Mózes Zsófi: Látjátok, még mindig itt vagyunk!

–

Akik értenek hozzá, azok szerint könnyű szülés volt az enyém. Szerintem kurva nehéz, fogalmam sem volt, hogy ez ilyen, életemben nem éreztem magam annyira elveszettnek, kiszolgáltatottnak és magányosnak, mint akkor – nemcsak a kórházban, az egész életemben. A korábban soha nem tapasztalt fájdalom és a véget érni nem látszó órák után aztán egyszer csak ott feküdt a mellkasomon ő, én pedig nyolc évvel ezelőtt, ezen a napon váltam anyává.

Tizenkilenc éves voltam, feszített a düh és a dac, és őszintén hittem, hogy mindent tudok a világról. Hogy nincs szükségem segítségre, mindent megoldok, és engem ugyan nem érhet meglepetés. Meglepődni aztán tényleg nem tudtam, mivel nem voltak előzetes elképzeléseim, amihez képest máshogy alakultak volna a dolgok.

Nem volt semmi, csak egy újszülött, akinek annál, mint ami nekem jutott, jobbat akartam. Bármi áron.

Állítólag el kell érni a gödör alját, hogy minden a helyére kerüljön

Én pedig éveken keresztül hittem, hogy lent vagyunk, nincs lejjebb, ezután már csak felfelé. Ezt hittem, amikor a gyerek alig háromhetes korában elköltöztünk az apjától, és ezt hittem akkor is, amikor a szombat délutánra tervezett láthatásról szó nélkül eltűntek napokra. Aztán hittem, amikor került mellénk valaki, aki nem csak átvitt értelemben adta a pofonokat, és amikor bárhogy is szerettem volna, hónapokon át nem tudtam szabadulni.

Annyira akartam a jobbat, a többet, a teljesebbet, hogy észre sem vettem: minden, amire szükségünk van, mi magunk vagyunk. 

Az első születésnapi ünnepségre, amit egyedül szerveztem, két tortát rendeltem. Egyet arra a napra, amikor Nagyiék jöttek, egyet meg akkorra, amikor Papiék. Éjjel kettőig vágtam, fűztem és ragasztottam a girlandot, amiből egy kétéves még mit sem ért, de tetszettek neki a szülinapi zászlók, és a színes betűk is, amik a nevét alkotják. Aztán alig három héttel később jött az én születésnapom, a huszonkettedik, majd az első közös karácsonyunk, úgy igazán kettesben. Szilveszterkor megfogadtam, hogy kimentem magunkat a veremből, ahova az évek óta cipelt terhek súlya rántott, a következő évben pedig lépésről lépésre tanultam meg letenni mindent, ami nem minket szolgál.

Figyelni kezdtem, és egyre többször vettem észre, hogy szavak nélkül is értjük egymást, hogy pontosan tudjuk, mit érez a másik. Egyre gyakrabban találtam magam olyan helyzetekben, amiket már behatóan ismertem a saját gyerekkoromból, ami arra késztetett, hogy visszanyúljak magamba, és ha a szüleimnek nem is mindig volt ehhez megfelelő eszköze, én már másképp legyek jelen.

Tartottam a hátam, ha kellett, ha pedig úgy hozta az élet, fáradhatatlanul törtem szét a belém rögzült mintákat.

Megtanultam nemet mondani és határt állítani – először csak érte, később magamért is, most meg már vele gyakoroljuk, hogy neki ne felnőttként kelljen megtanulnia. Figyelnünk sem kellett egymás rezdüléseire, olyan természetességgel alakultunk, fejlődtünk és nőttünk mi együtt, mintha sosem lett volna másként. 

 

Sokat beszélgetünk a múltról, az érzéseinkről, arról, hogy mi mindenen mentünk keresztül – mindig az ő szintjén, az ő kérdései mentén. Megbeszéltük azt is, amit nekem soha, senki nem árult el, hogy a családunkat nem minden esetben a rokonaink teszik ki, hogy ér kilógni a sorból, nem kell mindenáron megfelelni és mindent elviselni. Hogy nem vagyok tökéletes, hozok rossz döntéseket, ahogy időnként mindenki, de nincs ezzel baj, hibázni szabad és kell. Ahogy megtanulni ezeket beismerni is. Nincs manír, nincsenek megkérdőjelezhetetlen dolgok, és nincsenek érzések, amiket ne vállalhatnánk fel.

Vannak viszont hosszabb-rövidebb időre, akár életre szóló leckék

Szabadság és transzparencia. Hosszan elnyúló nevetések, takaró alatti bunkerezések, birkózások, és bár évekig tiltakoztam ellene, időnként még pukirakéták és csikiháború is. Nyitottság arra, hogy ne csak ketten legyünk család, de hárman, négyen és öten is. Olyan kérdések, amikre a Google-ön kívül más nem tudja a választ, elmélkedések azon, ami a halál után vár, hogy vajon miben végződik a fekete lyuk, és ha valaki hatalomra kerül, ugyan miért akar mindig többet és többet.

Megtanultam nap mint nap rácsodálkozni a világra, ahogy azt is, hogy mi a különbség a kukac és a giliszta között, hogy más íze lesz a müzlinek, ha nyitva hagyjuk a dobozt, és hogy „mindent lehet, csak akarás kérdése”.

Például pizsamában leugrani a sarki kisboltba, segítséget kérni, ha valamiben elakadunk, lehet az utcán énekelni és táncolni, a trolin úgy tenni, mintha nem ismernénk egymást, máskor pedig úgy, mintha a tizenkét éves mopszunk egy veszedelmes fenevad lenne, akitől meg kell védenünk a velünk együtt utazókat. 

 

Egyikünk számára sem indult könnyen az élet

Nem volt ideális sem a tér, sem pedig az idő, a bűntudatot azonban lassan felváltja a hála, és ha tehetném, ennek a nyolc évnek minden pillanatát az emlékezetembe vésném. Minden csigát, amit megmentettünk, minden könnycseppet, amit ejtettünk, amikor nyakig ért a szar és nem volt perspektíva, és minden ölelést, amiben feloldódtunk végül.

Nyolc évvel ezelőtt még nem sokan fogadtak volna ránk. Tudom, mert időnként elszólták magukat, és nekem is többször eszembe jutott, hogy könnyebb volna kiszállni. Ehelyett viszont ösztönösen kapaszkodtunk össze, két gyerek a gödör alján, olyan erősen, mint soha korábban mással, és látjátok, még mindig itt vagyunk. Én közben felnőttem ugyan, hogy neki még ne kelljen, és fájt, keservesen fájt, mert ehhez fel kellett tépnem minden olyan sebemet, amiknek a létezéséről sokáig nem akartam tudomást venni. De ha igaz, amit mondanak, és hétévente tényleg kicserélődnek a sejtjeink, akkor már nem lehet sok ezekből a tályogokból. 

És szeretném hinni, hogy most már jó, nemcsak nekem, de neki is. Hogy lekerültek a terhek, és a mai nap sem kell több legyen annál, mint ami: egy boldog születésnap.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Mózes Zsófi