–

Az utóbbi napokban megint nem tudok aludni. Nem rosszul alszom, hanem nem alszom. Így van ez velem, amióta ismerem magam. Gyerekkoromban azt hittem, „csak” félek a sötétben, tinikoromban azt gondoltam, azért nem jön álom a szememre, mert valójában valami vad buliban lenne a helyem az ágy helyett, később, a húszas éveimben azért nem voltam jó alvó, mert mindig éjszaka írtam a cikkeimet. 

Vagy fordítottam. Vagy főztem-sütöttem. Tíz éve, 32 évesen kezdtem csak megérteni és elfogadni, hogy mindezeknél azért sokkal súlyosabb a helyzet: nagyjából három álmatlan éjszakának kell eltelnie, hogy a negyediket végigaludjam. Próbáltam természetes és vényköteles pirulákat, próbáltam nem enni, nem inni, nem mobilozni elalvás előtt egy órával, próbáltam a meditációt és az olvasást – semmi sem változott. 

Azaz egyvalami mégis – mélyebben és jobban megismerve magam elkezdtem látni az összefüggéseket, ebben pedig sokat segített, amikor egy évvel ezelőtt végre kimondtam, magamnak és másoknak is, hogy a borderline spektrumon vagyok. Nem volt kedvem életem második felében is (ha megérem) egymást váltó, önmarcangoló és elbizakodott, letargikus és euforikus ellenpólusok között vergődni állandóan. 

A magammal való megbeszéléseknek, a terapeutákkal, sorstársakkal, barátokkal és néha vadidegenekkel folytatott eszmecseréknek, valamint a BPD-vel, mentális egészséggel, traumafeldolgozással kapcsolatos könyveknek és online infóknak hála,

ma már tudom, hogy az éjszakáimat valójában gyakran egy lefelé tartó spirálban töltöm, megállíthatatlan csúszásban. A szívem úgy ver, mint egy üstdob, egyszerre izzadok és fázom. 

Ilyenkor képes vagyok egy látszólag teljes mértékben jelentéktelen dolgon úgy fennakadni, hogy semmi másnak nincs helye az érzelmi világomban és az elmémben. Így válik egy vicces szitu – mint, mondjuk, hogy egy vacsorapartinkon az ipari mélyhűtő kőkeményre fagyasztotta a szorbetnek szánt epreket – olyan megugorhatatlannak tűnő krízissé, amely egész odáig elvisz, hogy alkalmatlannak tartom magam bármire.

Nagymama vagyok, nem bébiszitter!

WMN Life – 2024. augusztus 23. – KAd

A túlfagyott eper a felolvaszthatatlan „nem vagyok elég jó – semmiben, senkinek –, nem is hibáztathatom az embereket, amiért nem kellek nekik, mindenki jobban járna, ha eltűnnék örökre” érzés szinonimája lesz, én pedig könnyeket nyelve bámulom a plafont. Pont mint csecsemőként, amikor harmadfokú égéssel kerültem kórházba, majd maradtam magamra, hónapokra.

Kontrollálhatatlanul cikáznak a gondolataim, érzelmeim, egészen addig, míg már azt sem tudom, félálomban vagyok-e, vagy egyfajta pszichózisban, és amit tapasztalok magam körül, illetve magamban, valóság-e, emlék vagy képzelet. Így megy ez napkeltéig: ahogy meghallom a kabócák dalának első taktusait, álomba zuhanok néhány órára. 

Aki sosem hallott-olvasott a borderline személyiségről (szándékosan nem használom a „zavar” szót), most talán azt gondolja, hogy dörzsölhetnék levendulaolajat a párnámba, aki meg nem ismer, mondhatja, hogy „dolgoznál egy napot, mint egy tisztességes ember, máris elfáradnál éjszakára”

– ők azok, akik nem tudják, hogy a BPD sajátosságai az úgynevezett epizódok, amelyeket hol nyilvánvaló, hol észlelhetetlen triggerek váltanak ki, amelyek újraaktiválják a gyerekkori traumákat. 

A BPD egyik sajátossága az úgynevezett kedvencember-szindróma, amiben baromi jók vagyunk, hogy a számtalan csalódás és még több bosszúság után még mindig tudunk találni valakit, akit felruházunk minden olyan tulajdonsággal, amit másokból elvesztettünk. Ő lesz a kedvenc ember, akire egyszerűen más szabályok vonatkoznak, mint mindenki másra. 

Az első kedvenc ember rendszerint a szülő: nevezetesen az, akihez elsősorban kötődik az őstrauma, majd az ezt követő kiábrándultságból odatalálunk a következőhöz. Legjobb barát. Egy tanár, akire felnézünk. Egy híresség, akit nem is ismerünk igazából. És persze… a társ. Aki olyan magasan van a piedesztálon, hogy onnan csak nagyot lehet esni.

Ezért van az, hogy a borderline személyiség legrettenetesebb összeomlásai pont a kedvenc embere előtt, vagy akár vele történnek.

Volt, hogy vendégségben voltunk Nimivel, és ketten aludtunk egy egy embernek is túl keskeny kanapén, majd néhány óra vergődés után egy ponton felpattantam (ez még megvan), zokogni kezdtem (amire már nem emlékszem tisztán), és azt hajtogattam Niminek, hogy nem vagyok fontos neki, nem szeret, és semmibe vesz, hiszen ha érdekelné, mi van velem, nem foglalná el az egész ágyat.

Extrém esküvők: vaddisznók, urbex, heavy metal és igen 3000 méteren

WMN Life – 2024. augusztus 23. – WMN

Ezután pedig fogtam magam, és elrohantam (ami szintén klasszikus BPD-reakció) – az éjszaka további részét, kimerülve a sírástól, egy fa alatt aludtam át. Csak amikor másnap reggel felébredtem, értettem meg: nem Nimire haragudtam, hanem azokra, akik elültették bennem a kirekesztettség érzésének magját. Azt, hogy sosem tartozom sehová igazán, ha pedig elhiszem, hogy most már megtaláltam a helyem, előbb-utóbb úgyis el leszek kergetve, vagy valaki, valami elszakít majd onnan. 

Ez az „ágyból kilökött” érzés „csak” néhány órán át tartott, de ugyanennek a triggernek a sokkal mélyebb és fájdalmasabb változata, amikor új barátokból bizalmi és támogatási rendszert építek magamnak, majd hamar kiderül, hogy túl gyorsan szavaztam meg a bizalmat: én instant „nagycsaládként” gondolok magunkra, így mikor felfedezem az evidenst – hogy nekik nyilván sokkal fontosabbak a saját, vér szerinti családtagjaik, vagy épp az ezeréves barátságaik, mint én –, már ott is vagyok a jól ismert gödörben. 

„Ide sem tartozom. Persze nem meglepő. Ki akarna engem. Szánalmas vagyok. Haszontalan. Semmirekellő. Már megint megpróbáltam elhitetni valakivel, hogy jó barát vagyok. Már megint megpróbáltam beférkőzni egy családba, ami nem az enyém.” Ez az imposztorszindrómával vegyes öngyűlöletérzés, ha nem is ilyen intenzitással, mondhatni mindennapos. 

Néha a legkisebb, amúgy viccesnek szánt megjegyzések okozhatnak olyan károkat, amelyeket hónapokba, évekbe telik feldolgozni.

Mint amikor idén nyáron az egyik elvonulásunkon, amelyeken amúgy nyilván mindennap a maximumot nyújtom, és – hála! – folyamatosan kapom a támogatást, értékelést, szeretetet a vendégeinktől, akikre főzünk, akiknek programokat szervezünk, egy óvatlan pillanatban fordítva húztam fel a sortomat a beachen, majd betalált a poén: „Van bármi, amit képes vagy jól csinálni?” 

Azóta ez cseng a fülemben, minden alkalommal, ha elrontok valamit: kifröccsen a bor az asztalra, otthon felejtem a telefonom, vagy csak megbotlom. „Igaz, semmit sem tudok jól csinálni, és ezt mindenki tisztán látja, és tudja rólam. Az egész világ tudja, hogy élhetetlen vagyok.” 

Oda se neki, hogy racionálisan nyilván vágom: túléltem a gyerek- és tinédzserkoromat, ami már önmagában hőstett, majd felépítettem egy karriert, összekapartam annyi pénzt, hogy vegyek egy icipici ingatlant Budapesten, majd megírtam hét könyvet, amik közül néhány máig bestseller. Mert ha ezekre próbálok gondolni inkább, valami olyasmit válaszolnék magamnak, hogy „Csak szerencséd volt”, vagy rosszabb: „Csak sikerült megtéveszteni az embereket.” 

A borderline-nal élőket gyakran bélyegzi meg a társadalom: „toxikus, hisztérikus, manipulatív, hiperérzékeny, figyeleméhes”, mondják rájuk, de kontextusba helyezve, egy kis rációval és érzékenységgel könnyű megérteni: mi is szenvedünk, hiszen jellemző lehet a homályos önkép, az elhagyatottságtól való rettegés, az önbántalmazás, az impulzivitás (legyen szó költekezésről, szexről, falásról vagy akár autóvezetésről), a krónikus ürességérzés, a legrosszabb időszakokban pedig a hallucinációk és a valóságtól való elszakadás.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a környezetünk ne szenvedne az időnkénti működésmódunktól, vagy ne bántanánk meg a reakcióinkkal másokat. Fontos, hogy a szeretteinkkel, ismerőseinkkel közösen is begyakoroljuk a határhúzás és a hatékony kommunikáció módjait, azt, hogy hogyan erősíthetjük meg egymást, és mit tudunk együtt is tenni egy-egy epizód során, hogy mindenki nagyobb érzelmi biztonságban legyen (a jövőben erről is írok). 

Ha visszaemlékezem fiatalabb éveimre, amikor még annyira nem tudtam őszinte lenni magamhoz, hogy állítottam: csupán érzékeny és szenvedélyes vagyok, rémisztő visszagondolni ezekre ez epizódokra.

Volt, hogy a József Attila Színház előtti felüljárón, a kocsik között rohanva menekültem magam elől. Volt, hogy afféle reggeli felhangolóként a kávém mellé összeszedtem valakit az utcán, majd a kaland meghozta az étvágyamat arra, hogy további két idegennel ágyba bújjak, még aznap. 

Volt, hogy hajnalhasadtával egy egész éjszakán át tartó bulimiás roham után bevettem az összes Zoloftot, Xanaxot és Cipralexet, amit otthon találtam, majd lefeküdtem aludni – értsd, meghalni – az akkori párom mellé, aki édesen durmolt, és tiszta mázli, hogy nem egy hulla mellett ébredt fel másnap reggel. 

Most már ilyeneket – legalább – nem csinálok. A spirál sajátossága, hogy bár ugyanaz a minta köszön vissza, sosem ugyanott vagyok rajra – hiszen a rohamokon kívül, amikor menthetetlenül siklom lefelé, valójában mindig felfelé megyek. És sosem pont ugyanoda csúszom vissza. 

Megyek felfelé az önismeret, a viselkedésterápia, a traumafeldolgozás spirálján, és merem mondani:

ma már tisztább rálátásom van azokra a kanyarokra, amelyekbe majdnem belehaltam,

amelyekbe beletörtem, amelyekbe beletörődtem, amelyeket megpróbáltam más formára feszegetni, és persze azokra is, amelyeket csont nélkül vettem be. 

Miért mesélem el mindezt? Ha a borderline-agyammal válaszolok, vagy azt mondanám: azért, mert olyan emberként, aki lehetőséget kapott a sorstól, és önmagától arra, hogy megszólítson másokat, küldetésem lemosni a skarlát betűt az úgynevezett mentális „zavarokról”. Vagy azt, hogy visszautasíthatatlan vágy van bennem arra vonatkozóan, hogy megnyilvánuljak, hogy észre legyek véve, hogy hatást váltsak ki az emberekből, ezért öncélúan provokálok. 

  

És bár most, hogy épp – ha jól érzem – nem vagyok egy epizód kellős közepén, értem mindkét érvet. De tudom, hogy valójában azért írok minderről, mert minden egyes elő ember hordoz magával traumákat, mindannyian az életünk külön szakaszaiban másképpen vagyunk képesek kezelni ezeket, és mindenkinél eljöhet egy pont, mikor ő maga, vagy egy barátja, családtagja, vagy a párja… megreccsen kicsit. 

Vagy nagyon. Ilyenkor pedig jó tudni, hogy egyrészt ez tényleg mindannyiunkkal megtörténik – csak van, aki sosem ismeri fel, vagy be, nemhogy másoknak, magának sem, a kontrollvesztéstől, a gyengének mutatkozástól rettegve. Én a néha eszméletlenül nehéz keresztemmel a vállamon nyögve sem lennék az ő helyükben. 

De leginkább azért mesélek, mert azt szeretném, hogy könnyebb legyen. Mindannyiunknak. Azoknak, akik azt hiszik, senkivel sem beszélhetnek a pokoljárásaikról. Azoknak, akik beszélnének róla, de akárhányszor megpróbálják, csak harag, sértettség, bánat és tehetetlenség születik belőle. Azoknak, akik aggódnak valakiért. 

Nekem már most kicsit könnyebb lett. Neked? 

Kiemelt kép: Vollmuth Krisztián

Steiner Kristóf