–

A magyar szakirodalomban egyelőre nem létezik hivatalos hazai kifejezés arra a módszerre, amelyet a cikkben szereplő, ír non-profit szervezet, a Gheel Autism Services is alkalmaz az autista felnőtteket ellátó intézményeiben.

A low arousal approach megközelítés lényege, hogy olyan szinten tartsa a külső ingereket, amely megelőzi a stresszhelyzeteket, és csökkenti az érzelmi, illetve idegrendszeri túlterhelődés lehetőségét az autista – és más, erre érzékeny, például ADHD-ban érintett – személyeknél.

A korábbi, ma már egyre inkább elavultnak számító módszerekkel (például a klasszikus ABA-terápiával – Applied Behavior Analysis) ellentétben nem az autista embereket trenírozza arra, hogy megváltoztassák a viselkedésüket, és alkalmazkodjanak a neurotipikus környezethez, vagyis „maszkoljanak”. A maszkolás ugyanis rengeteg szorongással, és ezáltal további mentális problémák kialakulásának kockázatával jár.

A low arousal megközelítés a környezetet alakítja úgy, hogy az az autizmussal élő emberek számára is élhető legyen, és ezen keresztül teremti meg a viselkedésben is kedvezőbb állapotokat. Nyugodt, kiszámítható, bejósolható és biztonságos körülményeket hoz létre a mindennapokban. Ha pedig az érintett felnőtt (vagy gyerek) feszült, nehezen kezelhetővé válik, a módszer a stresszt kiváltó forrás csökkentésére vagy megszüntetésére fókuszál – nem a stressz jeleinek elrejtésére.

Lados Lea pszichológusként egy éve dolgozik autista felnőttekkel abban a dublini intézményben, amelyet egy non-profit szervezet működtet, azonban az állam finanszíroz. Az autista felnőttek számára szükséges támogatási igényt az egészségügyi ellátás során állapítják meg: ez határozza meg, hogy az adott személyt egy, esetenként két segítő kíséri-e a mindennapokban, vagy elegendő, ha többekkel együtt kap támogatást.

Fontos, hogy egyik felállás sem jelent elkülönítést – csupán azt, hogy a nap folyamán hány ember van valaki mellett.

A szervezet egyes intézményeiben többféle ellátási forma működik; a cikkben szereplő helyszín kifejezetten napközi ellátásra szakosodott. A napközbeni támogatást igénylő autista felnőtteket reggel a családtagjaik kísérik be, de akad olyan is, aki más, bentlakásos intézményből jár át. Az ott ellátott felnőttek változó mértékben önállók, különböző támogatási igényűek, és az is eltérő, hogy hetente hány napot, illetve hány órát töltenek az intézményben.

Van közöttük, aki épp most fejezte be az iskolát, és olyan is, aki már nyugdíjas korú. Vannak beszélő és nem beszélő, ép intellektusú és értelmileg akadályozott, illetve stresszhelyzetben agresszióval reagáló autista emberek is.

A cél az, hogy mindenki teljes életet élhessen a saját preferenciái szerint

„Minden kliensünkhöz hozzárendelnek egy kollégát, aki néhány hetente vagy havonta egyeztet vele és a hozzátartozóival arról, mit szeretne csinálni, milyen céljai vannak rövid és hosszú távon, milyen programokra szeretne eljutni, mi az, ami tetszett neki, és mi az, ami kevésbé. Ezek alapján készítünk személyre szabott terveket, és úgy állítjuk össze a heti programokat, hogy mindenkinek jó legyen. Ha például valaki szeret edzőterembe járni, megkérdezünk másokat is, volna-e kedvük csatlakozni. Más önkénteskedik, és olyan is akad, akinek fizetett munkát találunk – ilyenkor elvisszük őt a munkahelyére. A programok között van úszás, hegyi séta, állatkerti vagy kávézólátogatás – bármi, ami boldoggá teszi a hozzánk járókat. Gyakran tömegközlekedünk is” – meséli Lados Lea arról, mit jelent a gyakorlatban az inklúzió és a függetlenség biztosítása azok számára, akik ezt egyedül nem tudnák megteremteni.

A programok közös tervezése és megvalósítása alól senki sem kivétel: sem az, aki nem beszél, sem az, aki intellektuális képességzavarral él, és az sem, aki stresszhelyzetben agresszióval reagál.

Ezen kívül nemcsak arra törekszenek, hogy a mindennapokat teljessé tegyék az egyéni igények szerint, hanem arra is, hogy mindenkit segítsenek a fejlődésben. Van, aki sok év speciális iskolai ellátás után itt tanul meg főzni, önállóan közlekedni az utcán, vagy dolgozni. Mindenkit a szükségleteinek megfelelően támogatnak, de nem erőltetnek rá senkire olyan eszközöket, amelyeket nem szeretne használni.

Van, aki mutatással és gesztusokkal kommunikál, van, akinek szüksége van vizuális támogatásra (például napirendi kártyákra, képes tevékenység-leírásokra), másnak nincs. Ha pedig a hozzátartozók szeretnék, hogy a kliens megtanuljon például kommunikációs szoftvert használni tableten, akkor ezt kipróbálják, de semmit sem erőltetnek rá senkire.

A kollégákat folyamatosan továbbképzik

A szociális ellátórendszerben a világ minden részén vannak hiányosságok – itt, Dublinban sem zökkenőmentes minden. Előfordul, hogy létszámhiányos a személyzet, és az esetmegbeszélések vagy szupervíziók sem mindig tudnak százszázalékosan megvalósulni. Ami azonban sokat ellensúlyoz ebből, az a támogató légkör, az emberi határok tiszteletben tartása – mind a kísérők, mind a kliensek részéről –, valamint a folyamatos továbbképzés.

Lados Lea elmeséli, hogy már a munkába lépés előtt számos online és jelenléti, elméleti és gyakorlati képzést kellett elvégeznie. Vannak évente ismétlődő tréningek is, például a low arousal módszert felfrissítő képzés, valamint a „safeguarding” tréning.

Utóbbinak az a célja, hogy a szakemberek tudják, miként taníthatják meg az autizmussal élő klienseiket arra, hogyan védjék meg magukat, és hogyan vigyázzanak rájuk úgy, hogy senki se használhassa ki őket. Az is fontos része, hogy a környezetükben élők biztosan megfelelően bánjanak velük. Ennek különösen nagy jelentősége van, mivel a fogyatékossággal élők körében a különféle visszaélések aránya világszerte jóval magasabb az átlagnál.

Nehéz helyzetek

A pszichológus a legnehezebb helyzetekről is beszámol.