–

„Már megint ki ordibál, Léna? Ki hisztériázik?” – hangzik el rendszeresen Péter szájából a feleségével, Lénával és két közös gyermekükkel, Misivel és Borival közös otthonukban. Abban az otthonban, amely a családjuk életének színtere: ahol este álomra hajtják a fejüket, ahol vacsora készül, ahol játszanak, és együtt nézegetik a fotóalbumokat. Itt zajlanak azonban az ordibálások, a csaták és a bántalmazások is – mindaz, amitől olvasóként összeszorul a gyomrunk, és ökölbe szorul a kezünk.

Dobray Sarolta kötetének főhőse Léna, aki megpróbál kitörni egy olyan helyzetből, amely sokak számára nem pusztán egy történet,  hanem a mindennapi valóság: egy bántalmazó kapcsolatból. Egy olyan kapcsolatból, amelyből kilépni közel sem olyan egyszerű, mint ahogyan azt kívülről sokan gondolják. Elszakadni ugyanis nem egyszeri döntés, nem egy hirtelen mozdulat, hanem hosszú, fájdalmas folyamat. 

Péter és Léna próbálják megmenteni a kapcsolatukat, a házasságukat. Emiatt párterápiára járnak, és mediációra is jelentkeznek. Ugyanakkor – ahogy a szerző, Dobray Sarolta is hangsúlyozza – bántalmazás esetén tilos lenne mediációra kötelezni a feleket. Ezt amúgy a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről szóló Isztambuli Egyezmény is kimondja, amit hazánk ugyan aláírt, de nem ratifikált. „Magyarországon gyakran kötelezik a feleket mediációra. Egy egyenrangú kapcsolatban ez működhet, de egy bántalmazó dinamikában hatalmi egyenlőtlenség van. Ilyenkor a mediáció nemcsak haszontalan, hanem kifejezetten káros lehet, és még rosszabb helyzetbe hozhatja a bántalmazottat.

A valódi béke feltétele – egy házasságban ugyanúgy, mint országok között – az, hogy a felek szándékai tisztességesek legyenek. Egy bántalmazónál ez soha nincs így. Hasonló okból ilyenkor a párterápia sem javasolt”

– részletezi Dobray Sarolta.

Nem embereket látunk, hanem tömegeket, csoportokat, oldalakat

Dobray Saroltának közel 20 éven át, egészen pontosan 2004 óta jelentek meg cikkei és publicisztikái a Nők Lapjában. Munkássága azonban nem merül ki az újságírásban: több kötet és regény szerzője, amelyekben érzékeny témákat dolgoz fel, és olyan csoportok életébe enged betekintést, amelyek sokszor láthatatlanok számunkra. Elég az Őrült világ című riportkötetére gondolni, ami egyebek mellett az Olaszországban dolgozó magyar prostituáltak történetét mutatja be.

Az írás már tinédzserkorában fontos szerepet játszott az életében, a gimnázium után mégsem ezen az úton indult el. Közgazdász diplomát szerzett, dolgozott a televízióban, mielőtt végül az újságírás felé fordult volna. Ezen belül is elsősorban olyan társadalmi problémák érdeklik, amelyek szinte észrevétlenek maradnak a mindennapokban. „Iszonyú nagy szakadékok vannak közöttünk, sokszor nem is látjuk a másikat. Engem az érdekel, hogyan lehet megmutatni azt, ami gyakran láthatatlan, vagy csak egyszerűen nem fér a fejünkbe. Például, hogyan tud egy hajléktalan ember túlélni, vagy miért kezdi mondjuk egy fiatal lány árulni a testét, annak ellenére, hogy nincs is igazán szüksége pénzre? Mert ő egy rossz, romlott nő? Szinte biztos, hogy nem. De mi van a sztereotípiákon túl? Valahol attól hullik egyre inkább szét ez a világ, hogy nem vagyunk hajlandók a dolgok mögé nézni.

Nem embereket látunk, hanem tömegeket, csoportokat, oldalakat, és ezt a politika is kihasználja, sőt, maga is generálja. Ez a valódi romlottság, mert hosszú távon csak az menthet meg minket, ha személyként kezdjük látni egymást.”

Hajlamosak vagyunk az áldozatokra gyenge, szétesett emberekként gondolni

Láthatatlanok maradnak számunkra azok is, akik egy bántalmazó kapcsolatban próbálnak túlélni. Nők, anyák, kollégák, barátnők, családtagok, akik mellett nap mint nap elmegyünk, és akikkel szemben Dobray Sarolta szerint gyakran előítéletesek vagyunk, de legalábbis egyáltalán nem értjük, mi történik velük, vagy mi is igazán a bajuk.

Az író szerint ennek egyik oka, hogy a hétköznapokban ma már könnyedén rámondjuk bárkire, hogy bántalmazó, bántalmazott, narcisztikus, toxikus és hasonlók, hogy elvész ezeknek a kifejezéseknek a súlya, miközben sokszor nem értjük igazán, mit is jelentenek.

„A legnagyobb együttérzés mellett is hajlamosak vagyunk az áldozatokra logikátlanul cselekvő, gyenge, szétesett emberekként gondolni, pedig az esetek többségében ők a látszat ellenére rendkívüli erősek. Akinek nem volt ilyesmiben része, elképzelni sem tudja, hogy sokszor önmagában is milyen emberfeletti erőfeszítés nap mint nap talpon maradni, működni, gyereket nevelni, meg egyáltalán megőriznie valakinek a józan eszét egy ilyen őrületben." 

A szerző hozzáteszi, ő is szembesül áldozathibáztató hangokkal, például akkor, amikor megoszt egy részletet a Lénából a Facebook-oldalán. 

„Miért nem lépett már ki? Minek ment oda? Miért tűri? Milyen anya ez? Ezeket gyakran olyan emberek írják, akik nem látják a bántalmazó kapcsolatok észvesztően bonyolult szövetét, és emiatt az érintettek nehezen kapnak támogatást. Sokszor nem is tudják elmagyarázni, mi történik velük, főleg, ha nem fizikai bántalmazásról van szó.

De ha mégis megpróbálják, akkor könnyen kapják meg azt a reakciót, hogy jó, hát értem, oké, ez gáz, de tényleg ettől vagy ennyire szétcsúszva? Az Üvegfal és a Léna ezért is született meg. Megpróbáltam megmutatni a láthatatlant, kicsit érthetőbbé, átélhetővé tenni az érthetetlent, akkor is, ha adott esetben ez fájdalmas, és persze azt is szerettem volna megmutatni, hogy lehet fény az alagút végén.”

Fontos megmutatni, mi következik a felismerés után