki kelljen centizni az ellenfélnek, hogy milyen erővel csapja meg! Abból ugyan mit tanulna a növendék? Szemben a valósággal, ami bizony fájdalmas, tehát csak az készít fel a valóságra, ami fáj.

Nagyon sokan érvényesnek gondolják ezeket az érveket, amikor gyerekverésről van szó. Meg azt, hogy majd, ha felnőttként visszagondol a megvert ezekre a bántásokra, akkor nem a megalázottság, kiszolgáltatottság, meg a tehetetlenség miatti düh és csalódottság lesz benne (ami gyerekként), hanem a hála.

A hála, ami miatt végül azt mondja: „ha akkor nem ütnek meg, ma nem állnék itt; hogy jókor jött, mert észhez térített; hogy attól lettem rendes ember; hogy csak a jó szándék vezette; és hogy megérdemeltem”. Ezek a gondolatok aztán felmentést is adnak a felnőttnek. Innentől nem bántalmazásról van szó, hanem nevelésről, motiválásról, fegyelmezésről, a jellem fejlesztéséről.

Azt pedig ugyan ki vitatná, hogy erre minden gyereknek szüksége van.

A helyzet, ami nem fekete-fehér

Egyszerű lenne ezeket a felnőtteket bűnösnek, a jogszabályok megsértőjének és bántalmazónak bélyegezni, és – a kegyelmi botrány óta különösen – egyre vehemensebben ez is történik. De a helyzet ennél sokkal bonyolultabb.

Miközben fontos, hogy minden ilyen ügynél emlékeztessük magunkat újra és újra, hogy gyereket verni nem szabad (se otthon, se az iskolában, se edzőteremben vagy nyári táborban), mégsem haladunk előre egy vágyott, jobb, békésebb társadalom felé, ha csak a felháborodásig jutunk, és egy-egy ember elítéléséig. Ha mindeközben nem tesszük fel azokat a fontos kérdéseket, hogy vajon miért gondolhatja valaki érvényes védekezésnek, hogy nem bántani akarta, csak fegyelmezni… csak tanítani… csak nevelni a gyereket. Ezek sokkal mélyebb jellemzői a társadalmunknak, mint az, hogy egy-egy ember tisztában van-e jogszabályokkal, a gyerekjogokkal, vagy azzal, hogy hol kezdődik az erőszak.

Sajnos ki kell mondani, hogy a magyar társadalomban a verésnek, az erőszakos fegyelmezésnek (ideértve a verbális, a fizikai és az érzelmi, lelki bántalmazásokat is) erős tradíciói vannak, és mai napig nagy az elfogadottsága.

Az emberek többsége nem kérdőjelezi meg a hierarchiát, és azt, hogy aki „felül van”, annak joga van azzal, aki „alul van” megalázóan bánni, csúfolódni, erőt demonstrálni, a szabályokat önkényesen alakítani, a másik érzéseit semmibe venni, az általa jónak gondolt cél érdekében kényszeríteni, erővel fegyelmezni, büntetni, a másikat kiszolgáltatott helyzetbe hozni.

Ismerős? A munkahelyről? A közéletből? A politikából? Esetleg a gyerekkorból?

Szerintem igen. Nagyon is ismerős. Szóval, amikor az emberek odarohannak a kedvenc hírportáljukon a bántalmazó edzőről szóló cikk alá kommentelni, akkor annyira jó lenne egy pillanatra megállni, és végiggondolni, valójában mire lenne szükségünk.

Először is nyilván olyan felnőttekre, akik nem bántanak gyerekeket. Aztán arra, hogy ne azért ne bántsák őket, mert félnek attól, hogy címlapra kerülnek, vagy eljárás indul velük szemben, hanem azért, mert tényleg értik, hogy az erőszak soha, de soha nem lehet legitim eszköz se a nevelésre, se a motiválásra, sem pedig a fegyelmezésre.

Persze ehhez az is kellene, hogy mindenki tudjon, ismerjen és gyakoroljon négy-öt olyan erőszakmentes technikát, amivel viszont jól lehet hatni – tehát ne érezze magát tehetetlennek és eszköztelennek, ha nem húzhat le valakinek egy taslit, aki nem a szabályok szerint működik.

Meg lehetne ezt csinálni? Persze.

Nem mi lennénk az első ország, ami elindul azon az úton, hogy képzésekkel, felkészítésekkel, a felnőttek megerősítésével és támogatásával, meg persze a gyerekek jogainak védelmével kialakítson egy olyan társadalmat, amiben egész egyszerűen jobb élni. Pusztán attól, hogy aki „felül van”, nem tehet meg mindent és bármit azzal, aki „alul van”. 

Ezek a történetek rólunk szólnak

Úgy tíz éve kutatást végeztünk a gyerekeket a sportban érő erőszak kapcsán, és sok-sok történetet olvastam, ami arról szólt,

hogyan ejtették rá a fiatal birkózó fülére a súlyt beavatás gyanánt, hogyan lesz rosszul valaki felnőttként is, amikor belép egy tornaterembe, a sok gyerekkori kényszerítés és szenvedés emléke miatt, meg hogy hogyan normalizálják a gyerekekkel szembeni érzelmi és fizikai erőszakot, valamint a szexuális határátlépéseket olyan felnőttek, akiknek valójában fogalmuk sincs arról, hogy amit csinálnak, az hogyan hat a gyerekre, és miért nem oké.

Az általuk felpuhított kereteket pedig hogyan alkalmazzák azok, akik viszont már ténylegesen a bántalmazás és kihasználás szándékával érkeznek a sportba. 

2022-ben a kollégáim megismételték ezt a kutatást, és még mindig az látszik, hogy bár eltelt egy évtized, mégis a régi rutinok élnek tovább sok helyen.

Alapvetően azért is,

mert ez az egész nem a sportról szól, ahogy a gólyatábori erőszak sem a táborokról, meg az egyházon belüli visszaélések sem a vallásról. Ezek a történetek rólunk szólnak, a világról, amiben élünk – és arról, hogy mit érzünk erőszaknak, mit gondolunk a saját határainkról, mit tapasztaltunk gyerekként, és aztán később felnőttként milyen mintákat követünk.

Ezek a történetek többről szólnak, mint az erőszakról. Valójában arról mesélnek, hogy felelősséget tudunk-e vállalni felnőttként azért, hogy egy jobb világot hagyjunk a gyerekeinkre. Szerintem ebben a gondolatban érdemes hinni. Érdemes felelősséget vállalni. Megéri kommentelés és felháborodás helyett (vagy mellette) tenni is azért, hogy a gyerekverés és a mögötte álló felmentő mondatok kikopjanak a magyar társadalomból.

Gyurkó Szilvia