„Mi leszünk az álompár. Egy rövid ideig el is hiszem, hogy ez igaz.” – Kiút a bántalmazó kapcsolatból

–

„Egy őrült szakítás, egy hosszabb kapcsolat után ki vágyik egy új kapcsolatra?” – gondolom gyanútlanul, ahogy próbálom memorizálni az új egyetemem labirintusnak tűnő folyosóit és útvonalait. Teljesen más, mint ahova eddig jártam, bent a városban a steril, szinte plázának tűnő új épület helyett egy több száz éves, nagy múltú campus az agglomerációban. 

Rengeteg új arc. Sebezhetőnek érzem magam a szakítás után, ráadásul teljesen új környezetben, jóval a komfortzónámon kívül vagyok. 

Vége az órának a nagy előadóban. Ahogy csíkos, kapucnis pulcsiban elmegy mellettem, félhosszú haja félig összefogva, kettesével veszi a lépcsőket, átsuhan a fejemen: biztos, hogy nem akarok kapcsolatot… de talán vele kivételt tennék. 

Informatikán velem szemben ül. Azon kapom magam, hogy próbálom felhívni magamra a figyelmét. Sosem voltam jó ebben, de mivel most én vagyok az „új lány”, mindenki tudja, hogy ki vagyok. 

Nagy megdöbbenésemre óra után elhív randira. Izgulok. A parkban a pad tetején iszunk egy sört, amit a közeli boltban vettünk. Kedves, figyelmes, átdumáljuk az egész délutánt, hirtelen besötétedik. Úgy érzem, mintha közös nyelvet beszélnénk. Egy egyetemi buli, és jó sok alkohol után a kollégiumban kötök ki a szobájában. Ragaszkodom hozzá, hogy csókolózáson kívül más nem történhet. Tudom, hogy több van ebben, mint egy éjszaka, és nem akarom egyből eljátszani. 

Hazafelé már jön az sms: már most hiányzom neki. Onnantól kezdve elborít minket a rózsaszín köd, és már azt is nehezen tudom megmondani, milyen nap van. Folyton együtt vagyunk, és semmi másra nem tudok fókuszálni, csak rá. Szerelmes leszek. Életemben először, úgy istenigazán. 

Mi leszünk az egyetemen az álompár. Egy rövid ideig még el is hiszem, hogy ez igaz. 

Aztán hirtelen, mintha egy másik csatornára kapcsolnék, változik a hanglejtés, a kedvesség. Egyre gyakrabban fordulnak elő bántó megjegyzések. Az elején szinte ártalmatlannak tűnnek. „Akkor lennél igazán csinos, ha fogynál négy kilót.” Aztán jönnek az egyre durvábbak. „Ha neked nincs kedved szexelni, könnyen találok helyetted másik lányt, akinek nem esik nehezére.” Annyira fáj, hogy órákon keresztül sírok miatta. De a nagy szerelem, a tökéletes pár képéhez továbbra is ragaszkodom. Hiszen ezek vagyunk mi. Különben is: mindenkinek lehet rossz napja. 

Egyre sűrűbben és egyre tovább maradunk azon a csatornán, ami bántó és agresszív. Pontosan tudja, mit kell mondania, hogy fájjon, hiszen okos. „Azt bántod, akit szeretsz” – hallom egyre gyakrabban. Mint egy mantra, ami felmenti őt a szemétségek alól, amiket a fejemhez vág mérgében. Egyre többet sírok. Hiányzik a biztonság a kapcsolatból. Folyton megkérdőjelezem magam, és minden veszekedés végén én kérek bocsánatot, még akkor is, amikor ő bánt meg. Elhiteti velem, hogy én váltottam ki belőle. 

Elalvás előtt sírva kérlelem, hogy beszéljük meg, ne aludjunk el haragban. Engem így neveltek: bármi történik, nem alszunk el úgy, hogy haragszunk egymásra. De ő csak hallgat. Egyre többször sírom álomba magam. Csak később tudom meg, hogy a csönddel büntetés az egyik legkegyetlenebb érzelmi zsarolási módszer.

Közben persze éljük az életünket, kívülről minden rendben van. Órákra járunk, bulizni, az egyetemi barátokkal lógunk. 

Aztán egy idő után már mások előtt is megszégyenítő stílusban beszél velem. Elszakad nálam a cérna. Akkor még van tartásom, és büszkeségem, szakítok vele. 

Persze nehéz, mert nem tudjuk elkerülni egymást, és ő nem is akar beletörődni a szakításba. Mindent megtesz, hogy visszaszerezzen. Virágcsokor a semmiből, betanult gitárszoló a kedvenc dalomból, saját vers. De nem adom be a derekam. 

Aztán egyszer csak feladja, és nekem elkezd hiányozni. Az az oldala, amilyen az elején volt.

Elhiszem, hogy meg tud változni. Én kérem, hogy próbáljuk meg újra. Persze mindent megígér: terápiára fog járni, hogy megváltozzon, sosem fordul elő újra… 

Akkor még nem tudom, amit most már igen. Ott és abban a pillanatban vesztettem. Egy darabig még tartja magát, aztán kegyetlenebb lesz, mint valaha. A markában vagyok, tudja, hiszen én kértem, hogy folytassuk. 

Akkor már olyanokat is megenged magának, amiket előtte sosem. Szégyent hozok rá a barátai előtt, mert nincs frissen gyantázva a lábam. Nem vonzódik már úgy hozzám, mert felszedtem két kilót. És hasonlók. 

Voltak olyan szituációk, amiket senkinek nem mertem elmondani, annyira szégyelltem.

A tudatos fejemmel érzékeltem, hogy valami nagyon nincs rendben, annyira görcsösen ragaszkodtam ahhoz a képhez, hogy mi vagyunk a tökéletes pár. 

Eljön az a pont amikor kénytelen vagyok belátni: teljesen tönkretesz, ha vele maradok. A legnehezebb döntés, hiszen még szerelmes vagyok. Újra én mondom ki: legyen vége. Könyörög, hogy ne hagyjam el. De ezúttal nem próbál visszaszerezni. Egy hónappal később már új barátnője van. Aki pont úgy néz ki, amilyennek engem is akart. 

Összetörve ülök a kanapén. Azt érzem, hogy kitépték a szívem a helyéről, és csak egy üres lyuk tátong a helyén. Fogalmam sincs, ki vagyok. Három és fél évig voltunk együtt, ami pont elég ahhoz, hogy valakinek az önbecsülését, a magáról alkotott képét, és az önbizalmát szisztematikus és kemény munkával porig rombolja valaki, aki képes rá. A szüleim küldenek terápiára, akik egy idő után nem bírják nézni, ahogy üres tekintettel bámulok magam elé a kanapén ülve. 

Négy évig tart, amíg újraépítem magam, és kigyomlálom azokat a gondolatokat, amik abszolút nem egészségesek egy kapcsolatban. Négy évig tart, mire komolyan jól tudom érezni magam a bőrömben, és tudok másokhoz kapcsolódni. 

Amikor egy érzelmi bántalmazásról szóló cikket olvastam, elöntött a forróság a méregtől és a csalódottságtól, de közben megkönnyebbültem, mert megértettem, mi történt velem. Bárki kerülhet ilyen helyzetbe, mert nem egyszerű észrevenni a jeleket. Viszont ha egyszer már belekeveredtél, és érzékeled, hogy baj van, azonnal ki kell szállni belőle. Az idő múlásával csak egyre nehezebb lesz, egyre jobban elveszíted magadat egy ilyen kapcsolatban. Hiszem, hogy fel lehet állni belőle, de kemény munka és mély önismeret kell hozzá. Megérteni, hogy miért történt, és hogy soha többet ne fordulhasson elő újra. A mai fejemmel nem gondolom, hogy rossz ember lenne, de sérült, és nem tud egészségesen kapcsolódni. 

Nekem pedig át kellett mennem ezen, hogy ma az lehessek, aki vagyok, és egy olyan házasságban éljek, amire mindig is vágytam. Szerelemben, békében és biztonságban.

WMN szerkesztőség