Jelenetek egy kapcsolatból az összeköltözés után

–

Minden úgy történt, ahogy a szívem mélyén olyan sokáig reméltem. Sokszor elképzeltem, hogy majd valakit megismerek, és anélkül leszünk hirtelen együtt, hogy már a rajtkőnél fel kellene mentenem, hogy néha miért viselkedik furcsán, miért tűnik el, miért tiszteletlen, miért nem tud kötődni. Sokszor elképzeltem, de nem igazán hittem benne, hogy tényleg megtörténhet. Nálad viszont nem kellett magyarázatokat keresni, azon lamentálni, hogy vajon akarod-e ezt az egészet, érdekellek-e, komolyat keresel-e, vagy csak kapura lőnél.

Jöttél és maradtál.

Bizalmat és biztonságot sugároztál a legelső mondatoddal, és ez sokkal vonzóbbnak tűnt, mint előtte bárki bármikor a megfejthetlenségével. Nem akartalak megmenteni, megjavítani, abban a szerepben tetszelegni, hogy majd az én segítségemmel ébredsz öntudatra, és hagyod magad mögött az elérhetetlen rosszfiúimázst. Életemben először nem tűnt az egész végtelenül bonyolultnak, és ugyanakkor túl szépnek sem, hogy igaz legyen.

Nyugodtan, félelem nélkül tettem a kezem a kezedbe.

Néha viccelünk, hogy csak néhány hónapja járunk, de sokkal többnek tűnik, és kutyaévekben kellene a közös időt mérnünk. Olyan, mintha évek óta ismernélek, pedig biztosan nem tudok még egy csomó mindent rólad. Intenzív időszak áll mögöttünk, és nem csak azért, mert egy járványból éledező világban a nyár még a szokásosnál is több programmal van tele. Két héttel az első randink után már együtt utaztunk külföldre, azóta még két másik országban jártunk, és a hátunk mögött van már több esküvő (nyugi, nem a miénk), egy rakás családi és baráti összejövetel, ebből fakadóan néhány kínkeserves másnap, egy-egy enyhébb lefolyású betegség, egy haláleset, fokozott munkahelyi stressz, és egy nem hivatalos összeköltözés. 

Miután hazaértünk a még a találkozásunk előtt leszervezett nyaralásainkból, valahogy nem volt már kérdés, hogy hetente hányszor legyünk együtt és mikor ki aludjon a másiknál. Egyszerre fogalmazódott meg bennünk az igény, hogy nem szeretnénk többé a másik nélkül kelni vagy feküdni. És egyszerre vált világossá mindkettőnk számára, hogy egymásba szerettünk. Ha szétnézek nálad, már mindenhol itt vagyok. Helyet csináltál nekem az otthonodban, és az életedben is. Nem is sejted, hogy ez nekem milyen nagy dolog. Nem voltak nagy szertartásos leülések és beszélgetések. Amíg nem ismertelek, féltem, hogy milyen lesz tíz egyedül töltött év után valakivel együtt élni. Aztán egyszerűen itt ragadtam, mert jó itt lenni.

Persze, ne tagadjuk, veszekedtünk már. Nem is egyszer. De állítólag, a vattacukros porhintés ellenére, ez természetes, amikor két ember épp összecsiszolódik, pláne, amikor összeköltözik.

Vannak párok, amelyek sosem vitatkoznak. Vagy legalábbis ezt mondják. Hát ezek nem mi vagyunk.

Általában hülyeségeken ugrunk össze, mert az igazán fontos dolgokban egyetértünk, de néha apróságokból csinálunk óriási ügyet. Hol te, hol én. Van, amikor én ütöm el viccel, van, amikor te. Olyan is van, hogy egyszerre röhögjük el. Néha pedig mind a ketten egóval megyünk bele, és akkor hirtelen visszalépünk a „te” meg „én”-be, és elfelejtjük, hogy a „mi”-nek épp az a lényege, hogy nem kell egymást lenyomni. Aztán mindketten átgondoljuk, és elismerjük, hogy hülyék voltunk. Őszinték vagyunk, reflektálunk magunkra és a másikra, segítünk megérteni, mire miért úgy reagálunk.

Tanulunk még sok mindent, együtt és külön is.

Együtt írjuk és értelmezzük a másikhoz és az önmagunkhoz is szóló kézikönyvet.

Néha gyerekesen viselkedünk, miközben végtelenül hálásak vagyunk, hogy már mindketten felnőttként vagyunk benne ebben a kapcsolatban. Neked az agyadra megyek, mikor bejövök cipővel a lakásba, én meg falra mászom, ha tiktokozol. Ennek megfelelően én nagyon figyelek, hogy csak akkor lépjek be az ebédlőbe cipővel, ha már úgyis ki kell takarítani, te pedig szólsz, hogy most elvonulnál kicsit videókat nézni. Cetliket hagyunk a tükrön, te a futásból hazafelé veszel nekem egy Túró Rudit, én ebédet csomagolok neked. Te azt mondod, hogy csukjam be a szemem, és virágot hozol az ágyba, én koncertjegyet veszek, mert tudom, hogy szereted a dzsesszt.

Te megcsinálod nekem a check-int, ha utazunk, én összehajtogatom a pólóidat, amíg meetingelsz. Én baszogatlak, hogy ne harapj rá a villára, mert mizofóniával diagnosztizáltam magam, és nem bírom elviselni az irritáló hangokat, te meg kiakadsz, ha valamit nem az OCD-dnek megfelelően teszek le valahova.

Mindketten hozunk magunkkal bőven gyerekkori traumákat, de szeretnénk fejlődni. Nemcsak magunkért, hanem a másikért is. Tegnap megbántottál, én sírtam. Közben tudom, hogy valójában nem az fájt, amit te mondtál, sokkal mélyebben gyökerezik a probléma, amit akaratodon kívül megkapirgáltál a reakcióddal. Fordítva is előfordult már. Csak te nem sírtál. Néha véletlenül rátenyerelünk a másiknál egy-egy veszélyes gombra.

A múltkor hazamentem, mert a lakásom még mindig ott áll kiaadatlanul, telis-tele cuccokkal, nálad ugyanis nem férne el minden. Látszólag minden úgy van, ahogy korábban, a szekrények belseje lett csak üresebb. És mégis. Már nem haza mentem.

Mert az „otthon” közben az lett, ahol te is ott vagy.

Kattan a zár, hazaérsz a munkából. Klikkélmény.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Todd Pearson