–

A kilencvenes években igazi „lányos” kislánynak számítottam. Göndör fürtjeim voltak, nagy kék szemem, imádtam pörgős szoknyában forogni a nappali közepén, szerettem szerepelni, és már kicsiként is legyezte a hiúságom, ha a mutatványaimmal, az oviban elsajátított angoltudásommal vagy éppen a cserfes szövegeimmel le tudtam nyűgözni valakit. Főleg apukámat. Apás lány voltam – és bár anyukámért is rajongtam, de vele több időt töltöttem –, úgyhogy annál mámorítóbb pillanat nemigen létezett, amikor apuval beültünk a Trabantba, és elindultunk a leányfalui strandra.

A harmadik házasságából született késői, igazi szerelemgyerek voltam, akinek igyekezett mindent megadni a legjobb tudása szerint. Rajongásig szeretett, és a rendszeres elismeréseinek hála, ha arra gondolok, milyen volt a viszonyom saját magammal, mit láttam, ha tükörbe néztem, amikor még azt se tudtam, hogy mit jelentenek azok a szavak, hogy testkép és önbizalom, arra jutok, hogy akkoriban sikerült úgy éreznem magam, ahogy most is szeretném. Ha magamat láttam, nem billent se pozitív, se negatív irányba a mérleg nyelve, egész egyszerűen annyira magától értetődő volt, hogy hogy nézek ki, hogy a testem engem szolgál,

nem volt kérdés, hogy tetszik vagy nem tetszik, egyszerűen csak olyan volt, amilyen. Hogyan is lett volna lehetséges nem szeretni, ha egyszer hozzám tartozik?

Ez a megkérdőjelezhetetlen harmónia a testemmel valahol kisiskoláskoromban kezdhetett megbomlani, amikor már egyre többször láttam, hogy a szüleim fogyókúráznak, és küzdenek a pluszkilók ellen, és bár kifejezetten vékony kislány voltam, az aggodalom időnként konkrét mondatokban manifesztálódott részükről, mi van, ha én is hízékony típus vagyok, ha inkább nekem sem kellene tejbegrízt vacsoráznom. Biztos vagyok benne, hogy a szándék a helyén volt, csak az eszközök nem voltak megfelelőek ahhoz, hogy egy olyan úton terelgessenek, ahol nem kell szembenéznem önsanyargatással, a saját magam iránt érzett elégedetlenséggel a külsőmmel kapcsolatban.

Ahelyett, hogy megtanítottak volna a mozgás örömére és az egészséges ételek szeretetére, inkább csak elültették bennem a félelem magját, hogy ha meghízom, az rossz, az csúnya.

Az általános és gimis években „menőnek” számítottam. Jól tanultam, a baráti társaságom oszlopos tagja voltam, színjátszókörbe jártam, diákönkormányzati elnök voltam, tizenhét évesen barátom lett, ott voltam a bulikban, és annak ellenére is „normális” kamasz voltam, hogy elvesztettem a szüleimet. Közben a kifejezetten vékony kislány a múlté lett, jócskán felszaladt időnként néhány kiló, és elhízott sosem voltam ugyan, a jelenlegi súlyomnál volt, hogy tizenöt kilóval többet nyomtam.

Hosszú éveken át határozta meg a saját nőiségemmel való kapcsolatomat, hogy épp milyennek láttam a testem. 

Előfordult, hogy egy-egy első Tinder-randi előtt azt vizionáltam, hogy a másik félnek majd biztosan azért nem fogok tetszeni, mert élőben megdöbbenti majd, milyen széles a csípőm. (És bár sokáig voltam egyedül, amennyire tudom, soha nem a csípőm volt a baj.) Ezzel pedig el is érkeztünk a másik meghatározó tényezőhöz, ami megcibálta az óvodáskoromban olyan magától értetődő kapcsolatomat önmagammal.

Éveken, sőt közel egy évtizeden át abban mértem a saját értékem, hogy a férfiak, akiket le akartam nyűgözni, akiket meg akartam javítani és menteni, akiknek a figyelmére kétségbeesve vágytam, hogyan látnak és mit gondolnak rólam.

Állandó bizonytalanságban éltem, mardosott a kétség, vajon mi a baj velem, miért nem kellek senkinek, miért nem vagyok elég úgy, ahogy vagyok.

A válasz sokszor az volt a környezetemben, hogy biztosan megijednek tőlem, mert túl okos, önálló és magabiztos, netán túlságosan karrierista vagyok, esetleg túl magasra teszem a lécet, és nem kéne ennyire válogatósnak lennem. A magyarázat pedig valójában csak annyi volt, hogy

egy másik személytől vártam a megerősítést, az elismerést, a szeretetet, amit nem tudtam megadni önmagamnak.

Két évvel ezelőtt, a WMN-en megjelenő első, személyes hangvételű publicisztikámban arról írtam, talán készen állok arra, hogy valakit beengedjek az életembe, mert már képes vagyok szépnek látni és szeretni magam, a belső és külső hibáimmal együtt. Akkor reményekkel telve tettem fel a kérdést, naivitás-e bízni abban, hogy a szakmai sikerek mellé egyszer végre megérkezik az a társ az életembe, akire annyira vágytam készen állni. Friss szerzőként tettem ki a lelkem, és az igazi bátorság számomra nem az volt, hogy több ezer ismeretlen olvasó elé tárom a legbensőbb félelmeim és küzdelmeim, hanem hogy a hozzám közel állók mit fognak szólni. Még tartottam tőle, ki mit gondol, de már vállalni mertem azt, ami bennem zajlik. 

Két és fél hónappal később megismertem az embert, akihez most szombaton feleségül megyek. Aki mellett azt érzem, végre hazaértem. Aki mellett már nem görcs és félelem van bennem, hogy mit gondol rólam, hanem béke és nyugalom, és a vágy, hogy együtt és külön-külön is folyamatosan fejlődjünk. Aki akkor is fogta a kezem, amikor kiderült, hogy egy krónikus nőgyógyászati betegséggel küszködöm, és nagy valószínűséggel nem lehet természetes úton gyerekem, és aki végigcsinálta velem úgy a tavalyi évet, hogy két műtéten estem át. Hamarabb simogatta meg a hasamon a hegeimet, mint hogy én meg tudtam volna velük barátkozni. Egy pillanatra már megvolt az összhang, az egyensúly önmagammal, de illékonynak bizonyult. Az endometriózisom alaposan szétcincált, és

az utóbbi hónapokban szép lassan szedegetem össze és rakosgatom újra egésszé a saját nőiségemhez való viszonyom, az ön- és testképem, azt, hogyan különül el bennem a még mindig gyászoló kislány, az útját kereső nő, és a gyerekre vágyó anya.

Harmincegy évesen néhány nap múlva házas leszek, a társadalom szemében is egy felnőtt nő, a saját érettségemet azonban sokkal inkább az határozza meg számomra, ahogy magamra, és arra az útra tekintek, ami az önismereten, az öngondoskodáson és az önszereteten át vezetett. Néhány héttel ezelőtt egy a teljes WMN-nek tartott workshopon a coach feltette a kérdést, ki mit tart a saját személyes szupererejének. Én az önreflexiót, a képességet arra, hogy időről időről hajlandó vagyok szembenézni a saját gyengeségeimmel, és nem elfogadom őket, hanem igyekszem alakítani rajtuk. Már be tudom látni, ha segítségre szorulok, és azt is folyamatosan tanulom, hogy elismerjem és büszke legyek a saját értékeimre, és anélkül is elégedettséggel tekintsek arra, aki vagyok, hogy másoktól várnám erről a visszaigazolást.

Számomra ez jelenti azt, hogy kislányból felnőtt nővé váltam.

Nőnapon jólesik arra gondolni, mi minden van már mögöttem, és mennyi minden áll még előttem. Hálát érzek, amiért tucatnyi inspiráló nő vesz körbe, akiktől folyamatosan tanulok, akik tükröt tartanak, és ha kell, összekapaszkodva támogatnak, hogy megtartsanak, máskor pedig a könnyüket törölgetve nevetnek velem egy viccen, vagy örülnek a boldogságomnak. Nélkülük biztosan nem ott tartanék, ahol ma. 

Meglátni és megszeretni? – Az első nagy szerelem nem is a másikról szól

WMN Life – 2023. március 7. – WL

Bennünk, nőkben olyan erő lakozik, ami azt hiszem, már-már a misztikum határát súrolja, és jó érzés tudni, hogy egy közösséget alkotva ez a kút kimeríthetetlen. Ezt pedig igenis érdemes ma megünnepelni.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Krajnyik Cintia