Krajnyik Cintia: Minden menstruációmmal elvesztek valamit, ami még meg sem fogant

Ha egy pár úgy dönt, hogy megérett az idő arra, hogy elkezdjenek próbálkozni, az orvosi tanács szerint körülbelül egy év sikertelenség után javallott elkezdeni kivizsgálni, mi lehet a probléma. Ez háromszázhatvanöt napot jelent. Bizonyos szempontból nem sok idő, átlagos, huszonnyolc napos ciklusokkal számolva azonban tizenhárom ciklus. Tizenhárom nap, amikor az első vércsepp megjelenik,

tizenhárom olyan alkalom, amikor egy nőben valami összetörik, amikor elveszít valamit, ami még meg sem fogant.

Tizenhárom pillanat, amikor búcsúzni kell valamitől, ami még csak gondolatban létezett. 

Amikor nyáron az első endometriózis-műtétem után kiderült, hogy szükség lesz egy másodikra is, az egyik orvos azt tanácsolta, hogy fél évnél többet ne várjunk majd a természetes fogantatásra az operáció után. Ha ennyi idő alatt nem esem teherbe, érdemes belevágnunk a lombikprogramba. Az egész kismedencém tele van összenövésekkel, az endometriózisom mellett adenomiózisom is van, kevés az esély rá, hogy spontán sikerüljön. Fájdalmas ítélet volt, de nem estem kétségbe. (Vagyis de, de inkább amiatt, hogy éppen csak kihevertem, az előzőt, máris jön egy újabb, nagyobb műtét.) Abba a belső bizonyosságba kapaszkodtam, hogy tudom, érzem, egyszer biztosan anya leszek. Így vagy úgy, de az leszek.   

A második műtétemkor eltávolítottak egy csokoládécisztát a petefészkemből, egy csomót és nyolc centimétert a vastagbelemből. Illetve – és erről még nem írtam – búcsút kellett intenem az egyik petevezetékemnek is, a másikra pedig azt mondták, átjárhatatlan. Ez volt a verdikt, amikor felébredtem az altatásból. Ezúttal sem omlottam össze. Abban a pillanatban csak hálát adtam az égnek – illetve leginkább az orvosomnak –, hogy az egész hercehurcát megúsztam sztómazsák nélkül.

Azt azért a rezignált nyugalmam ellenére is felfogtam, hogy a természetes úton való teherbe esésem esélye gyakorlatilag a nullára esett, hivatalosan hormont kéne szednem és egyből lombikkal próbálkozni.

Mégis szerettem volna esélyt adni a testemnek.

Megadni annak a lehetőségét, hogy teszek annyit a gyógyulásomért kívül-belül, hogy a csoda mégis megtörténhet. Annyiszor hallani az életben olyasmiről, amire senki nem fogadott volna, miért pont velünk ne eshetne meg? Abban pedig az orvosom is megerősített, hogy bár nagyon ritkán, de előfordul, hogy az ilyen jellegű beavatkozások után, ahogy megszüntetik a környező területen a gyulladást, a petevezeték egyszer csak mégis átjárhatóvá válik.

Ennek szellemében kezdtünk el próbálkozni a felépülésemet követően.

Négy alkalommal menstruáltam azóta, ebből háromszor egyre fokozódó fájdalmakkal, legutóbb viszont meg sem éreztem. Amikor elkezdtem vérezni, reménykedtem, hogy talán nem is a menzeszem jött meg, épp csak beágyazódási vérzésem van. Az ember leghalványabb reménysugárba is két kézzel képes kapaszkodni, ha valamit nagyon szeretne, nem igaz?

Közel húsz év után az elmúlt négy alkalommal nem azért imádkoztam, hogy időben elővehessem a tampont és a betétet,

hanem azért, hogy abban a petefészkemben legyen peteérés, ahol van petevezetékem, és az ne gördítsen semmiféle akadályt az elé, hogy szülővé válhassunk.  

Az egészségem és a jóllétem már nemcsak rólam szól, hanem valakiről, aki belőlem és a szerelmemből foganhat, akinek a majdani megszületésében hiszünk. Amikor döntést hozok, hogy milyen külső és belső módját választom a remélt gyógyulásomnak, már nem az az elsődleges szempont, hogy nekem mi a jó, hanem az, mivel tehetek azért a legtöbbet, hogy teherbe eshessek. Olyan anyai szeretettel ölelem körbe már csak a gondolatát is annak, hogy gyerekem születik, hogy a testem képes otthont biztosítani egy új életnek, hogy el sem tudom képzelni, hova fokozódhat ez az érzés, ha egy nap tényleg a kezemben tarthatom a kisbabánkat.

„Ne görcsölj rá, és akkor összejön!” – mondják. De el tudná nekem pontosan magyarázni valaki, mit is takar a „rágörcsölés”?

Azt, hogy valamit nagyon szeretnék, és mindent igyekszem megtenni érte? Hogy tudom, mikor ovulálok, mert már ismerem annyira testem? Hogy olyan ételeket eszem és vitaminokat szedek, amelyek jótékonyan befolyásolják az esélyeinket? Azt, hogy annak ellenére hiszek valamiben, hogy mások nem tennének rá nagy tétet? Hogy már tudom, milyen nevet adnánk a gyerekünknek? Hogy annak ellenére, hogy nem hullom darabokra, és nem szaggat szét a fájdalom, azért mégiscsak csalódott vagyok, amikor akaratom ellenére mégis megjön? Ha a próbálkozás mellett már lépésről lépésre készülünk a lombikra mint B tervre? Hogy az együttléteink alatt eszembe jut, hogy bárcsak teljesülne a vágyunk?

Nekünk nem adatott meg az az út, hogy egyszerűen, organikusan szülessen meg bennünk a gondolat, „Itt az idő, készen állunk, gyereket akarunk”.

Sokkal hamarabb tették fel az orvosok a kérdést, hogy „Gyerekvállalási szándék? Van?” Ha pedig csak egy pillanatig is haboztunk, dadogtunk, hogy hát „Izé, van, vagyis lesz. Még nem találtuk ki, pontosan mikor”, az bizony nem számít jó válasznak, ha egy ilyen krónikus betegséggel diagnosztizálják az embert. 

Félreértés ne essék, nem azért akarunk gyereket, mert kell. Vagy mert az orvosok sürgettek minket. De az biztos, hogy az állapotom felgyorsította a döntést. Biztosak voltunk benne, hogy együtt akarjuk leélni az életünket, hogy szeretnénk kisbabát, így nem volt kérdés, hogy belevágunk, ahelyett, hogy várunk, növelve az esélyét, hogy esetleg később nem lehet. De néha nehéz nem elképzelnem, milyen lenne egy olyan élet, ahol egészséges vagyok, ahol nem járok állandóan orvoshoz, ahol nem kérdezi meg senki – a kellemetlen rokonokat és ismerősöket leszámítva –, hogy mikor akarunk gyereket.

De ezt dobta a gép, elfogadtuk.

Nem adtunk magunknak túl sok időt, hogy természetes úton teherbe essek. Esetemben sajnos túl nagy a kockázat, hogy az endometriózisom kiújul – ahogy a legutóbbi ultrahangom szerint meg is történt – és túlburjánzik, ami viszont a lombikot lehetetlenítené el. Azzal is megbékéltünk, hogy nagy eséllyel a mesterséges megtermékenyítés lesz a mi utunk. És ugyanezzel a békével igyekszem elfogadni azt is, ha addig újra és újra megjön. Nem tehetek mást, csak remélni, bízni és hinni. Talán papíron meddő vagyok, de nem érzem magam annak. És egyelőre ez az, amibe leginkább kapaszkodhatok.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Radu Bighian / EyeEm

Krajnyik Cintia