Dr. Gyurkó Szilvi: „Az életem akkor kezdődött, amikor anyám meghalt” – Csupa szeretetből hallgatott mérgező gyerekkori mondataink

–

Anyám és én

Pár éve egy önismereti tréningre hívtak előadónak. Egészen pontosan „storytellernek”. Az volt a kérés, hogy meséljek el egy olyan történetet, ami arról szól, hogyan találja meg az ember azokat a kérdéseket, amikre az életében választ keres. Hogyan tudunk rájönni, hogy mi a célunk, az ügyünk, mi az, amiért élünk. Sokat gondolkoztam, hogy milyen történetet vigyek, aztán úgy döntöttem, az ilyen helyzeteknek akkor van értelme, ha teljesen őszinte vagyok.

Úgyhogy elmeséltem a résztvevőknek, hogy nagyon szoros, szimbiotikus kapcsolatom volt az anyámmal. Egyszerre szerettem őt, függtem tőle, és rettegtem attól, hogy nem vagyok neki elég jó (sosem voltam elég jó). Ebben a nagy szeretet-függés-elvárás mátrixban persze nem nagyon volt mód és lehetőség se lázadni, se felnőni. De ez fel sem tűnt. Mint minden gyerek, én is azt hittem, hogy ami velem történik, az természetes.

Aztán miután egyetemre mentem, a fizikai távolsággal elkerülhetetlenül elindult egyfajta érzelmi távolodás is. Ez nyilván elképesztően nehéz volt az anyámnak. Nem sokkal később beteg lett. Gyomorrák. Tizennégy hónap alatt elvitte. Fel sem fogtam, mi történt. Olyannyira sokkolt, hogy életem origójában hirtelen már nincs senki, hogy próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Ennek persze később súlyos ára lett. Egy megrekedt gyászfolyamat, négy éven át minden éjjel az anyámmal álmodni, azt érezni, hogy az életem nem az enyém, nem érteni, miért sírom el magamat bármin és akármin.

Aztán egy ponton már ez az egész feszültség nem volt tovább tartható. Ráadásul gyereket vártam, arra készültem, hogy anya leszek. Muszáj volt valamit csinálni. Ez a valami pedig a terápia lett.

A folyamat, amiben először életemben nem tudtam a válaszokat, és muszáj volt feltennem magamnak néhány alapvető kérdést. Például, hogy jól vagyok-e úgy, ahogy vagyok. Meg hogy a helyemen vagyok-e. A terápia segített elgyászolni az anyámat, aztán segített elgyászolni, hogy igazából nem voltam gyerek (csak anyám legjobb barátnője), aztán segített elgyászolni, hogy sosem lázadtam, nem voltam kamasz, és segített megszeretni magamat.

Ma már azt gondolom, hogy az életem akkor kezdődött, amikor anyám meghalt.

Az életem akkor kapott lehetőséget arra, hogy ne túléljek, hanem éljek, amikor az anyám nemes egyszerűséggel kilépett az életéből. Meg kellett találnom a saját célomat és az életem értelmét, hiszen kiürült az a bizonyos mindent betöltő és eluraló anyai origó. Lett levegő. Lehetett lélegezni. És nem utolsó sorban, rá lehetett nézni azokra a mondatokra, amelyek meghatározták a gyerekkoromat. Ezek pedig javarészt könnyűnek találtattak, amikor mérlegre raktam őket.

„Ne árulkodj!”

Először a terápiás helyzetben tudtam ránézni például erre a mondatra: „Ne árulkodj!”.

Korábban azt hittem, erkölcsi tanítást hordoz, és a szüleim azért mondják, hogy jobb ember legyek. De rá kellett jönnöm, hogy valójában a szüleim nem engem védtek, hanem magukat.

Hogy nekik volt könnyebb és kényelmesebb nem foglalkozni azzal, ami engem feszített. Így soha nem tanították meg nekem, hogy segítséget kérni oké. Hogy nem árulkodom, ha elmesélem, kivel mi történt, vagy ha megosztom velük, hogy mit éltem át (mit nem értek). Persze, biztos voltak olyan helyzetek is, amikor gonoszkodtam (hiszen gyerek voltam), amikor tényleg árulkodni próbáltam, és valaki mást bemártani – de ezt a szüleim sosem tették rendbe: hogy mi a különbség az árulkodás meg a segítségkérés között. És az utóbbi teljesen rendben van. És az sosem árulkodás, ha azért mondok el valamit egy felnőttnek, hogy segítséget kérjek.

„Ez katonadolog!”

Szintén gyermekkorom mérgező mondatai között szerepelt az „Ez katonadolog!”. Jól meg is tanultam, hogy ne sírjak, és nem szabad, hogy a dolgok fájjanak. Szívós kiscsaj lettem. Kemény, mint a sörecet.

Ma is azzal küzdenek a barátnőim, hogy ne tartsam magamban, ha valami fáj. Mondjam el, osszam meg, és hogy oké, ha valami épp aktuálisan nem oké.

Atyaég, mekkora kő gördült le a szívemről, amikor egy ősrégi, kopott, kiült fotelben ülve, szemben a terapeutámmal először megértettem, hogy teljesen rendben van, ha nem érzem magam jól a nap 24 órájában! Hogy ettől még nem vagyok se depressziós, se elcseszett. Hogy a nehéz pillanatok elmúlnak, túlélhetők, és nem az a válasz, hogy nem veszek róluk tudomást (mert „ez katonadolog”), hanem megengedem magamnak, hogy ez most szar, és tudom, képes vagyok arra, hogy ezt megoldjam, megértsem, megéljem, túl legyek rajta. 

Olyan érzés volt nekem ezeket a mérgező mondatokat leküzdeni és legyűrni, mint amilyen Artúr királynak lehetett kezébe venni a kardját, az Excaliburt. Elöntött az a bizonyosság, hogy ha nem is vagyok sérthetetlen, de többé nem lehet legyőzni. Mert ha ezek a mondatok nem igazak, akkor attól még lehetek szép, ha a hajam folyton kócos. Meg lehet, hogy az sem igaz, hogy a lányoknak csak így meg úgy lehet viselkedni – összezárt lábbal ülni, térd alá érő szoknyát hordani, nem érteni a matekhoz, félni gyorsan vezetni az autót, azt feltételezni, hogy minden férfi csak azt akarja, és ettől is félni… Úgy általában félni, félni és rettegni, és tudni, hogy nemcsak a fiúk nem sírnak, de a lányok sem. Mert sírni gyengeség. Mert sírni szégyen. És egyébként is:

„Ne rosszalkodj!”

Az én gyerekkorom ki volt dekorálva ilyen és ehhez hasonló csupa szeretetből, csupa jóságból, csupa féltésből elhangzott, de valójában mérgező mondatokkal, amiket sosem tudtam az anyámmal megbeszélni. Mert egy ostoba túlburjánzó sejt a gyomrában, meg talán a félelme, hogy a köztünk lévő szimbiózis egyszer felbomlik, megfosztott attól a lehetőségtől, hogy az anyámhoz képest felnőtté váljak.

A lázadást steril körülmények között, egy terápiás szobában éltem meg, és bár jólesett, meg egy csomó mindent segített megérteni, mégsem pótolhatta azt, ami elmaradt. Nem láttam az anyámat vajúdni a kamasz önmagammal.

Kimaradt az élmény, hogy tinédzserként nemcsak én születek újra, és határozom meg a saját határaimat, hanem neki is (újra) el kell vágnia a köldökzsinórt. Engednie kell engem felnőni, rosszalkodni, keresni magamat, elbizonytalanodni, elbukni, nem tökéletesnek lenni.

A gyerekem és én

Mire ideértem a történetmesélésben, azt éreztem, hogy már nem az anyámról meg magamról mesélek, hanem egy másik párosról, ahol immáron én vagyok a felnőtt. És nekem kellene mindazt megtennem, megélnem, megértenem, elengednem, ami velem sosem történt meg. 

Ott, abban a csoportban fogalmam sem volt még róla, hogy néhány év múlva mekkora fájdalmakkal fog megérkezni a feladat, hogy a lányomat elengedjem. És hogy sírni fogok. Szívből, mint amikor először megszületett, de ugyanúgy várakozással telin, mert tudom, hogy a fájdalomnak van értelme. És ez egy újabb kezdet. Mindenkinek.

Egészen eddig a pillanatig azt hittem, a történetem arról szól, hogy az anyám halála után hogyan kezdtem el élni.

De aztán rájöttem, hogy az én történetem egészen más. És a legszebb az egészben: még fogalmam sincs, hogy micsoda. Eltelt már belőle negyven év, de olyan, mintha még csak most kezdődne.

Egy biztos. Ebben az én saját történetemben már nincsenek előre megírt mondatok. Se kész válaszok. Kizárólag kérdések. Ez pedig azt jelenti, még bármi lehet belőlem.

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images