Mivel jobbára társas lények vagyunk – és ezzel távolról sem bántva, aki nem ilyen –, születésünktől fogva keressük egymás társaságát. Mindenkinek volt legjobb barija bölcsiben, oviban, játszótéren. A régi osztálytársak 10-20-30 évvel később még mindig erős kötődést jelentenek sokak számára, és akinek több évtizedes bandája, baráti társasága, vagy falkája van (ki hogy hívja), azok a kapcsolatok tapasztalatom szerint leginkább iskolás korban szövődtek, vagy mert együtt sportoltak, vagy együtt buliztak, esetleg később együtt dolgoztak. 

Aki meg van olyan szerencsés, hogy évtizedeken át ki- és összetart a társasága, az tudja, hogy 20-30 év alatt nagyon átalakul minden baráti társaság. Akikkel annak idején együtt puskáztál kémiadolgozat alatt, azokkal ma már játszótéren beszélgetsz a gyerekek mellett. Akikkel 20 évesen együtt buliztál vidéki nyaralókban, meg bérelt vagy első saját pici lakásban, azokkal ma már a kamasz gyerekeiteket engeditek ugyanezekbe a vidéki nyaralókba bulizni olykor (és aggódsz kurvára, nehogy ugyanazt csinálják, mint ti annak idején). Akikkel együtt csajoztál, azoknak ma jó esetben a feleségei olyan nők, akikre a gyerekeidet rábízod szó nélkül, akikkel tudtok egymásról, akikkel vigyáztok egymásra, akikkel hátradőltök egy péntek este, és akikkel most éppen egy évig vártad, hogy újra személyesen is tudjatok találkozni, mert sokukat közülük egy éve nem is láttál.

Baráti társaságban élni, ha jól működik, akkor közhelyes, szinte uncsi. Nem lépünk egymás lábára, nem verjük át egymást, és nem bántjuk egymást.

Mi azt szoktuk mondani, hogy nem verjük át egymást pénzzel, nem megyünk rá egymás nőjére, és nem bántjuk egymást semmilyen módon.

Nekem ők olyanok, mint a családom. Mindig jót akarunk egymásnak, mindig szeretettel vagyunk egymás iránt, érdeklődünk, keressük egymást, mert együtt jobb, mint egymás nélkül. Sőt, igazából elképzelhetetlen egymás nélkül. Most már 25-30 éve tartanak ezek a barátságok, így ki lehet jelenteni, hogy kiállták az idő próbáját. Született közben több mint 15 gyerekünk, többen elváltunk, újranősültünk, külföldre költöztek többen, de a kötőszövet az megmaradt közöttünk. Ugyanúgy megy a hülyeség, csak már nem telefonban meg sms-ben, hanem Viberen, Messengeren, minden létező csatornán. És igen, 25 évesen elképzelhetetlen volt, hogy 2-3 hétig ne lássuk egymást, ma már tinédzser gyerekeink vannak, így néha simán kiesnek hónapok is. Legalábbis élőben, mert képernyőn azért beszélünk. 

 

Elfogadjuk, hogy az élet velünk együtt változik, és nyilván azért is változik, mert már nekünk sincs igényünk minden péntek este hajnali négyig kimaradni, berúgni, tömegben üvöltve ugrálni. Megnyugodtunk, lenyugodtunk. Nem unalmas, öreg pöcsök lettünk – bár az sem érdekel, ha bárki így gondolja –, csak más lett a fontos. Ma már nem csajozni járunk, hanem a csajokkal ülünk egy teraszon, és nevetünk. Meg a gyerekeink rajtunk. De ez így van jól. Meg is halnék, ha minden héten legkésőbb szerdán el kéne kezdeni eljárni az éjszakába úgy, ahogy régen.

És ez az egyik nagy titka, azt hiszem, a nyugalomnak, a békének, a boldogságnak: hogy amikor a bulizásnak volt itt az ideje, akkor azt csináltuk. Pontosabban akkor szinte semmi mást nem csináltunk. Az egyik buliban azt beszéltük meg, hogy másnap-harmadnap milyen buli lesz. Hogy milyen őrültséget fogunk csinálni. Hogy a Velencei-tóra, a Balatonra, vagy a Délegyházi-tavakra ugorjunk le csobbanni. Hogy melyik koncertre megyünk, aztán milyen buliba, aztán kinél alszunk, hol reggelizünk pizzát gírosszal, meg kólával, tortával és krémessel. Az egy dolog, hogy a 25 éves Doffek Gábor egyetlen hetétől valószínűleg kórházba kerülnék ma, de a titok az, hogy nem hagytunk ki semmit.

Nem óvatoskodtunk, nem kérettük magunkat. Tudtuk viszont, hogy az az időszak, amikor egyetemisták vagyunk, meg gyakornokok, meg junior akárkik, nem tart örökké. Így aztán emlékeket gyártottunk minden áldott nap, tiszta erőből.

Ezért valahogy ez a társaság tök nyugodt most 45-48 évesen. Itt valahogy nincsenek olyan arcok, akik 48 évesen élik ki magukat bármilyen értelemben, legyen az éjszakai zabálás, bulizás, utazás, vagy csajozás. Nem valami erkölcsi tanítók és zen mesterek vagyunk, csak nem hiányzik semmi, amit ne tettünk volna meg akkor, amikor annak ott volt az ideje.

Távolról sem ítélkezni, vagy recepteket adni szeretnék. Mindenki úgy él, ahogy akar, és mindenki mástól lesz boldog. Nekünk ez vált be, és imádom, hogy így vált be, együtt, közösen, faszán, őszintén, tisztán. Hogy elszorul a torkom, amikor arra gondolok, mekkora hülyeségeket mondtunk mindenféle nőknek mindenféle fesztiválokon „hátha bejön” alapon. Hogy félmeztelenül üvöltöztünk a Sziget egyik színpadán, mert punkzenekarunk is volt. Hogy Belgiumban összecsattantunk néhány külföldi baráttal, akiket évek óta nem láttunk, és néhány nap nonstop mulatás után az egyiket hazavittük – Koppenhágába. Kocsival. Aztán egész Németországon átvezetve hazajöttünk. Mekkora őrültségnek hangzik 20 évvel később, a 10 eurós repjegyek világában – mégis mennyire jó, hogy megtettük! Mennyire jó, hogy hülyére zabáltuk magunkat, mennyire jó, hogy minden koncertre elmentünk, hogy csak autóval ötvenezer kilométernél többet mentünk együtt, hogy aludtunk árokparton és VIP-ben, sátorban és luxusresortban is. Hogy ettünk jól nevelt európai polgárok módjára fehér abrosz mellett, és a konyhakőről hajnalban is kézzel úgy, hogy anyám zokogott volna, ha látja. Hogy ültünk nyakkendőben elegáns fogadáson, és hánytunk egymást szorongatva gyötrelmes állapotban. Hogy ültünk egymás nyakában tomboló tömegben, hogy sikítva röhögtünk, de úristen mennyit, és zokogtunk is egymásba kapaszkodva, ha kurva nehéz volt.

Hogy ott voltunk egymás fontos vizsgáin, fontos eseményein, esküvőjén, szülőszobai folyosókon, lakásavatón, mindig és mindenhol magától értetődőn ott voltunk (és vagyunk) egymásnak.

A társaság olyan, mint egy keretrendszer az élethez. Megtart téged, vigyáz rád, veled örül, veled sír. Közös határokat, közös karaktert ad, és közös határtalanságot jelent. Olyan szabadságélményt nyújt, amit én sehol, semmilyen más módon megtapasztalni nem tudtam, pedig ültem flancos kabrióban, és világító homokban Balin – és egyik sem ért volna lószart sem barátok nélkül. A nélkül a tudat nélkül, hogy én tartozom valahová. Hogy vannak emberek, akiknek én fontos vagyok, és akik nekem fontosak, és 30 év alatt bizonyítottuk, hogy ez a legkevésbé sem csak duma. Mert volt már nagy baj, amikor úgy zártunk össze, hogy ott vonat sem ment volna keresztül, és volt egymillió apróbb-nagyobb ügy, amiben ott álltunk egymás mellett, mint az oszlop, olyan magától értetődőn, hogy az nem lemondás, áldozat, vagy önfeláldozás volt, hanem az evidens minimum, amikor sehol máshol el sem tudod magad képzelni, mint ott, azokkal az emberekkel, akikkel egyáltalán nem kellenek szavak. Viszont ha vannak szavak, ott a „te hülye pöcs” az őszinte tiszteletet jelenti, a „kurva anyád” meg hogy szeretlek, az „ott leszek” pedig azt, hogy meg kell halnom ahhoz, hogy máshol legyek.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Bárkinek, aki bizonytalan, aki gondolkodik, csak azt tudom javasolni, hogy ne sajnálja az energiát, időt, pénzt, semmit a világon, de főleg az érzelmeket, őszinte szavakat ne, és építsen magának baráti társaságot, váljon részévé egy önzetlen, odaadó bandának, amelyikben számolnak vele, és akikkel ő számolhat.

Szerintem az örökké tartó szerelemmel esik egy kategóriába az a fajta nyugalom, boldogság, összetartozás, amit egy őszinte baráti társaság jelent.

Soha az életben nem tudok elég hálás lenni az enyéimnek és magamnak, hogy nekünk van ilyenünk, hogy még mindig van, és hogy mindig lesz. Ha 30 évet így „bírtunk ki” és így csináltunk végig együtt, akkor ez már így marad. És a gyerekeinknek sem tudunk ennél szebb, jobb, tartalmasabb megoldást kínálni az élethez, mint egy működő kis közösséget, amit a szeretet, meg a világ összes kalandja, története, őrültsége, és megannyi mély, csodálatos története tart össze. Kívánom a kölyköknek, és mindenki másnak is, hogy sikerüljön ilyet találni, és létrehozni, mert pótolhatatlan, és minden mással összehasonlíthatatlan.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Oliver Rossi