–

„Figyi, srácok, mi most tényleg B. esküvőjére megyünk?” – tette fel a kérdést N. barátnőm, amikor az autópályáról lekanyarodtunk Várpalota felé. Pár pillanat visszafojtott csend, majd kibukott belőlünk:

hát, baszki, tényleg.

Szépen esegetett le a tantusz a kocsiban ülők fejében, mi is fog történni pár perc múlva, amikor megérkezünk K. barátnőmékhez: átöltözés, sminkigazítás, ingvasalás, aztán pár óra, és B. feleségül veszi a barátnőjét. De tényleg.

Persze nem mondhatom, hogy váratlanul ért minket a dolog. A tavalyi eljegyzésről az elsők között értesültünk, hosszan törtük a fejünket a nászajándékon, a fiúk ott voltak B. legénybúcsúján, és órákig jártuk az üzleteket, mire megtaláltuk a megfelelő csinos ruhát az alkalomra. De mégis ekkor érett meg bennünk igazán az infó: itt és most egy barátunk, akivel kamaszkorunk legjobb bulijait toltuk végig, olyan fogadalmat tesz, amit a „nagyok” szoktak.

Gyorsan el is ütöttük az egészet egy viccel, miszerint mostantól a gatyánk is rámegy a barátságainkra, hiszen most kezdődik a nászajándékkal, aztán kettőt pislogunk, és mehetünk a babaváró bulira, keresztelőre meg a gyerekzsúrokra. Szóval inkább megegyeztünk abban, hogy mindenki esküvőjét végigcsináljuk – csak hogy igazságosak legyünk –, aztán pedig szépen leépítjük egymást, hogy ne menjünk csődbe.

Persze vicceltünk, de azért mégis ott volt a torkunkban a gombóc – legalább is az enyémben biztosan –, hogy ez az este nemcsak a jegyespárnak lesz életre szóló esemény, de nekünk is: a bizonyítéka annak, hogy nem vagyunk már gyerekek, sem kamaszok, ez itt bizony már a felnőttség küszöbe, amit mindannyian át fogunk lépni – ha eddig esetleg nem tettük meg.

Nem erről volt szó!

Kiskoromban valahogy úgy képzeltem a felnőtté válást, mint egy konkrét pillanatot, ami megtörténik, és nagyon várom. Akkor azt hittem, ez a 18. életév betöltésével jön el automatikusan, aztán mire odaértem, pontosan tudtam, még nagyon messze állok attól, amit felnőttségnek szokás aposztrofálni.

Most, 25 évesen pedig már biztos vagyok benne, hogy ez nem egyik pillanatról a másikra történik.

Hiszen nem azért csapott tarkón minket ennek az esküvőnek a ténye, mert amúgy mindannyian kiskamaszos hevületben tengetnénk a mindennapjainkat. Dolgozunk, saját háztartást vezetünk, lakásfelújítunk, autót vezetünk, tesszük a dolgunkat. Mint a „nagyok”. Ezek viszont mind szépen, organikusan épültek be az életünkbe, nem volt nagy parádé, sem meghatározó pillanat. Lassú folyamatok ezek, amikhez van időnk hozzászokni, talán ezért sem vág annyira mellbe.

Egy esküvőn viszont megvan minden olyan külsőség, amitől jön az érzés: itt valami nagy dolog történik. Csinnadratta, szép ruha, és egy napban koncentrálódik mindennek a súlya. 

Ki mire költ, és mennyit? – Innen tudhatod, pénzügyileg összeilletek-e a pároddal

WMN Life – 2022. szeptember 2. – MD

 

Hófehérke kiborul

Talán ismeritek azt a mémet, amin Hófehérke csapkod jobbra-balra, és méltatlankodik, hogy „az egyik házasodik, a másik gyereket vár, a harmadik lakást vásárol, én meg megyek, és megetetem a macskám”. Valahogy így érzem magam kicsit én is. Mármint egyáltalán nem vagyok elégedetlen az életemmel, egyelőre se a házasodási kedv, pláne a gyerekvállalás igénye nem merült fel bennem, de látom magam körül, hogy egyre többen – volt osztálytársak, ismerősök – élete kanyarodik ebbe az irányba, ami egyrészt izgalmas és örömteli, másrészt kicsit ijesztő. Ilyenkor sokszor érzem magam „öregnek”, kezdve azzal, hogy már közelebb vagyok a 30-hoz, mint a 20-hoz, és azért az is megdöbbentő volt, amikor láttam: az első barátom apuka lett.

Hiszen mindez azt is mutatja, hogy azok, akik ilyen komoly lépésre szánják magukat, már nem a „nagyok”, hanem mi vagyunk. Az én korosztályom, és lassan én leszek a következő. 

Természetesen tudom, hogy ez közös döntés a barátommal, tisztában vagyok vele, hogy nem hajt a tatár, csak a kormány és minden akkor fog történni, amikor készen állunk rá.

De mégis, tudni, hogy ezek nem a távlati tervek, hanem a közeljövő zenéje, egyszerre izgalmas, ijesztő és kicsit szomorú is

Szomorú, mert biztos, hogy sosem leszünk már azok a féktelenül és felhőtlenül tivornyázó kamaszok, akik azon dilemmáztak, hogy igyanak-e még két sört, vagy inkább menjenek haza a töri témazáróra tanulni. 

Milanovich Domi: Nyaralni indultam, és a saját testembe érkeztem

WMN Life – 2022. szeptember 1. – MD

 

Ijesztő, mert azért lássuk be, egy pandémiás és háborús időszakban, egy gazdasági- és energiaválság közepén belecsusszanni a felnőtt létbe… nem egy fáklyásmenet. Nem beszélve arról, hogy a felelősség, ami a „nagyok” életéhez társul, nos, olykor rémisztő.

És izgalmas, hiszen ez a felelősség most már a miénk is, és rajtunk áll, mit hozunk ki belőle. Bár a körülöttem lévő, régóta felnőtt emberektől gyakran hallom, hogy a fél karjukat adnák egy délutáni szundiért, nem úgy, mint az oviban (és amúgy én is), mégis, úgy látom, nem bánják, hogy az életük kamaszkorszaka véget ért.

Ez lesz a mi új közös bulink

Az esküvő remekül sikerült, kitáncoltuk a lelkünket, és úgy kedvet kaptunk hozzá, hogy a társaság másik jegyespárját kérdezgettük, mikor lesz az ő lagzijuk, mert mennénk a következő buliba.

Az este végére pedig a gombóc is eltűnt a torkomból, mert rájöttem: hiába izgalmas, félelmetes és kalandos ez a felnőtté válás, így, együtt fogjuk végigcsinálni, és ez igazán megnyugtató.

Dián Dóri

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Hans Neleman