A magyar kézilabdázó, akit az egész sportvilág siratott – Húsz éve nincs köztünk Kulcsár Anita

–

A biztonsági öv

Idén töltené be a negyvenkilencedik életévét. Kamasz gyerekei vagány, fiatalos anyukája lenne, sportjogászként dolgozna vagy egy kézilabdacsapatot edzene – az is lehet, hogy a női válogatottat. De húsz éve már az égi lelátóról szurkol a nemzeti csapatnak.

Kulcsár Anita 2005. január 19-én, ahogy mindennap tette, otthonától, Sukoróról autóval indult el csapata, a Dunaferr NK edzésére, Dunaújvárosba.

Aznap különösen rosszak voltak az útviszonyok: borult, ködös idő volt, havazott is. A biztos kezű sofőrnek tartott kézilabdázó a Velence és Pusztaszabolcs közötti kietlen útszakaszon az egyik pillanatban – máig tisztázatlan módon – elvesztette uralmát a járműve felett, és nekiütközött egy út menti fának, autója pedig az ütközés után kigyulladt.

Mielőtt lángra lobbant volna, egy arra járó tehergépkocsi sofőrje kiszedte a roncsból a fiatal nőt – akinek az életét sem ő, sem a helyszínre érkező mentők nem tudták megmenteni. Halálát az ütközéskor elszenvedett koponyasérülés okozta – a szakértői vizsgálat során kiderült: ha be lett volna kapcsolva a biztonsági öve, a baleset valószínűleg nem lett volna végzetes kimenetelű.

Az örökké vidám, mosolyával mindenkit magával ragadó lányt már hiába várták játékostársai a délelőtti tréningre.

„Minden percét fel tudnám idézni annak a borzasztó napnak, edzésnek, amikor Kulcsit vártuk. Korábban is előfordult, hogy késett edzésről, szeretett aludni, ezért viccelődtünk is. Vártuk, hogy mikor toppan már be, néztük az ajtót, és csak edzés után kaptuk a tragikus hírt” – mondta a csapat akkori kapusa, Pálinger Katalin.

„Világbajnok leszek!”

A mindössze huszonnyolc évesen elhunyt, egykori világklasszis kézilabdázó Szerencsen született 1976. október 2-án. Sportszerető családban nőtt fel: édesanyja és édesapja testnevelőtanárok voltak. A kis Anita többféle mozgásformát is kipróbált, de a kedvence a kézilabda lett – amelynek alapjait az édesanyjától sajátította el. „Atletizált, tornázott, játékos sportversenyekre járt, de igazából a labda fogta meg. Nálam ismerkedett meg a kézilabdával” – emlékezett vissza Kulcsár Sándorné egy interjúban.

Az örökmozgó lány az általános iskola után a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban tanult tovább. Az intézmény csapatával a megyei első osztályból indulva az NB I/B-be (az országos másodosztályba) jutott. A sport mellett azonban a tanulást sem hanyagolta el: többször elnyerte a „jó tanuló, jó sportoló” címet – iskolai és megyei szinten is.

Már fiatalon kitűzte magának célul, hogy egyszer a magyar nemzeti csapat mezét is magára ölti.

Az édesanyja figyelmeztette: álmai megvalósításához lemondások sokasága és szigorú időbeosztás szükséges:

„Tizenhét éves volt, amikor először kimondta, hogy ő válogatott kézilabdázó lesz. Amikor egyszer otthon volt, elment bulizni, de nem akkor jött haza, amikor megbeszéltük. Ekkor emlékeztettem rá, hogy nemrég kijelentette: világbajnok lesz. Mondtam neki, hogy nem ronthatja el az életét, komoly céljai vannak. Ezt válaszolta nekem: »Anya, megszerzem neked a válogatott mezt«. Utána soha többé nem fordult elő ilyesmi.”

A rendkívül céltudatos, edzésekbe és mérkőzésekbe egyaránt apait-anyait beleadó kézilabdázó első felnőtt csapata a Győri Graboplast ETO KC lett, 1995-ben szerződött a Rába-partiakhoz. Az ETO-val két bajnoki ezüst- és két bajnoki bronzérmet nyert, valamint a nemzetközi porondon is megmutatta magát: az EHF-kupa (ez a második számú európai kupasorozat korábbi elnevezése a kézilabdában) 1998–1999-es kiírásában második helyet szerzett a győriekkel. Rajta múlt legkevésbé, hogy a nagy siker, az aranyérem elmaradt: a döntő két mérkőzésén az ellenfél, a dán Viborg kapujába összesen huszonegyszer talált be.            

Hat év után távozott az ETO-tól. 2001-ben a székesfehérvári Cornexi-Alcoa játékosa lett, de a királyok városában a korábbi sikereit nem tudta megismételni: új csapatával a bajnokságban és az EHF-kupában sem tudott előrébb végezni a negyedik helynél. Három év után a Dunaferr NK-hoz szerződött, amelynek színeiben végre megvalósíthatta az egyik álmát: bajnoki aranyérmet szerzett.

Ami pedig a másik álmát, a nemzeti csapatban való szereplést illeti, tizennyolc évesen junior válogatott lett, húszévesen pedig már a felnőttek piros-fehér-zöld mezét is magára húzhatta: 1996. november 23-án debütált a nagyválogatottban Aradon, egy Románia elleni 33–27-es vereség alkalmával.

Miután átesett a tűzkeresztségen, kirobbanthatatlan lett a nemzeti csapatból: a legjobbak között összesen 165 mérkőzésen szerepelt, amelyeken 403 gólt szerzett.

Jellegzetes gólöröm

Nemcsak a saját csapata, hanem az ellenfelek szurkolói is szívükbe zárták a mindig megalkuvás nélkül küzdő, szerény kézilabdázót. Posztjából adódóan – beállóként játszott – a mérkőzéseken végig „csípték, tépték, taposták”, ő mégis rendre győztesen került ki a párharcokból. Amikor hozzá került a labda, a szurkolók nyugodtan hátradőlhettek, mert szinte garantált volt a gól.

A gólöröme is ikonikussá vált: a saját vagy a társai találatait követően kezeit ökölbe szorítva csapott az ég felé.

A kézilabda-fanatikusok mellett az újságírók is rajongtak érte. „Könnyű dolga volt az embernek, ha Kulcsár Anitával kellett interjút készítenie. Biztos lehetett ugyanis abban, hogy alanya pontosan, külsejét tip-topra varázsolva érkezik a találkozóra, és a feltett kérdésekre frappánsan, intelligensen válaszol. A fényképezőgéppel is jó barátságban volt, a fotós kollégáknak pofonegyszerű dolguk volt, miután Anita szájából elhangzott a »na, jöhet a 60 wattos mosoly?« kérdés” – olvasható a Sztár Sport 2005. január 26-án megjelent számában. 

Keserű emlékű finálék

De nem csak mosolyogni, sírni is láttuk. Akkor is eltörött nála a mécses, amikor a 2003-as horvátországi világbajnokság döntőjét a magyarok úgy veszítették el hosszabbítás után 32–29-re, hogy a rendes játékidő vége előtt hét perccel még hét góllal vezettek ellenfelük, Franciaország ellen. Kulcsárt az sem vigasztalta, hogy a tornán élete legjobb teljesítményét nyújtotta válogatott mezben: 42 lövéséből 37 az ellenfél kapujában kötött ki.

Akkor sem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek, amikor három évvel korábban a sydney-i olimpia fináléjában hasonlóan horrorisztikus végjátékkal maradtunk alul: a dánok elleni aranycsata vége előtt 13 perccel még 6 találattal vezettünk – a mérkőzést mégis elvesztettük, 31-27-re.

A fájdalmas emlékű olimpiai döntőre viszont némi vigaszt jelentett az, hogy néhány hónap múlva az Európa-bajnokságon a dobogó felső fokára állhatott fel csapattársaival, miután Magyarország a kontinensviadal döntőjében 32–30-ra legyőzte Ukrajnát.

Sokak kedvenc kézilabdázója tekintélyes éremkollekció birtokosa volt, de szeretett volna egy világbajnokságról és egy olimpiáról is a legfényesebb medállal hazatérni.

„Remélem, hogy az eredményeim tovább fognak gyarapodni klubszinten és válogatott szinten is. Álmaim, remélem, valóra válnak… Van még lehetőségem, hogy ezeket megvalósíthassam. Csak annyit tudok, hogy minél több fényes győzelmet szeretnék aratni a csapataimmal” – nyilatkozta egyszer.

A legnagyobb álmait viszont nem tudta megvalósítani, és a legjelentősebb egyéni elismerésének is már csak az égben örülhetett. A World Handball című magazin és a Nemzetközi Kézilabda-szövetség által kiírt „A világ legjobb játékosa 2004-ben” szavazáson fölényes győzelmet aratott: a szavazatok 64,7 százalékát gyűjtötte be – a második helyezettre, a dán Katrine Fruelundra a szurkolók mindössze 8,8 százaléka voksolt. A szavazás végeredményét a halála után három hónappal hozták nyilvánosságra. 

Az örök mosoly

A végzetes balesetéről készült képek gyorsan bejárták a sajtót. Az emlékezetünkben mégsem az ormótlan, fának csapódott, kiégett Volkswagen Golf maradt meg, hanem a rengeteg mérkőzés és gól, a legendás küzdőszellem, a hamisítatlan „kulcsis” gólöröm – és az a bizonyos mosoly. Az örök mosoly.

Nádudvari Péter