Amikor túl sok a jóból – Gyerekeink egy tárgyak uralta világban

–

„A tárgyak, amelyek kezdetben főleg a túléléshez való eszközöket jelentették, tulajdonképpen hozzásegítették az embert a saját határok meghúzásához, az ÉN kijelöléséhez, és az alapvető együttélési normák kialakulásához. Meg kellett alkotni egy rendszert, amelyben nem csapjuk agyon egymást valamiért, hanem tudomásul vesszük, hogy az a másik tulajdona” – fogalmazza meg Víg Sára gyermekpszichológus a tárgyakhoz való viszony evolúciós vonatkozásait. Ahogy mondja, az analitikus pszichológia úgy véli: ösztönszerűen épült be a pszichológiai fejlődésbe a tény, hogy az élt túl, akinek volt valamije.

A birtoklás tehát az élet egyik feltétele.

„Mára már nem az életben maradás a tét, a többség mégis egyre többet, egyre jobbat akar. Ez a fajta viszony a tárgyakhoz már teljes mértékig az egóról szól, azt erősíti, és egyre kisebb korban válik természetessé” – teszi hozzá a szakember.

A világ ura lehetek, de csak bizonyos korlátok között

Kisgyerekkorban van egy jellegzetes időszak, amikor a gyerek semmit nem kíván megosztani senkivel, miközben teljesen egyértelműnek veszi, hogy amit meglát és szüksége van rá, az csakis az övé. „Körülbelül két- és hároméves kor között tart ez a szakasz a személyiségfejlődésben. Ilyenkor a gyerek nem rossz vagy irigy, hanem egyszerűen még nincs birtokában a mentalizáció és az empátia képességének.

Ha bemegyünk egy bölcsődei csoportba, nagyrészt egymás mellett játszó kicsiket találunk: mindenki magának végzi a dolgokat, és simán elveszi mástól, amit épp megkíván. A tulajdonról való ismeret abszolút a tanulási folyamat része: a felnőttek reakcióiból jövünk rá, hogy ez nem helyes, ebből hátrányunk származik. Érdekes kettősség, mert miközben az emberi személyiségfejlődésnek fontos része megélni ebben az életkorban, hogy »lehetek én a világ ura«, arra is figyelni kell, hogy ezt csak bizonyos keretek között élvezhesse” – magyarázza Víg Sára.

A pszichológus szerint tökéletesen megfigyelhető az elmúlt tíz-tizenöt évben a rendeléseken is, hogy egyre kevésbé hozzák lázba a gyerekeket például a terápiát segítő játékok, hiszen mindent láttak és használtak már. A túltelítettség pedig nem csak a sokat emlegetett képernyőzés és virtuális valóság miatt történhet meg: a túl sok tárgy szintén megterheli az idegrendszert.

„Amikor minden kész és adott, rengeteg műanyaggal, műszínekkel, hanggal, fénnyel, akkor a sok-sok inger mind a kognitív folyamatokra, a memóriára, a figyelemre, mind a képzeleti tevékenységre rendkívül károsan hat. Számos vizsgálat rámutat, hogy például az első osztályba járó gyerekek figyelme folyamatosan csökken: míg 2010 előtt egy hét-nyolc éves iskolás negyvenöt percig tudott fókuszálni egyhuzamban, addig pár éve huszonöt perc, jelenleg pedig kilenc perc ez az időintervallum” – hívja fel a figyelmet a szakember.

Hogy is várhatnánk el, hogy megtanulják és gyakorolják a gyerekek az elmélyülés, belemerülés képességét (és örömét!), ha akkora a kínálat csak a saját szobájukon belül, hogy folyamatos fókuszváltásra kényszerülnek?

A túl kevés és a túl sok ugyanaz

Egy kicsit rugaszkodjunk el a tárgyaktól és nevezzük őket lehetőségeknek: hiszen valójában egy dologra – például harminc perc nyugalmas játékra – kínálnak ezerféle lehetőséget, amelyek között folyamatosan dönteni kell.

A választás paradoxonáról szóló TED-előadásában Barry Schwarz pszichológus arról beszél, hogy a nyugati társadalmakban megkérdőjelezhetetlenné vált a nézet, miszerint a minél több választási lehetőség jelenti a minél nagyobb szabadságot, a minél nagyobb szabadság pedig egyenlő a jólléttel. A tézis alapja nyilvánvalóan az a tapasztalat, hogy ahol nincs választási lehetőség, ott az élet akár elviselhetetlen is lehet, sőt nagy eséllyel az: gondoljunk a társadalmakra, ahol a benne élők nem választhatnak szabadon szerelmet, házastársat, a nők nem tanulhatnak tovább szívük szerint. Ezek a példák mind bizonyítják, hogy a választás hiánya fojtogató.

Barry Schwarz sem kétli ezt, azonban felhívja a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy a lehetőségek egy bizonyos mennyiség után már inkább túlterheltséget jelentenek, semmint felszabadultságot, és ugyanolyan bénítón hathatnak végül, mint az a helyzet, amikor nem dönthetünk.

A túl sok opció egyszerűen fokozott elvárásokat teremt, és mindig ott motoszkál a kérdés: vajon a következő vagy a másik jobb lett volna? Ez a fajta ördögi kör pedig gyakran vezet olyan hosszan elhúzódó bizonytalan élethelyzetekbe, mint például a mamahotel jelensége, vagy a folyamatos társkeresés, amelyek a mai társadalmak sajátjai.

„Ez a típusú »bőség zavara« helyzet egyébként a döntési képesség alakulására is hat, és könnyen juttat akár kamaszkorban, felnőttkorban a folytonos hezitáláshoz, a választás lehetetlenségének megéléséhez.

A szülőnek érdemes ezekben a helyzetekben tudatosan fellépnie és irányt mutatnia már kiskorban: amellett, hogy nem veszi meg a tizedik Barbie-t és a kétszázadik kisautót, például azzal is, ha a kiválasztott hobbit, szakkört meghatározott ideig kötelezővé teszi – egy fél évre, vagy egy tanévre –, és nem hagyja, hogy hetente, havonta másba fogjon bele a gyerek. Ezekkel a kicsinek tűnő nagy lépésekkel tanul meg ugyanis magabiztosan dönteni, mérlegelni, és felelősséget vállalni is” – foglalja össze a pszichológus.

Az ajándék nem a szeretet szinonimája

Biztos sokan ismeritek Garry Chapman rendszerét az öt szeretetnyelvről, ezek az érintés, a minőségi idő, az elismerő szavak, a szívességek és az ajándék. Utóbbi elég gyakran használt eszköz a gyerekek esetében, holott egyrészt nem mindenkinek ez jelenti a legfőbb boldogságot, másrészt, ha túlzásba viszik, könnyen elhomályosíthatja a valódi igényeket: például az ölelésre, odabújásra, puszilkodásra való vágyat.

„Nagyon nehéz feladat okosan cselekedni a tárgyak tekintetében manapság. Pedig alapvetően meg kellene húzni a határt, például valahol ott, hogy karácsonyra és születésnapra kap a gyerek egy-egy vágyott játékot, tárgyat, de ez alkalomhoz kötött dolog, és nem fordul elő heti, havi rendszerességgel. Teljesen hétköznapi szokás lett mára, hogy ha jön valaki – nagymama, nagypapa, barát, testvér –, hoz valamit a gyerekeknek, akik automatizmusnak veszik, hogy a látogatókkal új tárgy, játék jár. Sokszor már a kérdéssel fogadják őket: mit hoztál?

Az ajándékokkal, tárgyakkal való elhalmozást két okból is nagyon károsnak érzem: egyrészt a gyerek elveszti a meglepetés, vágyakozás örömét. Másrészt a képzelete zsákutcába jut” – figyelmeztet a szakember.

A hozzáértők nem győzik hangsúlyozni, hogy a gyerekek fejlődésében a leghétköznapibb dolgok a legmeghatározóbbak. A sarazás, a köveken járkálás, a közös sütés, a fakanállal bábozás – ezek mind olyan finommotorikával, figyelemmel, tanulási képeségekkel kapcsolatos területekre hatnak, amelyek megfelelő érettségi szintje alapvető lenne például az iskolai munka során.

„Régi mondás, hogy hadd unatkozzon a gyerek, de nagyon igaz.

Nem véletlen, hogy az alternatív módszerek, vagy a szintén néhány éve népszerű »egyszerű gyermekkor« nézetei azt hangsúlyozzák: inkább legyen faág a puska meg a kard, szalma vagy textil a baba, és elemekből kirakható a vár, mert ezek a dolgok, illetve a velük való játék jelentős mértékben építik a fantáziát, a kreativitást, a szem-kéz koordinációt, a kezek csontosodását.

Egyszóval mindent, ami lényeges” – fogalmaz Víg Sára. Hozzáteszi, ez nem jelenti azt, hogy le kell mondani a modern játékokról, csupán érdemes mértéket tartani, és tudatosan átgondolni, mi épít valóban, és mi igazán szükséges. „A legót például mindig lelkesen szoktam ajánlgatni a szülőknek, mert az modern formában adja meg az élményt, hogy kitalálok, megteremtek valamit, ami a saját gondolataim és kezem munkája nyomán született.”

Túl sok tárgyból depresszió

A szakember szerint a legnagyobb probléma, hogy a tárgyak birtoklása ma nagyobb fokmérője az emberi értéknek, mint valaha, ez az attitűd pedig sajnos már a legkisebbek közé is leszivárgott. 

„Régen is volt persze, hogy vágyták a jómódú gyerek farmerját, vagy iskolatáskáját azok, akik nem kaphatták meg. Voltak menő cuccok, amelyek után lehetett sóvárogni. Most azonban azt tapasztalom, hogy sokszor már az óvodások között téma a márka, a kiskamaszok, kamaszok körében pedig igazi presztízskérdés lett a cipő, miközben a legtöbb család nem úgy tudja élni az életét, hogy ezek a külsőségek irányítják a mindennapjait.

Soha nem volt még ennyire az ÉN része az, hogy mit birtokol adott személy, és szomorú, de sokszor az iskolai, óvodai helyezetekben is azt látom, hogy visszamentünk a kezdetekhez: csak most másként jelentik a túlélés feltételeit a tárgyaink” – mondja a pszichológus.

Víg Sára szerint nem meglepő, hogy a kamaszévekre sokszor olyan mértékig kiégnek a gyerekek a túlfogyasztásban, hogy depresszióközeli állapotban élik a hétköznapokat, mert egyszerűen nincs már inger, impulzus – adott esetben meglepetés, ajándék –, amely erősebb érzelmi hatást gyakorolna rájuk.

Érdekes kérdés, hogy vajon milyen fogyasztóvá válnak majd ők felnőttkorukban

Sok esetben érzékelem, hogy a mi generációnk, a mostani kisgyerekes szülők a saját vágyaikat is teljesítik a gyerekeik ellátásában, ajándékozásában, mivel egészen más lehetőségek között nőttek fel. Mások viszont szándékosan ritkán vásárolnak új dolgokat, inkább kézről kézre adják tovább a játékokat, ami az időtállóságra remek példa – és ettől nem lesz kevesebb a gyerekek körüli tárgyak mennyisége. 

A jól átgondolt rendszer tehát mindenféleképpen fontos lépés:

„Jó tipp, hogy tegyük el a játékok egy részét a padlásra, aztán vegyük elő hónapok múlva, és cseréljük ki őket. Már ez is az újdonság erejével hat. Adjunk a gyerek kezébe nyugodtan egyszerű használati tárgyakat a konyhából, a mindenféle eszközök közül, előbb-utóbb kitalálja, mit kezdjen vele.

Népszerű lett manapság az élményajándék, ami nagyon jó gesztus a minőségi idő szempontjából, de mielőtt belevágunk, mérlegeljük: nem egy újabb, túlzsúfolt programra neveztünk-e be. Lehet, hogy egy nyugodt, rohanás nélküli családi társas, vagy egy közös sütés most sokkal nagyobb boldogságot jelentene, illetve mélyebb kapcsolódásra adna lehetőséget a gyereknek” – összegzi a szakember.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Catherine Delahaye

Széles-Horváth Anna