Magyar csönd kontra spanyol életkedv: így öregszenek délen

–

Ha valaki arra vetemedne, hogy elkezdi az ingázós életmódot, jobb, ha felkészül: óhatatlanul elkezd összehasonlítgatni, és persze sokkal élesebbek lesznek a különbségek. Mert amíg egy végleges letelepedésnél az azt követő évek alatt lassan elhomályosul a régi, és elmosódnak a kontúrok, addig az állandó ide-oda utazgatással egyszerűen nincs lehetőség felejteni, leszokni, átszokni.

Én Spanyolország és Magyarország között jövök-megyek, és mostanra egészen biztosan tudom: megöregedni mindenképp Spanyolországban szeretnék. 

Mert az csak egy dolog, hogy a spanyolok szeretik és tisztelik az időskorúakat, általában kedvesek és figyelmesek velük, és nagyon fontos számukra a család. De ezen felül is van valami a levegőben, ami hetven fölött „beüt”. 

A fene tudja mi, de itt Torreviejában az idősek hangosabbak, bulisabbak és zajosabbak, mint hat tinédzserhorda a Sziget Fesztiválon.

No meg folyton odakint vannak. Nem ám a szobában a tévé előtt, vagy az orvosi rendelőben! Hanem az utcán. 

Kávézók teraszán ücsörögve, presszók előtt ácsorogva, vagy tengerparton. De ha más nincs, akkor az erkélyen ülnek vagy a ház elé húznak ki egy széket és onnan megy a pletykálkodás. 

A mediterrán helyeken mintha nem létezne a kor. 

Vagyis van, de tojnak rá. 

Elmesélem az egyik kedvenc sztorimat, és nagyon remélem, hogy mire én is betöltöm a nyolcvanat, erre még emlékezni fogok. És meg fogom tudni valósítani.

Épp sétálunk hazafelé a vásárlásból péntek délben. Tikkasztó volt a meleg. Bár nálunk valahogy a meleg (talán a tenger közelsége miatt) nem annyira kibírhatatlan, de azért kell némi kitartás ahhoz, hogy az ember végigtoljon pár órát az utcán. 

Izzadva, sűrűn anyázva, szuszogva, zihálva haladtunk el az egyik helyi nyugdíjasotthon mellett. Az épületet amúgy is rendszeresen meg szoktuk csodálni, mert hatalmas, árnyas kertje van, benne narancs- és mandarinfák… ráadásul nem is magánotthon. Ekkor valami megütötte a fülünket. Nagy zenebonára lettünk figyelmesek. Mintha a salsa vérpezsdítő ritmusát hallottuk volna. 

Ide-oda nézegettünk, keresve a hang forrását. Vajon hol buliznak már megint az őrült spanyolok péntek délben?

Sehol semmi.

A zene meg csak áradt, kurjantással, móka-kacagással kísérve. 

Nem értettük.

Hiszen ott csak az idősek otthona volt, a másik oldalon meg egy üres telek. Mégis egészen közelről hallottunk mindent. A kacagást, az éneket, a tapsot.

És akkor leesett.

A nyugdíjasotthonból dübörgött a spanyol életérzés.  

Benéztünk a kerítésen és a következő kép fogadott: színes lufik, szülinapi díszítés, ének, tánc, nevetés és a parti kellős közepén egy fiatal idősgondozó, vagy rokon, vagy a jó ég tudja, ki ropta épp egy csomó spanyol nyugdíjassal. 

Úgy táncoltak, hogy csak úgy porzott alattuk a föld. 

Az asztalokon étel, ital, szólt a zene. Ott és akkor semmi jelentősége nem volt a kornak. Se a hátfájásnak, se az ízületi gyulladásnak.

A nénik, bácsik olyan partit toltak ott az otthonban péntek délben, a legnagyobb rekkenő hőségben, hogy még a fiatalok is elszégyellhették magukat mellettük. Mi is elszégyelltük. És közben nem hittünk a szemünknek. 

Sokat voltam magyar nyugdíjasotthonban a nagymamám miatt, ám a tizenév alatt, amíg odajártam… hát finoman szólva nem ezt láttam. Pedig fizetős magánotthonról beszélünk.

Nálunk ott az otthonban nemhogy a születésnapokat nem ünnepelték, de annak is örülhettek, ha egyáltalán a tusolásban segített bárki. Minden nagyon lehangoló és szomorú volt.

Az otthonban, amit én ismertem, csak maga elé meredő csöndes, fásult, beteg időseket láttam, akik elég szörnyű körülmények között ücsörögtek egy udvaron, ahol csak a kopott beton volt, pár műanyag szék, meg egy törött csobogó, amiből már víz se jött.
És félreértés ne essék, itt is egészen biztosan vannak betegek, fizikailag és/vagy mentálisan rossz állapotban lévő lakók. A kor és az idő nyilván senkit nem kerül el.

De van itt egy nagy különbség. És ez az odafigyelés. Szülinapot tartanak és akinek van kedve, ereje, energiája, az részt vehet benne, nyomhatja a salsát, táncolhat, énekelhet, és még a gondozók is beszállnak. Miért ne?

Szóval tudnak élni. Amíg csak lehet.  

WMN szerkesztőség