Tanszervásárlás két gyerekkel: hatvanezer

–

Szubjektív tanszerkosár-infláció

„Ennyi volt, vége, kártyával szeretnék fizetni” – mondtam a hipermarket pénztárosának. De ő csak nézett, némán. „Mondja bátran az összeget, felkészültem, ezért vagyok itt!” Aztán kimondta. Kívül szemem sem rebbent, belül egy kisebb erdőtűz gyulladt ki, amit igyekeztem eloltani azzal a szilárd hittel, hogy a fényes londonos füzet és a kapibarás hegyező (a két darab „luxus” termék a kosárban) majd doppingolja a gyerekeket a keményebb iskolás napokon. Minden forintot megért a tanszervásárlás. Mind a hatvanezret.

Ízlelgetem a mondatot. Hatvanezer két felsős gyerekre, a tavalyi ötvenöt után.

Ez egy egészen kerek százalék, amit tovább számolhatnék, ha vettünk volna számológépet, de azt nem vettünk, ahogy iskolatáskát meg tornacipőt sem, a nagy sportlánc felkeresése legyen majd egy második kör. A pénztártól való távozás után csak magamnak reklamáltam, erősebbnek kellett volna lennem, maradhatott volna a tavalyi uzsisdoboz, mondjuk, leválik a teteje, de az én időben folpack volt meg nejlonzacskó. Nem kellett volna lustaságból újravásárolni a rajzfelszerelés egy részét, meg kellett volna kérdezni a ChatGPT-t, mikor szárad be végleg a tempera, hogy lehet az ecsetekbe újra életet lehelni, és egyáltalán jó ötlet volt-e elhozni a gyerekeket vásárolni.

Középkategóriás termékek, kompromisszumokkal

Amíg a kocsihoz értünk, ők megették a jégkrémet, az enyém elolvadt, mert optimizmusomban nem bevásárlókocsit, hanem csak húzható kosarat vittünk, és a tizenöt kilós ikeás zacskó mellett még a kötelező tisztasági csomag WC-papírjait is vinnem kellett. Pedig úgy képzeltem, a vásárlás után elégedetten jégkrémezünk, így oldjuk az elmúlt egy óra minden feszültségét.

Amúgy pedagógiai szempontok miatt nem hagytam otthon a gyerekeket. Egyrészt, addig se telefonoznak, másrészt, felső tagozatosként elég érettek ahhoz, hogy szembenézzenek a közelgő iskolakezdéssel, és annak anyagi vonzatával. Ez utóbbi nem jött be, mert nem nagyon tudnak mit kezdeni az árakkal. Simán lehet, hogy azért, mert elkényeztettük őket, nem megfelelő a pénzügyi edukáció a családban, vagy csak alig látnak már készpénzt, mindig mindenki kártyával, sőt, a telefonjával fizet, ami ugye egy végtelen pénztárca.

A terv az volt, hogy a gyerekek maguk választanak füzetet, tollat, ceruzát, a rajzcuccokat viszont én, mert ott nagyon el lehet csúszni. Ez elég naiv elképzelés volt.

A puritán nagyalakú füzetek háromszáz forinttól indulnak, határ tényleg a csillagos ég, és ha a vásárlást vezénylő felnőtt nem elég éber, bekerülnek kétezer forintos tételek is a füzetek közé. Na, akkor kell erősnek lenni, és kiegyezni valahol középen, ami nagyon nagy jóindulattal is ezer forint. Vagy azt mondani, jó, a matekfüzet legyen ilyen csilivili, de a többi sajátmárkás, rendben? És ugyanezt a kimpromisszumkeresést kell végigvinni a ceruzáknál és a tollaknál. Itt egy pillanatra azért megállnék.

Pedagógusként látom a másik oldalt, tapasztalom, hogy dolgozatíráskor nincs mindenkinek tolla, vagy ha van, az radírozhatós. Tehát ceruza. Mivel egyszer minden gyerek felnőttként fog majd bármilyen hivatalos dokumentumot aláírni, nem lenne rossz, ha a kék toll automatizmus lenne. Nem fekete, nem zöld, nem radírozhatós, hanem olyan, amit jelenlegi ismereteink szerint nehéz hamisítani. Azért pedig mindent el fogok követni ebben a tanévben is, hogy az aláírásra váró dokumentumot a jövő nagykorú állampolgárai el tudják olvasni, és meg is értsék az abban foglaltakat. De vissza a tanszervásárláshoz.

Túlgondolt listák, túlaggódó szülők

Nem reprezentatív felmérésem alapján egy egyszerű tanszerkörút költsége gyerekenként 14 000 és 35 000 Ft között van a közoktatásban. Ez az összeg nem tartalmazza a tolltartót, a táskát és a testnevelés felszerelést. Klagenfurtban 120 euróért a kosárba ezek is belekerülnek, és ebből még lejön a gyerekenként 50 eurós támogatás, tehát mondjuk 28 000 Ft-ból megvan minden. Rómában a tankönyveket a családok fizetik, nem olcsók, támogatás nincs.

Itthon a szülők döntően az iskola által összeállított listából dolgoznak, ami saját tapasztalat alapján túlgondolt. Viszont ezt a beszerző körutat mi, szülők is sokan túlaggódjuk, így a pénztárnál hallott szám közös felelősségünk.

Ha nem a hipermarketeket választjuk, súlyosabb lesz az összeg, viszont előfordulhat, hogy kellemesebb légkörben zajlik a vásárlás. És gyakran nem lehet meghúszni egy körrel. Mivel mi is elszámoltuk a füzeteket, és hiányzott még három, elmentünk a kisvárosi papírboltba, ami egy csoda hely. Mint egy igazán gusztusos zöldséges üzlet, minden sokkal csinosabb és fényesebb. Az eladóknak le lehet adni az iskolából kapott listát, az üzlet előtt várakozó szülők kedvükre beszélgethetnek, anyázhatnak, és nem veszik észre azt se, ha bekerül a kosárba egy teljesen indokolatlan kulcstartó, pedig a gyerek engedélyt kért rá, a szülő pedig megadta. 

Azon gondolkodom, hogy nem volt ez mindig így... vagy mindig így volt ez? Eszembe jutnak a nyár végi csomagolópartik, amelyeket a szüleim tartottak barátokkal. Mindenki hozta a könyveket, füzeteket, beszélgettek, fröccsöztek, vignettáztak, aki a legszebben írt, ráírta a nevet és az osztályt. Volt az egészben egy összetartás-féle, a szülők szolidarítanak a gyerekekkel és egymással, még utoljára megsüti a nap a hátunkat, aztán irány az iskola.

Csomagolni ma már nem nagyon kell, a füzetek tényleg szépek, a környezetünk pedig törékeny, ha lehet, nem teszünk rá a papírra még egy papírréteget, neadjisten műanyagot.

A tankönyv pedig visszajár az iskolának, ami talán jobb is.

Az iskolát is kisegítik a szülők, de ki segíti ki a szülőket?

Persze, el ne felejtsem, az iskolakezdéshez járhat támogatás (önkormányzattól, munkahelyről), és a szeptemberi családi pótlék augusztus végén már megérkezik. Ugyan az összege nem változik a dinoszauruszok kihalása (azaz 2008) óta, és ha előbb jön, később már nem fog, de tény, hogy valamennyi segítséget jelent ebben a kikerülhetetlen költésben.

Ami azért talán mégis részben kikerülhető, ha van rá idő, ötlet, szorgalom. A hatvanezres végösszeg hallatán nekem is átfutott az agyamon, hogy össze kellett volna szedni minden széthagyott ceruzát és tollat, be kellett volna írni a szülőcsoportba, hogy ki vitte haza a fiam ecseteit, a hegyezők eltűnésére komolyabban is figyelhettem volna, és meg lehet kérdezni a töritanártól, hogy ha tavaly három oldalt írtak a füzetbe, lehet-e a hatodikos füzet idén hetedikes.

De talán ennél is komolyabb segítség lenne korszerű tananyagot korszerű eszközökön tanítani. Mert a tonnaszámra megvásárolt füzet és toll mellett még mindig rengeteget fénymásolunk, hogy kisegítsük a kötelező, ámde ingyenes tankönyvek kötelező, ámde nehezen érthető részeit.

A fénymásolópapír is ott van a tanszerlistán a WC-papírral meg a zsebkendővel. És az összes olyan felszereléssel, amit a legtöbb felnőtt a munkahelyén megkap. A gyerekek nem.

Az iskolakezdés komoly anyagi stresszforrás egy meglehetősen nehéz időszak, a nyár után, amikor a szülők gyakran erőn felül finanszírozzák a szabadidő értelmes eltöltését.

A menza drágulásán már nem lepődünk meg, főleg, ha járunk élelmiszerboltba, vagy vettünk idén is lángost. A szakkörök és edzések szerencsére nem az első iskolahéten kezdődnek, ezzel nyerünk egy kis időt. Néha az olyan pillanatok segítenek jól kezelni az iskolakezdést, amikor a pénztáros torkán akad a végösszeg, a tekintetünk találkozik a szalag fölött, és együtt nem tudjuk, hogy nevessünk vagy sírjunk. Aztán egyiket sem tesszük, hanem fizetünk, bepakolunk az ikeás szatyorba, otthon a földre öntünk mindent, szelektáljuk, berakjuk a tavalyi táskába, és az egészet elfelejtjük még pár napra.

WMN szerkesztőség