„Ki leszek azután, hogy a mackónadrág helyett újra harisnya lesz a lábamon?” – Identitáskeresés anyaként

–

Ki vagyok én?

Eljön a nap, amikor az ember lánya egyszer csak felnéz a kakaófoltos gyerekpólók és a legókupacok garmadájából, és rájön: ő is létezik. Mármint nemcsak mint test, amelyet az otthoni kívánalmak (a házimunka, az aprónép és a férj) folyamatosan igénybe vesznek. Nemcsak mint logisztikai menedzser, aki egyszerre intézi a játékautó-mentést és a sürgős orvosi kérdéseket. Nemcsak mint házi barista, aki hajnali 5-kor kotyogtatja a túlélés italát, mert a négyévesek energiaellátása valahogy független az alvás mennyiségétől.

Hanem mint nő, szuverén entitás.

Egy valaha ambiciózus, tanult, lelkes valaki, aki imádta a gondolatait, a terveit, az identitását, aki még emlékszik, milyen volt hosszabban végiggondolni egy kérdést anélkül, hogy közben valaki azt kérdezné tőle: „Anya, a dínók tudtak fingani?”

Gyerek előtt, gyerek után

A társadalom imádja azt sugallani, hogy a nő a gyerekek érkezése után majd szépen visszasimul a munka világába: kipihenten, mosolyogva, mintha épp csak egy wellnesshétvégéről jött volna, nem pedig évek óta egy alternatív valóságban élte volna az életét, ahol az alvás egy mitológiai konstruktum volt. 

De amikor eljön a pillanat, hogy újra belép abba a térbe, amit versenyszférának hívnak, akkor a teste minden porcikája tiltakozik. Legalábbis kétségbeesetten, óvakodva mindentől és mindenkitől, félelemmel lép újra a ringbe.

És nem, nem csak úgy finoman, kéretve magát, hanem úgy, mint egy rosszul beprogramozott riasztórendszer: villogva, sípolva és felhívva a figyelmet minden élő és élettelen számára, hogy „testi-lelki integritása védelmében ez a terület jelenleg nem megközelíthető”. 

Ez már nem ugyanaz a nő

Mert az anyaság – főleg ha valaki kicsit érzékenyebb, mélyebben él meg dolgokat – átkalibrálja az ember világnézetét, az érzéseket, megváltoztat mindent.

Ahogy változik a prioritás, változik az identitás is. „Hol van a régi énem?” – kérdezi a nő, miközben keresi a hajgumihegy alatt vagy éppen a bolognai szószos viaszosvászon terítőn.

Nem vagy egyedül, amikor azon töprengsz, hogy évekig a gyerekeid voltak az első gondolatod reggel és az utolsó este, az ezek közötti időben pedig szinte velük eggyé válva futottad meg a pályát, és most ott állsz a jövő előtt kissé megtorpanva, tanácstalanul. A felelősség, a szeretet, a folyamatos készenlét szépen lassan átrendezett benned mindent. És amikor először tudnál megint magadra gondolni, mintha odabent egy csapatnyi kis manó ijedten összesutyorogna: „Jaj, gyorsan, valaki hozzon még egy gyereket, ez a nő elkezdett önállóan létezni!” A régi identitásod meg mindeközben ott ül valahol mélyen, kicsit sértődötten, kicsit megkopva, és azt mondja fáradt hangon: „Helló, én is itt vagyok, csak éppen már nem vagyok ugyanaz.”

Ez van a túlélőtúra után

A társadalmi elvárások szerint mintha kötelező lenne nőként mindig energikusnak, motiváltnak, problémamegoldásból színjelesnek lenni, mindeközben persze szépnek, kedvesnek, mosolygósnak, no meg persze természetesnek is. 

Csakhogy te nem egy spirituális, meditációs, pihentető elvonulásról érkezel a nagyvilág fókuszába, a mindennapok gondjaitól megkímélve, hanem egy igazán meredek önismereti hullámvasúton megrendezett extrém sportversenyről, ahol élet-halál harcot vívtál a szükséggel. 

És azóta cseppet sem érdekel más gondja. Prioritást védesz, nem vagy motivált, hogy feljebb juss a ranglétrán, inkább békésen szemléled az élet valódi értelmét kb. fél méteres magasságban babázás vagy épp várépítés közben. És ha valaki azt hiszi, hogy tőled majd stressztűrést fog tanulni, akkor ő még sosem próbált háromévesekkel ügyintézni.

Hol van a helyem?

És persze ilyenkor jön a kérdés: hova illik ez az új ember? Hova illik az anyává vált nő, aki sokkal érzékenyebb, sokkal bölcsebb, és sokkal kevésbé hajlandó lejjebb adni abból, akivé formálódott? 

Ezek után a lélekformáló események után mégis hogyan váljék az ember újfent karrierista topnővé, aki egyensúlyban van önmagával, a szerepeivel és közben jól is érzi magát?!

Az a nő, aki most vagy, nem gyengébb, és nem is kevésbé kompetens, csak más. Már nem független, hanem egy igencsak komplex identitás. 

Talán most nem is az a feladat, hogy leválaszd magadról azt, ami éveken át beléd ivódott, hanem hogy megtanulj ezzel együtt létezni, és nem beleveszni a „se vele, se nélküle” anomáliába. 

Nem kell tökéletesnek lenned mindig, mindenben

Az igazság az, hogy ebben az új helyzetben nem lehet mindent jól csinálni. Többé már nem leszel az, aki a gyerekek előtt voltál, ők bélyegként ott lesznek örökké a szívedben, a gondolataidban – meg néha az inggallérodon is a maszatos szájukkal. Innentől kezdve nem lehet minden szerepben ugyanúgy jelen lenni, teljesíteni, ragyogni és közben sértetlennek maradni. 

De legalább be lehet mindezt látni – ideje korán –, és nem belefeccölni időt, energiát egy olyan énkép kialakításába, amely nem fedi a valóságot. 

Nemet lehet mondani olyan elvárásokra, amelyek egy korábbi önmagadnak szóltak, és el lehet fogadni, hogy az identitás nem egy visszaszerezhető trófea, hanem egy veled együtt folyamatosan formálódó kép.

Most úgy hiszem, nem az a kérdés, hogyan legyél újra az, aki valaha voltál, hanem hogy hogyan fogsz nem szétesni akként, aki most vagy. Majd az, hogyan tudsz ebben a karakterben a lehető legsikeresebben lavírozni.

Megálló a hosszú úton

Nekem például fogalmam sincs, ki leszek azután, hogy „lejár az időm” itthon, a gyerekek önállósodnak, és nekem újra vissza kell tagozódnom a társadalom valamennyi platformjára. Arról sincs fogalmam, hogy ki akarok majd egyáltalán lenni, ha egyszer mackónadrág helyett harisnya és tűsarkú lesz a lábamon. Lehet, hogy ebben az életszakaszban nem is válaszokra van szükség, hanem arra, hogy kimondjam: bizonytalan vagyok, fáradt, olykor tanácstalan, és elveszett. Lehet, hogy az identitás most nem egy cél, hanem egy hatalmas talány. 

Ha néha meg tudok állni, rá tudok nézni magamra, és kimondani: jelenleg itt tartok – az már bátorság.

Ha nem esek szét, az már önmagában teljesítmény, a többi pedig: ráadás. 

WMN szerkesztőség