–

A szeretett személyt helyettesíti

Mielőtt elkezdtem írni ezt a cikket, megfogadtam, hogy nem fogok mesélni arról a lapos kis rózsaszín maciról, ami kisgyerekkoromban pont elfért a tenyeremben, és amivel mindig úgy aludtam, hogy ráhajtottam a fejemet. Mert biztos nektek is van egy rongyi, bari vagy kutyus, amire (akire?) jó szívvel emlékeztek vissza, akit még mindig őrizgettek, akinek a látványától ma is ellágyul a szívetek. 

Sokan valószínűleg az átmeneti tárgy kifejezést is hallottátok: a tárgykapcsolat-elméletek úttörője, Donald Winnicott szerint a baba 6-7 hónapos kora körül kezdi el felismerni, hogy ő és az édesanyja valójában két különálló lény. Ám ilyen fiatalon még nem igazán megy a gyereknek a helyváltoztatás (nem tudja követni a szülőt), illetve nem alakult ki benne a tárgyállandóság tudata: ha valami kikerül a látóteréből, nem lehet biztos benne, hogy az adott dolog vagy személy még mindig létezik (ezért is olyan élvezetes a kukucs játék). Így hát eléggé kétségbe tud esni, amikor a számára fontos személyek eltávolodnak tőle. De aztán idővel, félúton a szülővel való összeolvadás és a függetlenedés között, képessé válik arra, hogy egy tárggyal pótolja a szülőt, és ezzel a tárggyal nyugtassa meg magát. 

Ráadásul a gyerek (vagy a felnőtt) azt is megélheti a plüssök segítségével, hogy hatalma van a világ felett. Egy tárgyat lehet hanyagolni, félrerakni, és bármikor elő lehet venni, ha szükség van rá.

És szükség általában szeparációs helyzetekben van rá: a plédi vagy a kismackó a bázist képviseli, segít áthidalni az otthon és az óvoda, az ébrenlét és az alvás közti távolságot. 

Megnyugtató rutinok

Amikor kicsit nagyobb voltam, óvodás-kisiskolás, emeletes ágyban aludtunk az öcsémmel. Elég sok plüss volt mindkettőnk fekhelyén, és miközben alváshoz készülődtünk, szertartásosan végigigazgattuk az összes állatkánkat, csak utána bújtunk a takaró alá. A szüleinktől, a másik tesónktól való elköszönésen túl az is hozzátartozott a rituáléhoz, hogy kis beszélgetés után én minden este azt mondtam, „Jó éjszakát, Dani”, mire ő azt válaszolta, „Szép álmokat, Domi”. Ebben valószínűleg az is benne volt, hogy rangidősként nálam volt több kontroll, én fújhattam a kettőnk minivilágában takarodót. De a lényeg, hogy ezt a két mondatot szerintem éveken át nem variáltuk – és ebben az ismétlődésben volt valami nagyon biztonságos. 

Alvásszakértők szerint pont ez az egyik előnye a plüssök használatának is, akár felnőttként: a segítségükkel sokaknak könnyebb megnyugtató alvási rutint kialakítani.

Igazából érdemes mindent bevetni, ami csak jólesik, hogy az agyunk a lefekvést a kényelemmel, a pihenéssel, a kellemes ingerekkel, és ne a szorongással, a vég nélküli agyalás rémével kösse össze.

Jöhetnek az ölelgetni való plüssök, a pihepuha párnák, a frissen mosott ágyneműk, a kedvenc pizsik! Fontos persze az is, hogy alvás előtt már ne gépezzünk, ne telefonozzunk (magamnak is mondom), hanem hagyjuk lelassulni az idegrendszerünket. A pillanat, amikor letesszük a könyvet, vagy átöleljük a plüsst, jelzés az agyunk számára, hogy ideje pihenni. 

Alvásra pedig elképesztően nagy szükségünk van. Nemrég olvastam a Felejtés című könyvet (ITT írtam róla), amelyben a híres emlékezetkutató, Scott A. Small kifejti, hogy az alvás elsődleges célja nem az emlékek megszilárdítása, hanem a felejtés, az agykéreg felfrissítése. Életünk harmadát öntudatlan állapotban, kiszolgáltatottan töltjük: ez az ára annak, hogy közben viszont ennyire tanulékony, az új ingerekre ennyire fogékony az idegrendszerünk. De nemcsak mi alszunk, hanem az összes gerinces is a madaraktól a halakig, sőt még a rovarok és a férgek is. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az alvás élettani-pszichés szempontból sokkal nagyobb fontosságú annál, mint hogy esetleg megszólnak azért, mert felnőttként plüssel alszol. 

Mit tudnak ezek a macik?

Tavaly érdekes francia kutatás jelent meg a Journal of Positive Psychology nevű szaklapban. Anne Sophie-Tribot és munkatársai közel 400 résztvevőt toboroztak, és akkurátusan végigkérdezték tőlük a kedvenc plüssük jellemzőit; ha meg nem volt nekik, akkor azt, hogy a kutatók által beszerzett állatkák közül melyiket ölelnék meg, és miért. Azt találták, hogy elsősorban az érzelmi kötelék számított: kitől kapták a plüsst, mit jelképezett számukra, mióta volt meg nekik. Ehhez képest csak másodsorban jöttek olyan jellemzők, mint a méret (a nagyobb medvéket átlagban jobban kedvelték az emberek), és a puhaság. Persze az sem árt, ha a plüss magán hordozza azokat a „babavonásokat” – nagy fej, pici orr, tágra nyílt szem –, amelyeket evolúciósan cukinak érzékelünk, amelyek odafordulást váltanak ki belőlünk. 

Természetesen maga a puhaság, az érintés is elemi igényünk. Harry Harlow 1959-ben publikálta annak a megrázó kísérletsorozatnak az eredményeit, amelyeket rézuszmajmokkal végzett. A kismajmok annak ellenére a tudósok által készített „szőranyát” preferálták, hogy a „drótanyától” kapták a táplálékot. A szőranya jelentette a biztonságot, vele alakítottak ki kötődést (már amennyire lehetett), hozzá menekültek, ha veszélyt éreztek.

Az egymásba kapaszkodás, az összebújás, az ölelés embernél is oxitocint szabadít fel a szervezetben, ami csökkenti az amigdala működését: ez az agyi szerkezet felelős többek között a félelememlékek tárolásáért, illetve a fenyegetések észleléséért. 

Az amigdala stresszhormonokra is különösen érzékeny, köztük a kortizolra. Így még inkább érthetővé válik annak a 2013-as japán vizsgálatnak a jelentősége, amelyben embereket arra kértek, hogy vagy oldalt fekve mobilon, vagy egy fekvő helyzetben átölelhető eszközön beszélgessenek 15 percet távoli szerettükkel. Kiderült, hogy utóbbi esetben, az átölelhető eszköz hatására jobban csökkent a személyek kortizolszintje. 

Plüssöt minden rendelőbe és tárgyalóterembe? 

Az, hogy gyerekekkel dolgozó pszichológusoknál mindenféle plüss van, megszokott dolog. Ismerjük például a Mackógyerek egy napja nevű vizsgálati módszert, amely abból áll, hogy a gyerek sok különböző medvéből kiválasztja mackógyereket, illetve mackógyerek családtagjait (ezek a választások önmagukban elég beszédesek szoktak lenni, ki mekkora, satöbbi), aztán végigjátszik velük egy napot. Mivel a kicsik életkoruknál fogva meglehetősen egocentráltak, nagyon sok mindent a saját napjukból jelenítenek meg: ez egyrészt sok információt nyújthat a szakembernek az amúgy még nehezen verbalizáló gyerek életéről, másrészt a gyerek is kijátszhatja magából a feszültség egy részét. Nem hiába mondta Winnicott, hogy „a játék önmagában is terápia”. 

„Minél inkább úgy érezzük, hogy sok mindent elmulasztottunk, annál inkább szorongunk a haláltól”

WMN Life – 2023. június 13. – TD

A plüssök nemcsak gyerekeknél, hanem felnőtteknél is kiválóan alkalmasak a szorongásoldásra. Egy 2016-os vizsgálat eredményei szerint csoportterápia során a plüssállatok ölelgetése vigaszt nyújtott a résztvevőknek, de ami talán még ennél is fontosabb, segített nekik a földelésben: abban, hogy jelen tudjanak maradni a nehéz pillanatokban, és az önismereti munka közben stabilnak érezzék magukat. Más kutatások azt mutatták ki, hogy ha a gyerekkorra emlékeztető tárgyak közelében vagyunk, akkor mi magunk is egy kicsit megszelídülünk. 

Kevesebbet csalunk, önzetlenebb döntéseket hozunk, ha a teremben látunk pár plüsst, játékot vagy zsírkrétát.

Ilyenkor elvileg aktiválódnak bennünk a gyermeki jóságról, tisztaságról alkotott elképzeléseink, amelyek – többnyire tudattalanul, de – hatnak a viselkedésünkre. Ugyanúgy, ahogy legtöbben gyerekek közelében igyekszünk disztingválni: nem káromkodni, nem átmenni a piroson. Vagy amikor röntgentekintetével végigmér minket egy baba, és mi hirtelen minden valós vagy vélt bűnünket megbánjuk.

Súlyozott mackó, bolyhos robotfóka

Soha nem felejtem el, Oliver Sacks Antropológus a Marson című könyvében olvastam először Temple Grandin Asperger-szindrómával élő pszichológusról, aki készített egy ölelőgépet. Egy szivaccsal bélelt faszerkezetet, amelybe bele lehet bújni, és egy kar segítségével irányítani, hogy a doboz oldalai milyen erővel fejtsenek ki nyomást az illető testére. A masina különböző változatait hiperérzékeny autista emberek ma is használják önmaguk megnyugtatására. Ehhez hasonló elven működnek a súlyozott takarók, de még egy méretesebb paplan is, ami alá különösen jólesik bevackolni magad.

A termékfejlesztők igyekeznek olyan további tárgyakat létrehozni, amelyek nagy szolgálatot tehetnek különböző sérülékeny csoportok tagjainak. 

Ezekre egy példa Paro, a pihe-puha robotfóka, ami demenciával küszködő idős embereknek segít, hogy ne legyenek annyira magányosak, és hogy minél több kellemes inger érje őket. 

A fóka mintegy hat kilót nyom, tud mozogni, hangokat ad, reagál az emberi interakcióra. Egy 400 demenciával élő időssel folytatott vizsgálat szerint azok, akik használták őt, több örömöt éltek meg, az arcuk több érzelmet fejezett ki, verbálisan és vizuálisan is valamivel jobb állapotban voltak. Bár nem volt ugyanennyire hatékony, mint Paro, a mérések szerint sokat segített egy szimpla plüssállat is. 

Mivel az időskori demencia és a kora gyerekkor között több párhuzam van, előfordulhat, hogy ez egy olyan élethelyzet, amikor átmeneti tárgyak segítségével megint könnyebb átvészelni a családtagoktól való szeparációt. Hasonló a helyzet egyébként szerelmesek között is: nem véletlen, hogy amikor a partner elutazik, gyakran a pólójában alszunk, vagy megkérjük, fújjon be a parfümjével egy plüsst, párnát, amit aztán magunkhoz szoríthatunk. Én is akkor tettem szert, immáron felnőttként, egy horgolt „vízi nyuszira”, amikor a barátnőm egy évet külföldön tanult, és sokat voltam távol tőle. 

Szakításnál, veszteségeknél is feltámadhat az igény, hogy valaki újra együtt aludjon azzal a plüssel, amit a másiktól kapott, ami rá emlékezteti, vagy hogy egyáltalán: legyen mibe kapaszkodnia az éjszaka sötét óráiban.

A Comfort Cube nevű négykilós, súlyozott mackó létrehozója, Marcella Johnson a kisbabáját veszítette el. A haláleset után folyamatos szorítást érzett a mellkasában, a karjában, ami akkor szűnt meg hirtelen, amikor Marcella egy cserepes növényt emelt fel.

Ez után lett figyelmes más gyászoló szülők beszámolóira, amelyek szerint sokaknak jólesik egy nagy csomag liszt vagy egy ananász felemelése – olyan tárgyaké, amelyek súlya hasonló egy kisbabáéhoz. Úgy tűnik, ha egy súlyozott tárgyat veszel a karodba, az átmenetileg enyhítheti a fájdalmat. 

Most akkor ciki vagy nem ciki?

Bár a plüssállatokat a gyerekkorhoz kötjük, felnőttként is hasznunkra válhatnak a stresszkezelésben, az elalvás megkönnyítésében – kiváltképp, amikor gyászolunk vagy szeparációs szorongást élünk át (erről ITT írtam). Valójában sokkal konstruktívabb megküzdési eszközök az olyan, felnőttesebbnek tartott módszereknél, mint az ivás vagy a dohányzás. Én igazából mindössze három esetet tudok elképzelni, amikor problémát jelenthetnek. Az egyik, amikor a plüss olyan nagy, hogy nehezen szállítható, így korlátozza a személyt az utazásban. Vagy olyan babonák szövődnek a plüss köré (például „csak akkor tudok elaludni, ha ott van”, „csak akkor fog másnap sikerülni valami, ha azzal alszom”), hogy a tárgy elvesztése súlyos krízist okozna.

Egyáltalán nem biztos, hogy létezett a sorozatgyilkos horrorszállodája

WMN Life – 2023. június 13. – DD

Emellett jelezhet elakadást, ha, mondjuk, valaki hosszú hónapok, akár évek múlva is az exétől kapott plüssel alszik, és az továbbra is az exét jelképezi számára. Ilyenkor felmerülhet az elhúzódó gyász lehetősége, de ennek egyéb megnyilvánulásai gondolkodásbeli-érzelmi-viselkedéses megnyilvánulásai is lesznek (a gyász típusairól ITT írtam). Ahogy annak is, ha valaki általa nem kontrollált módokon regrediál, azaz csúszik vissza gyermeki állapotokba: olyan működésmódokba, amelyek régen a segítségére voltak, de felnőttként inkább kártékonynak bizonyulnak (például dührohamai vannak, toporzékol, vagy elbújik, némaságba burkolózik). A fő probléma ebben az esetben sem maga a plüss, és a hozzá való ragaszkodás is várhatóan enyhülni fog, ahogy az illető stabilizálódik.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / kajakiki

Milanovich Domi