„De hát egy ilyen lánynak, hogyhogy nincs senkije?” – Kérdezgessétek még, szeretem

–

Felriadok. Hajnal van. Onnan tudom, hogy a redőny résein már átszűrődik némi fény. Szorít a mellkasom és tiszta verejték vagyok. Álmodtam, és az emlékfoszlányaim után kapkodom – mint kisgyerek a színes szappanbuborékok után, amelyek sorra pukkadnak széjjel, ahogy elkapja őket –, hogy majd el tudjam mesélni a pszichológusomnak. Kérte, hogy jegyzeteljem az álmaim.

Ma éjszaka épp rutin nőgyógyászati ellenőrzésre érkeztem, de az asszisztens közli, hogy egy háromórás műtétre is szükség lesz. Altatnak, de ne aggódjak, nem lesz semmi baj. Onnantól kezdve pedig csak döntés kérdése, egy kis apró változtatás az életmódomban – ezt már nem rakom össze utólag, hogy mi is ez az apró változtatás –, és a hátrahajló méhem se lesz probléma, hipp-hopp teherbe fogok esni. (Hiába mondta életem első vizsgálatán kamaszkoromban a nővérke, hogy „így bizony sokkal nehezebb lesz” – köszi utólag is!) Megijedek. Én nem készültem beavatkozásra. Se csomaggal, se lélekben. Közben a volt főnököm felkér, hogy tartsak előadást egy nagy szakmai rendezvényen. Na, ha esetleg a szaporítószerveimmel gond is van, a munkában legalább álmomban is fasza vagyok. Óriási.

Nehezen, de visszaalszom.  

Már kitisztult fejjel gondolkozom, mit írna az álmoskönyv. Nem nagy talány, pontosan tudom magamtól is.

Tavaly ilyenkor megszűnt az állásom, tizenegy nappal később, a karantén kellős közepén már új munkám volt, most, a harmadik hullám zenitjén pedig kevesen mondhatják el magukról, hogy az ölükbe pottyant az a lehetőség, amelyre évek óta vágytak.

Annyira boldog voltam, hogy ömlöttek a könnyeim, és nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Pedig megtörténik. Olyan sok mindenért kellett kínkeservesen megküzdenem már az életben, de a szakmai sikerek magától értetődően jöttek, minden görcsölés nélkül. Vagy legalábbis én így érzem. Sok munkám van benne, de mégis, mintha inkább a szerencse számlájára írnám az egészet. Soha nem tolt senki, nem voltak kapcsolataim. Én csak szerettem írni. Meg dolgozni. És valahogy mindig minden jól alakul (még a tavaly tavaszi elbocsátással együtt is). 

Pont, mint a magánéletemben. Bocs, nem ide.

Évek óta mindenki azt kérdezi tőlem, hogy:

„De hát egy ilyen lánynak hogyhogy nincs senkije?”

Kérdezgessétek még, szeretem.

Idén leszek harminc, és ez megijeszt.

Pedig belenézek a tükörbe, és végre képes vagyok szépnek látni magam, ami korábban nem sikerült. Ma már nem a hibákra fókuszálok, megtanultam szeretni a tökéletlenségeimet is. Nem csak kívül, belül is. Próbálom magam nyugtatni, hogy a kissé koravén lelkem talán végre összhangba kerül a valódi életkorommal. Mindenki kiröhög, amikor azt mondom, néha olyan öregnek érzem magam.

„Pedig milyen fiatal vagy még!”

Az. Anyukám is az volt. Harmincnégy. Olyan magas volt és annyi kilóra ette a rák, mint amennyi én vagyok most.

Megijeszt, hogy idén leszek harminc. Mert nem tudok nem arra gondolni, hogy mi van, ha éppen négy év múlva én is meghalok. És nemhogy gyerekem, de normális párkapcsolatom se lesz addig már.  Nincs, jó ideje. Pedig szeretnék.

Szívből, igazán. Talán épp ez a baj. És készen is állok rá. Mindkettőre.

Olykor rám tör a félelem, hogy a nem túl komoly, de azért jelen lévő nőgyógyászati problémáim, az olyan tünetegyüttesek, mint a PCOS meg a kezdődő inzulinrezisztencia – amelyek mára szinte annyira hétköznapinak számítanak, hogy az a fura, ha valakinek nincsenek –, vajon mennyi nehézséget okoznak majd később, amikor kisbabát szeretnék. Közben, ha akarnám, a szívemre is vehetném, hogy van, aki szerint nem is vagyok „valódi nő”, amíg nem szülök. Arról, mondjuk, nem esik szó, mi van, ha nincs kivel.

Néha aggódom, hogy mennek az évek, én meg kifutok az időből. Pedig „olyan fiatal vagyok még”. Ugyebár.

Kimondtuk a terápián is. Nekem nem az a mintám, hogy az ember törvényszerűen hosszú és boldog életet él. Apukám se volt idős. Ötvenhat. Pontosan fél évvel anyukám előtt halt meg.

Én innen indulok.

Nehéz csomag. Letenni nem lehet, vinni kell. Együtt kell mennem vele, és ha úgy vesszük, egész jól megy. Csak, tudjátok, annyira kibaszottul fáj már a vállam! Szeretnék néha összeesni, széthullani a súlya alatt. Máskor azt kívánom, bárcsak ne bírnám el a terhet. De elbírom. És ilyenkor a bennem élő kisgyerek olyan nagyon gyűlöli a koravén felnőttet, amiért bírja;

„Miért vagy te ilyen kurva erős, hagyd abba, legyünk már végre gyengék, elesettek, hagyd, hogy hadd fájjon, engedd, hogy valaki jöjjön, és végre neked segítsen, téged emeljen!”

Azt hiszem, készen állok rá. Engedném, komolyan.

De ha egyszer nincs itt senki?

A munkám viszont itt van. Amit imádok, évről évre, lehetőségről lehetőségre jobban, amire sokkal inkább szenvedélyként tekintek, és ugyanennyire fájna, ha a helyzet fordítva állna, és ez hiányozna az életemből.

Naiv vagyok, ha valahol mélyen, legbelül, őszintén hiszem, hogy mindkettő sikerülhet? Hogy folyhat még a könnyem örömömben, és ami még nincs, az is lesz majd mellé?

Lehetséges, hogy utólag visszagondolva mosolygok majd azon, hogy ilyeneken pánikoltam ennyi idősen?

Nem, ugye? Hiszen „olyan sok időm van. Olyan fiatal vagyok még”.

Krajnyik Cintia

Fotó: Talabér Géza

A kép a szerző tulajdonában van