Steiner Kristóf: Növök. Erősödöm. Tisztul a kép. Köszönet érte(m)

–

„Próbálok visszagondolni, hogy tulajdonképpen miken veszekedtünk annyit, de csak a veszekedésekre emlékszem, meg arra, hogy milyen szarul voltam. Arra, hogy hogy jutottunk el oda – rendszeresen –, hogy becsaptam az ajtót, és elrohantam, egyáltalán nem. Te emlékszel?” – kérdeztem Nimitől a reggeli kávénkat kortyolgatva.

Hajszálpontosan egy év telt el azóta, hogy először találkoztam Vanessa Theodorou-val, a pszichológussal, akihez (nagyon) hosszas keresgélés után jutottam el tavaly szeptemberben, miután értettem, éreztem: 

minden korábbi hiedelmemmel ellentétben nem volt meg az eszköztáram ahhoz, hogy kimásszak a gödörből. 

Mire megérkeztem Vanessához, olyan mélyen voltam az önsorsrontásban, hogy nem is nagyon emlékeztem rá: milyen nem fájdalommal élni. Minden fájt. Fölöslegesnek, undorítónak, tehetségtelennek, cikinek, ostobának és rondának éreztem magam, és meggyőződésem volt: egyfajta szerencse csupán, hogy vannak, aki szeretnek, ők is csak azért, mert nem ismernek igazán. 

Hazudnék, ha azt állítanám, manapság már soha nem érzem ezt – mostanra viszont pontosan tudom, hogy

van lehetőségem, képességem a gondolataimmal irányítani az érzelmeimet, ahogyan azt is, hogy a megfelelő szándékkal, és sok gyakorlással egyszerűen le lehet váltani kártékony és (ön)bántalmazó viselkedésmintákat. 

De visszatérve a Niminek feltett kérdésemre – a férjem mély levegőt vett, és azt mondta: „Nem. Egyetlen konfliktus kiváltó okára sem emlékszem. Csak arra, hogy mennyire féltem tőle, hogy el fogjuk veszíteni egymást.” 

Egy évvel korábban annyira elbeszéltünk egymás mellett. Annyira nem tudtunk segíteni sem önmagunkon, sem a másikon. Olyan érzés volt, mintha teljes súlyunkkal nehezednénk egymásra, miközben mindkettőnknek arra volt szüksége, hogy a másik megtartsa. 

Tavaly ilyenkor erősen fontolgattuk évi rendes mexikói utazásunk, és az ott tartott elvonulásunk lemondását, mert féltünk, hogy bárhogy próbálkozunk, nem tudjuk kikerülni a csapdákat, amikbe napról napra, újra és újra beleesünk. 

Úgy éreztem, mintha a lelkem, az elmém, a szívem egy nagy nyílt seb volna, amely képtelen begyógyulni, mert folyton felszakítja valami vagy valaki a vart, ugyanakkor nem voltam képes meglátni, mitől, hogyan, miért sérülök meg állandóan. Nimi pedig fáradt, szomorú és tehetetlen volt, és csak nézte, ahogy küszködöm.

Aztán egy konfliktus eszembe jutott. Volt egy párizsi utazásunk, nem sokkal a terápiám kezdete után, amikor én már értettem, hogy meg kell tanulnom kedvesebbnek lenni önmagamhoz. A város utcáit róva hónapok óta először éreztem úgy, hogy oxigén jut a tüdőmbe – éppen csak kezdtem regenerálódni. 

Mindeközben fogalmam sem volt róla, hogy Nimi viszont semmit sem lát ebből – csak azt érezte, hogy magamba fordulva bandukolok mellette, és egy ponton felcsattant: „Nem szeretsz eléggé!” Én pedig abban a másodpercben, ott helyben, a Place Pigalle kellős közepén összeomlottam. 

„Mi van?! Emberfeletti erővel próbálom kikaparni magam a mocsárból, épphogy csak kezdem látni a szépséget magam körül végre, erre most lebaszol? Nincs öt perce, hogy megcsókoltalak, és azt mondtam, szeretlek! Mit akarsz tőlem?” – és elrohantam, a telefonomat pedig kikapcsoltam. 

Félhangosan dohogva masíroztam a Montmartre felé, egyre csak hergelve magam: nem fogtam fel, hogy az nem minősül rögtön róla való gondoskodásnak, hogy igyekszem jobban gondoskodni magamról, és hogy azt sem várhatom tőle, hogy megelégedjen azzal: hogy ha a szex továbbra is olyan jól működik köztünk, akkor jól vagyunk. 

Ekkor jöttem rá, hogy magától értetődőnek, alanyi jogon járónak tekintem a kapcsolatunk stabilitását – pont úgy, ahogyan ő evidenciának tekintette, hogy én mindig erős, életigenlő és energikus maradok. Mindezt pedig azonnal leírtam magamnak – hogy a soron következő terápiámon elővehessem. 

Egy órával később, már a szállodánk erkélyén ülve, egymás kezét fogva beszélgettünk. Én bocsánatot kértem, hogy elszaladtam, ő bocsánatot kért, hogy nem szimplán csak megfogta a kezem, mondván: „Milyen jó most együtt.” És itt, Párizs felett pityeregve elkezdtük újra, de sokkal mélyebben megismerni, kiismerni egymást. 

Összehasonlítani, hogyan is voltunk akkoriban, és hogyan vagyunk ma, kicsit olyan, mintha összevetnénk, milyen viharban vezetni, éjszaka, lámpa nélkül, és milyen egy ragyogó nyári napon, lehúzott ablakokkal kocsikázni. 

Mondhatnám: bánom, hogy nem mentem korábban terápiára, de kicsit olyan ez, mint mikor Dorothy megkérdi a jóboszorkányt, miért nem mondta meg neki korábban, hogy ha összeüti a sarkát háromszor, akkor hazatalál, ő pedig azt felelte: „Úgysem hitted volna el nekem.” 

Tényleg nem hittem el. Azelőtt biztos voltam benne, hogy azok az embereknek szorulnak pszichológusra, akiknek nincs elég barátjuk, akikkel igazán őszintén beszélgethetnének. Nem értettem, hogy egy jó terapeuta a kérdéseivel vezet rá a válaszok felé vezető útra, és emellé még „térképet” is tud adni arról, hogyan találhatok oda gyorsabban. 

Az első alkalom után már úgy tudtam tükörbe nézni, hogy reményt (is) láttam a szememben. De egy bő hónapra volt szükségem, hogy eljusson a tudatomig: nem arról van szó, hogy elromlottam, és arról sem, hogy Nimi és én elszakadtunk volna egymástól, sőt arról sem, hogy nem vagyok erre a világra való. 

Egyszerűen csak fejlődnöm kellett, és kell – mindig. Döntenem kell változtatások mellett, és ki kell tartanom a döntéseim mellett. És hogy mi minden változott azóta, technikailag?

Elfogadtam: bizonyos traumák mindig újraaktiválódnak majd, ha olyan helyzetben találom magam, amely visszarepít hozzájuk – de ez nem jelenti azt, hogy megadom magam nekik. 

Megtanultam felismerni a triggereket, és átlátni, hova vezettek, vezethetnek azok a reakciók, amikről akkor még azt hittem: nincs helyettük másik. És sikerült elsajátítanom új, egészséges, konstruktív mintákat, amelyekkel kiválthatom az őrjöngést. 

Megtanultam jobban kifejezni, mélyebben elfogadni, reálisabban értékelni önmagam, gondosabban meghallgatni másokat. Megértettem, hogy nem vagyok azonos a rám jellemző, zsigeri „mindent vagy semmit” gondolkodással. 

Megfogadtam, hogy soha többé nem várom el magamtól a tökéletességet, mintha valami késztermék volnék, és helyette egy fejlődésben lévő, érző, értékes entitásként tekintek magamra. És beismertem magamnak, és másoknak, hogy rengeteg gond fakadt belőle, hogy nem tiszteltem a határokat – sem a magamét, sem másokét. Ezért pedig bocsánatot kértem. 

Elkezdtem nemet mondani olyan dolgokra, amelyekről korábban úgy gondoltam, kötelező igent mondanom rájuk, és igent mondani olyan dolgokra, amelyekről azt hittem, hogy nemet kell mondanom rájuk. Abbahagytam a bujkálást – magam elől, mások elől, a világ elől. 

Tudatosítottam magamban, hogy eredményeim mércéje nem az, hogy mennyit mutatok belőle másoknak – így többet, jobban és mélyebben voltam jelen a való életben, az engem körülvevő, és bennem lévő világban, és kevesebbet a közösségimédia-felületeken. 

Szinte mindennap úsztam a tengerben. Letettem a piát, és a (füves) cigit („rendeset” sosem szívtam). Egyre több éjjel sikerül 6-8 órát aludnom – mostanra többnyire jól alszom, és amikor mégsem, akkor délután megengedem magamnak, hogy szunyókáljak. Erre korábban soha nem voltam képes. 

Az elmúlt egy évben nagyon keményen dolgoztam – összesen tizenöt elvonulást tartottunk görögországi otthonunkban –, de nem adtam többet a munkának, mint amennyit valójában ér, és elutasítottam az engem megkörnyékező bűntudatot, ha a fülem mögé settenkedett, és suttogni kezdte: „több van benned”. Mert tudom: van bennem annyi, hogy ne hallgassak rá. 

Felébresztettem a bennem szunnyadó hálát. Megtanultam segíteni magamon, ahelyett hogy sajnálnám magam.

Türelmesebb, kedvesebb, őszintébb és igazibb lettem magammal és másokkal – ezzel pedig Niminek is segíthettem, hogy ne érezze magát akkora nyomás alatt. Így együtt újra megteremthettük a közös és egyéni biztonságunkat. 

Nem mondom, hogy mindenkinek terápiára kellene járnia, mert nem akarok sem általánosítani, sem pedig megmondani másoknak, mit tegyenek, hogy jobban legyenek, de azt bizton állíthatom, hogy ha nem találok rá Vanessára egy évvel ezelőtt, nem lehetnék az, aki ma vagyok. 

És aki lennék helyette, azt valószínűleg nem szeretném. Ezt a mostani énement viszont bírom. Növök. Erősödöm. Tisztul a kép. Köszönet érte(m). 

Steiner Kristóf