Csepelyi Adrienn: Ez itt a nullpont, ideje megbarátkoznod vele!
Mit mondanál, ha itt ülnél velem a tornácon, Papa?
Történet két kaszáról, egy fenőkőről, egy pontosan kiszámított benzinkeverékről meg néhány megoldhatatlannak tűnő feladatról. Néha ugyanis van, hogy semmi sem megy. Olyankor kell megnézni, mit ír a gépkönyv. Akkor is, ha már azt hisszük, kívülről fújjuk. Csepelyi Adrienn írása.
–
Hát akkor most ülök, és nézem, hogy nem jó. Biztos van dolgom ezzel is, azért nem akar semmi a világon rendesen sikerülni.
Rossz damilt vettem – a paraméterei stimmelnek, csak a minősége nem, nem viszi az elnőtt gazt, szinte beleolvad a dobba, úgy kell a végét kipöckölni a kés hegyével, amikor rosszul mozdítom a kaszát, és berántja a felcsévélt szálak közé.
Kezdjük ott, hogy vagy fél órán át kerestem ezt a nyamvadt tekercset is, aztán meg elfogyott a benzin. Szereztem. Segítséget kérni már legalább képes vagyok, jelentős részben a fűkaszálásnak köszönhetően.
Gondolom, ha valaki egész életében mindent egyedül akart (vagy volt kénytelen) megoldani, akkor tényleg valami extrém nehézségre van szüksége ahhoz, hogy ne a fogát szorítsa még jobban össze, hanem kérjen.
A kiskertet felverte a gaz – van, ahol vállig ér a szúróka, amit még kesztyűvel húzkodni is pusztulat, máshol az elnyílott nefelejcset kellene gyomlálnom, elültetni a Pestről hazacipelt új növényeket, amihez viszont kapálni kéne…
A baromfiudvaron ott áll a lemetszett gally meg a sok lefűrészelt ág, fel kellene aprítanom őket tűzifának, csak hát egyelőre megközelíteni se könnyű a rakást a térdig érő pitypangtól meg fűtől.
Odabent porszívóznom kellene, de ahhoz, hogy a porszívót mozgatni bírjam, hely kell, ahhoz pedig összerakni a könyvespolcokat és kipakolni rájuk a könyveket.
Így aztán most dühömben leraktam a fűkaszát, elő se vettem a porszívót, felében hagytam a könyvpakolást, lábosból eszem az ebédemet, és nézem, hogy nem jó semmi. Szemetel az eső, az udvar hosszában félig van csak lekaszálva, a kesztyűm elvásott a szúrókától, ami még mindig nincs kiirtva a kiskertből.
Nem pont így terveztem. Ez, mondjuk, lehetne az utóbbi három évem mottója is – nagyon visszafogott mottó lenne a vargabetűkhöz képest, amiket leírtam –, valószínűleg épp amiatt vagyok ennyire ideges, mert ez a kert, ez a ház az, ami kiigazította eddig, ami hibádzott. De most itt se megy semmi.
Visszaléptem a nullára, azt érzem.
„Nézzük meg, mit ír a gépkönyv” – hallom visszhangozni, amit délelőtt Keresztapu mondott, amikor a benzint hozta. „De én már tudom, hogy kell bekeverni az olajat” – feleltem, mire ő azt mondta: az lehet, de azért mégiscsak nézzük meg, mit ír a gépkönyv.
Bizalmatlanságnak is vehettem volna, ha nem tudom, hogy Keresztapu annyi mezőgazdasági kisgépet látott már szétszerelve (és rakott aztán össze), mint ahány laptopon és diktafonon én életemben dolgoztam.
Így viszont belém hasít a felismerés: valaki, aki minden apró alkatrészét ismeri egy gépnek, nem átall a nulláról indulni minden egyes alkalommal.
Ülök a tornácon, kezemben a kiürült lábos.
„Ez itt a nullpont, Adrienn, ideje megbarátkoznod vele!” – mondom magamnak, és feltápászkodom. Elpakolom a fűkaszát, hátramegyek az ólba, és előveszem a kézi kaszát, amibe legutóbb beleszereltem a Nagyapám esztergálta nyelet.
A fenőkő ott van mellette, takaros rendben tartom a szerszámaimat, Papa mindig azt mondogatta, ha egyszer meghal, majd felvisz a zsebében pár szem kavicsot, és ledobja nekem, hogy tudjam, van-e mennyország. Úgyhogy jobbnak látom takaros rendben tartani a szerszámaimat, nehogy Papa egy kaviccsal adja tudtomra: trehány vagyok.
Fenem a kaszát a tőle tanult mozdulatokkal, pengeéles már, úgyhogy megindulok. Elsőként a baromfiudvart csapom le dühömben, mire végzek, folyik a víz a hátamon, de kiizzadom magamból a mérget is. Mire az udvar másik fele is megvan, már újra embernek érzem magam, nem csődtömegnek.
„Nézzük meg, mit ír a gépkönyv” – mondom, és logikus lépésekre bontom a további teendőket. Nem sokkal mozdultam el még a nullpontról, de máris átláthatóbbnak tűnik minden.
Ja, a kaszálás otromba. Kijöttem a gyakorlatból az utóbbi két évben – a fűkaszára összpontosítottam, az bezzeg megy is, ha épp jó damilt veszek, ugye –, úgyhogy elég világosan látszik, hol váltottam át az 1.0-s módszerre.
Ám ekkor megérkezik a tanulságom: van, hogy nem megy. És akkor mi van? Amíg azzal vagyok elfoglalva, hogy emiatt dühöngjek, szégyelljem magam vagy épp kétségbeessek, nem is fog menni. A legokosabb, amit tehetek, hogy előveszem a gépkönyvet. Alkatrészről alkatrészre, lépésről lépésre. Jutok, ameddig jutok.
Nem félni attól: ez most ennyi. Ez most kajla, egyenetlen, görbe. És én csináltam. Becsülettel tettem, de most ennyire tellett az erőmből. Máskor meg többre fog, csak jó lenne addig nem utálni magam a tökéletlenségem miatt.
Ezt írja a gépkönyv. Hogy néha újra kell ismételni a lépéseket, amikről már azt hittük, megtanultuk. Hogy a legprofibbak ezt anélkül is rendszeresen megteszik, hogy rá lennének kényszerítve.
Mit mondanál, ha itt ülnél a tornácon velem, Papa? Gondolom, hogy elég csálé a fű, de azért mégiscsak becsületes munka.
Ehhez tartom magam.
Ki tudja, lehet, hogy tényleg vittél fel kavicsot.
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van