Filákovity Radojka: A seb már nem ugyanúgy sajog, de bármikor újra felnyílhat

–

Képtelen vagyok utcára lépni az első hetekben. Amikor mégis ráveszem magam, leszegett fejjel haladok, a járdát nézem, a lábam ritmikus váltakozását. Először a jobb, majd a bal.

Ha felnézek, szétesem.

Ha felnézek, mindenhol babakocsit toló nőkbe, vagy várandós kismamákba ütközik a tekintetem. Ha felnézek, mindenhol boldogságot látok. Én viszont képtelen vagyok a boldogságra nézni, mert annál jobban fáj, hogy nekem nem ezt a lapot osztották az anyaságban.

Háromóránként ébredek a szomszéd újszülött hangjára. Az édesanyjával egy időben vártunk babát. Őket kerülöm a legtovább. Becsukom a szemem, azt képzelem, hogy köddé válok. Ha meglátom őket, visszafordulok, vagy kerülőúton megyek haza, még csak köszönni se kelljen. Hogy köszönjek a boldogságnak úgy, hogy bennem csak üresség lakik?

Az egész világ aknamezővé válik attól a perctől kezdve, hogy elvesztettük őt.

A kórház szülészeti-nőgyógyászati ügyeletének várójában, ahol bejelentkezünk a szülés megindítására, mellém tesznek egy hordozóban pihenő újszülöttet. Én a babámat élettelenül hordozom egy ideje, a hasamra teszem a kezem, és elsírom magam.

A következő hónapokban bárhová nézek, mindenütt kismamák, a babájukat boldogan tologató nők. Lépten-nyomon ismerősök kéretlen vigasza: „majd lesz másik”. És ismeretlenek vissza-visszatérő kérdései: van-e már gyerekem. „Van, csak ő az égben lakik” – a válaszomra zavart fészkelődés a leggyakoribb reakció, gyorsan lekerekedő mondatok, hirtelen vége szakadó beszélgetések. Hát megtanulom inkább elhazudni a választ, nemet mondani az igen helyett, lecsípni a történetet ott, ahol még el sem kezdődött, hogy könnyebb legyen annak, aki kérdez. Úgy érzem, számomra már nem lesz könnyű. A veszteség mély sebet üt, ami teljesen sosem forr össze.

Cipelem magammal a mázsás fájdalmat, és minden szoba, ahová belépek, megtelik vele. Úgy érzem, az emberek számára fojtogató a levegő körülöttem. Úgy érzem, minden helyiség megváltozik, ahogy betoppanok a hiányommal. Olyan vagyok, mint az elefánt a porcelánboltban: elég egy óvatlan mozdulat – egyetlen ártatlan kérdés vagy mondat –, és megint minden összetörik, egy csettintésre visszarepülök oda, ahol az életem örökre megváltozott. Így hát lesznek, akik úgy védenek engem (és magukat), hogy már nem is kérdeznek. Hogy már nincsenek is jelen. 

Snitt

Hónapok telnek el ilyen törékenységben. Aztán szépen lassan, terápiás segítséggel, szinte a magam számára is észrevétlenül, elkezdek megtanulni a veszteséggel élni. Már nem bujkálok, nem megyek kerülőúton, nem fordulok vissza. Felemelem a fejem. Újra kapok levegőt. Mindennap óvatos mozdulatokkal kenem be a sebet a lelkemen. Elhiszem, hogy gyógyul, elhiszem, hogy gyógyulok.

Snitt

Tikkasztó júliusi nyáreste, a kávézók teraszairól a macskaköves útra kúszik a gondtalanság, átfűzi a villanyoszlopokat. Én viszont napok óta nehéznek érzem magam, mintha ólmos súlyt cipelnék. Mintha valaki a mellkasomon ülne. Önkéntelenül szakad fel belőlem a zokogás, mélyről jön, ismerős helyről. Ennek ellenére eleinte magam sem tudom, mi történik velem. Lassan két év telt el a kisfiunk elvesztése óta, és még magam is nehezen, a pszichológusom segítségével veszem észre, hogy ez a seb szakad fel újra.

Hogyhogy még mindig itt tartok? Hogy vagyok képes még ennyi idő elteltével is megborulni? Aztán jön a felismerés: ez már mindig így lesz. Már nem úgy, és nem annyira fog sajogni a seb – ahogy most sem olyan már, mint az elején –, mégis újra és újra fel tud nyílni. A kisbabánk halála mellett számomra ezt a legnehezebb elfogadni.

Keveset beszélünk a perinatális veszteségről, arról azonban még kevesebbet, milyen ezzel a veszteséggel tartósan együtt élni. Hogy hiába telnek el hónapok, évek, hiába dolgozol a gyászodon, akár terápiás keretek között is, a legváratlanabb dolgok is képesek visszarepíteni életed legfájdalmasabb időszakához.

Vannak persze dátumok – mint a veszteség napja, a születés kiírt dátuma, az anyák napja, a gyereknap, a halottak napja vagy a karácsony –, amikre tudatosan lehet készülni, és vannak váratlan pillanatok, amikre viszont senki nem tud felkészíteni. Amikor egy látszólag ártatlan dolog hozza újra közel annak az időszaknak az érzéseit. Nekem ilyen volt például nemrég, amikor egy szüléstörténetet hallottam, ami elég volt, hogy visszarepítsen a saját szüléstörténetemig.

Hogy milyen volt ezzel szembesülni? Letaglózó.

Kérdés kérdést követett: vajon hol tartok a gyászban? Miért tud még mindig mélyre lökni egy-egy trigger? 

De vajon ezek a belső hangok tényleg a saját kérdéseimet visszhangozták? Tényleg belőlem fakadtak azzal a számonkérő felhanggal? Vagy inkább a széles környezetem, a társadalom elvárásait tükrözték?

Nagyjából két hónappal a veszteség után hallottam először, hogy már jobban kellene lennem. De ki a mérce ebben? Mihez és kihez képest? És mit jelent egyáltalán jobban lenni?

Mert számomra nem csak azt jelenti, hogy már jó ideje nem túlélő üzemmódban élem a mindennapjaimat, hogy újra érzek örömöt, reményt, izgatottságot, és hogy vannak új céljaim.

Hanem azt is, hogy megengedhetem magamnak, hogy néha ne legyek jól.

Hogy ha valami visszaránt életem megfájdalmasabb élményéhez, akkor ne fojtsam magamba a vele kapcsolatos nehéz érzéseket, hanem a teljességükben megéljem őket. 

Hogy időt töltsek a gyászommal, ha a lelkem jelzi, hogy szüksége van rá. Igen, még csaknem két év elteltével is.

A veszteségnek ugyanis nincs lejárati ideje.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Malte Mueller

Filákovity Radojka