Több ezer koraszülöttet mentett meg úgy, hogy vásári látványosságot csinált belőlük

–

„Mások semmit sem tettek azért, hogy megmentsenek”, mondta a BBC-nek Beth Allen, aki hat hónapra született 1941-ben Brooklynban. Ez akkoriban nagyjából egyet jelentett a halálos ítélettel, nemcsak azért, mert az Egyesült Államokban még nem igazán tudták, hogyan tartsák életben a koraszülötteket. Hanem azért is, mert sokáig azt is gondolták, hogy az ilyen kis gyenge, „hibás” emberpéldányokat nem érdemes segíteni túlélni, így nemesítve, javítva a fajunk genetikai állományát – ennek az irányzatnak eugenika a neve, és ebben a cikkben írtunk róla korábban.

Szerencsére már akkor sem vélekedett így mindenki, Couney sikereinek híre pedig beszivárgott a szülészetekre. Beth Allen szüleinek az orvosuk ajánlotta, hogy keressék fel az ellentmondásos Coney Island-i üzletembert, ami ellen az anyja először hevesen tiltakozott: „A lányom nem torzszülött!” Végül maga Couney jött el hozzájuk a kórházba és győzte meg őket, hogy nála jó kezekben lesz a kicsi – és valóban. 

Ki lett volna a kedvenc babád?

Beth Allen anyjának vonakodása érthető: a Couney Infantoriumát csak hírből ismerők annyit tudhattak róla, hogy a Coney Island-i sétányon, a lármás vásári mutatványosok, árusok melletti épületben állítják közszemlére a babákat. A sétálókat kikiáltók invitálták a látványosság megtekintésére:

„Ne menjetek el a babák mellett!”

1922-ben többek között egy Archibald Leach nevű angol fiatalember is dolgozott így az Infantoriumnak – őt később Cary Grant néven ismerte meg a nagyvilág és a mozi szerelmesei.

Couney nemcsak arra jött rá, hogy tízezreket érdekelnek a koraszülöttek, hanem arra is, hogy visszajáró vendégei vannak – például nők, akik kiválasztották a kedvenc babájukat, és hetente felkeresték, hogy lássák a fejlődését. A dörzsölt üzletember azt is tudta, hogyan fokozza a hatást: a dajkáktól azt kérte, öltöztessék a csecsemőket sokkal nagyobb ruhákba, hogy még látványosabb legyen, mennyire kicsik.

Bőven megelőzte a korát

Couney szerintem azért is érdekes történelmi alak, mert klasszikus „ha innen nézzük, ilyen, ha onnan nézzük, olyan”-karakter. Egyfelől igazi sztereotip amerikai showman és üzletember. Másfelől egészen filantróp formája van.

A koraszülöttek szüleitől ugyanis semmilyen hozzájárulást nem kért a gondozásért – ami viszont meglehetősen drága volt.

Egy csecsemő ellátása 1903-ban napi (!) 15 dollárjába került, ez ma kábé 550 dollár, azaz olyan 180 ezer forint. A költségeit – beleértve az alkalmazottai tisztességes bérét is – Couney a belépőkből fizette. 

Továbbá a korban szintén progresszív módon mindenféle hátterű csecsemőt befogadott, etnikai, rasszbéli vagy társadalmi hovatartozástól függetlenül (ekkor például még javában éltek a feketékre vonatkozó szegregációs törvények a déli államokban).

Szintén előremutató volt az, amilyen szigorral és elvek mentén biztosította a csecsemők körüli higiéniát és az ellátást.

Mindig hangsúlyozta, hogy a helyszín és a látványosság ellenére ez egy kórház, ennek megfelelően az orvosokhoz hasonlóan fehérbe öltöztette a gondozókat, és makulátlan tisztaságot követelt meg a babák körül. Két helyi orvos dolgozott vele, valamint felvett egy csapat profi ápolót és szoptatós dajkákat, akik az intézmény területén laktak. Bérelt egy szakácsot, aki tápláló, egészséges ételeket főzött a szoptatós dajkáknak, és ha valamelyiküket dohányzáson vagy alkoholfogyasztáson kapta, azonnal kirúgta.

Bár a legtöbb orvos úgy vélte, hogy a koraszülöttekkel való érintkezést a fertőzések elkerülése miatt a minimumra kell csökkenteni, Couney kifejezetten bátorította a dadákat, hogy vegyék ki a csecsemőket az inkubátorokból, öleljék és puszilják meg őket, mert abban bízott, hogy jól reagálnak majd az érintésre, illetve a szeretetnyilvánításra.

Couney nemcsak a babák megmentését tartotta fontosnak, hanem azt is, hogy edukálja a nyilvánosságot: előadásokat tartott híres férfiakról, akik annak ellenére nagy dolgokat értek el, hogy koraszülöttek voltak, mint Mark Twain, Victor Hugo, Charles Darwin vagy Sir Isaac Newton.

Orvos vagy sarlatán?

Ezek után azt gondolnád, hogy Couney egy korát meghaladó szellemiségű orvos volt. Hát, elég valószínű, hogy nem volt orvos – annak ellenére, hogy ő ezt állította magáról.

Annyi bizonyos, hogy Couney német-zsidó származású bevándorlóként érkezett az USA-ban 1888-ban. 1869-ben született Michael Cohenként, Krotoszynban vagy Boroszlóban, tehát 19 évesen ment az Államokba, és ugyan azt állította, hogy a lipcsei, illetve a berlini egyetemen tanult, mielőtt Párizsban befejezte volna a tanulmányait, Claire Prentice, a Couney életéről szóló, Miracle at Coney Island című könyv szerzője szerint túl fiatal volt ahhoz, hogy orvosi egyetemre járhasson. Prentice egyik városban sem találta nyomát Couney tanulmányainak, és bizonyítékot sem arra, hogy szakdolgozatot írt volna.

Couney azt is állította, hogy Párizsban Pierre Budinnel, a modern neonatalógia alapítójával dolgozott, aki rengeteget tett azért, hogy csökkenjen a csecsemőhalandóság. Ezekkel az évekkel kapcsolatban viszont sok a bizonytalanság: széles körben elfogadott, hogy Couney valamiképpen együtt dolgozott Budinnel, Prentice szerint

feltehetően technikus lehetett.

Couney aztán az 1896-os berlini világkiállításon kaphatott vérszemet: (állítólag) Budin kérésére felügyelte az inkubátorok bemutatását, ehhez hat koraszülöttet is hozatott az egyik helyi kórházból, a látványosságot pedig „gyerekkeltetőnek” nevezte el. Hatalmas sikerük volt.

Az inkubátor feltalálását egyébként a francia szülész Stephane Tarnier nevéhez kötik. Ezt a fejlesztést Budin is folytatta, majd mire Couney felállította az inkubátorokat Amerikában, Franciaország már világszinten vezető pozícióban volt a koraszülöttek kezelésében. Couney a legmodernebb gépeket hozatta Európából: ezek másfél méter magas, acélból és üvegből készült szerkezetek voltak. A bepumpált meleg levegőt szűrték és fertőtlenítették, a használt levegőt ventillátorral felszerelt, kvázi kéményen keresztül szívták ki belőle. 

Propaganda a koraszülötteknek

Miután Berlin után egy évvel Couney Londonban is sikert aratott az inkubátorokkal és a babákkal – csak az első nap mintegy 3600-an nézték meg őket –, 1903-ban megnyitotta az Infantoriumot Coney Islanden. Két évvel később megnyitott egy ugyanilyen intézményt Atlantic Cityben, mindkettő negyven évig üzemelt. És látványosságként feltűnt Amerika más vidámparkjaiban is. Az 1933-34-es chicagói világkiállításon már úgy emlegették, az „inkubátordoktor”, és több százezren mentek el megnézni a babáit. 1934-ben „hazatérési” eseményt szervezett az előző nyári babáknak, az 58-ból 41-en el is jöttek a szüleikkel. A rendezvényt a helyi rádió élőben tudósította.

Persze a ténykedését sokan nézték rossz szemmel. Egy New York-i gyermekvédő szervezet (New York Society for the Prevention of Cruelty to Children) például többször megvádolta azzal, hogy kizsákmányolja a csecsemőket és veszélyezteti az életüket azzal, hogy látványosságot csinál belőlük. Az intézményeit többször próbálták bezáratni. Ha pedig kiderült volna, hogy állításával ellentétben nem orvos, a komoly pénzbüntetés mellett hosszú börtönbüntetés is várt volna rá.

Csakhogy – ahogy már említettem – Couney sikerei önmagukért beszéltek.

Mintegy ötvenéves karrierje során körülbelül 8000 babából mintegy 6500-at mentett meg. Ez több mint 80 százalékos túlélési siker.

Az Egyesült Államokban az 1930-as évek végéig alig voltak inkubátorok, így nemcsak babákat küldtek Couney-hoz az orvosok, de maguk is eljöttek hozzá tanulmányozni az inkubátorokat és a módszereit. Julius Hess, akit ma a modern amerikai csecsemőorvoslás atyjának tartanak, hosszasan dolgozott együtt Couney-val: együtt felügyelték a chicagói világkiállításon való részvételt, illetve életre szóló barátságot is kötöttek. Ma abban is közmegegyezés van, hogy Couney orvosi és ápolói csapata magasan képzett volt és a korban a legprofibb módon vigyáztak a babákra.

Amikor az 1940-es évek közepén a Cornell Egyetem New York-i Kórháza megnyitotta az első koraszülött osztályt a városban, Couney lehúzta a redőnyt. Úgy nyilatkozott: „Megcsináltam a propagandát a koraszülötteknek. Elvégeztem a munkámat.”

Körülbelül tíz éve még voltak életben olyanok, akiket Couney mentett meg. A cikk elején idézett Beth Allent a szülei gyerekként minden évben, apák napján elvitték Couney-hoz. Amikor az üzletember 1950-ben meghalt, a család a temetésén is ott volt. Ahogy Beth Allen fogalmazott:

„Martin Couney nélkül nem lett volna életem.”

Sándor Anna