Milanovich Domi: Nyaralni indultam, és a saját testembe érkeztem

–

Talán mondanom sem kell, hogy hajlamos vagyok túlhajszolni magam. Azok közé az emberek közé tartozom, akik szeretik a munkájukat. Szeretek olvasni, kutatni, beszélgetni, aztán írásban rögzíteni, kifejezni, amiket megtudtam. A napjaim jelentős része úgy telik, hogy idefent vagyok, a gondolataim között, a fejemben. És néha elég nehéz innen kijönni. 

Ahhoz, hogy a terveim szerint tudjak haladni a feladataimmal, megtanultam figyelmen kívül hagyni a testem jelzéseit. Ha nagy a stressz, feszesek a határidők, ez nem túl nehéz: úgy vagyunk összehuzalozva, hogy ilyenkor jóformán csak az előttünk álló kihívásra koncentráljunk.

A rövid távú célok úgy rántanak össze minket, ahogyan a mágnes a vasreszeléket. De ugyanaz az erő, amely egyben tartja az embert, egyszersmind el is vonja a környezetétől. 

Amikor teljes elánnal dolgozom, szinte minden más megszűnik körülöttem. Távolra sodródom másoktól, és elveszítem a kapcsolatot a testi folyamataimmal is. Nem érdekel, hogy sokat ültem, elgémberedtek a végtagjaim, vagy órákkal ezelőtt ettem utoljára. Normálisként kezelek olyan tapasztalatokat is, amelyeket nem kéne. Megszoktam a rendszeres fejfájást, a kialvatlanságot. Folytatom a munkát annak ellenére, hogy sajog a fenekem, vagy ropog a hátam. Ha fáradok, bedobok még egy kávét. Amikor időhiányba kerülök, a sportolásról mondok le először, sőt előfordul, hogy egész nap ki sem mozdulok a lakásból. Egyszerű kajákat eszem, halogatom, hogy szűrővizsgálatokra menjek. Miért csinálom ezt? 

 

Persze önmagában az adrenalin, a stressz, a munka is függőséget alakíthat ki. Nemrég olvastam Anna Lembke nagyszerű könyvében (ITT írtam a Dopamikorszakról), hogy a mókuskerék milyen erős drog. Ha egy egeret elhelyezünk egy hatalmas útvesztőben, amely telis-tele van számára izgalmas tevékenységekkel és kellemes ingerekkel, de van benne mókuskerék is, az állat annyira rá fog kattanni a taposásra, hogy a labirintus egyes részeit fel sem fedezi. Csak pörög körbe-körbe, és még akkor is nehezen száll ki belőle, ha már testi elváltozásai vannak.

A munkának is megvan ez a veszélye. A társadalmunkban ráadásul masszívan tartja magát az a nézet, amely az erőfeszítésnek, a szenvedésnek önmagában értéket tulajdonít. Az Egyesült Államoktól kezdve Dél-Koreán át Franciaországig, az emberek erkölcsösebbnek tartják a keményebben dolgozó alkalmazottakat még akkor is, ha az általuk kifejtett extra erőfeszítés nem vezet több vagy magasabb színvonalú teljesítményhez.

Ezzel szemben, ha valaki anélkül végzi el a munkáját, hogy belegebedne, az mindig gyanús, még önmaga számára is. Talán nem adott bele mindent? Vagy nem vállalt eleget? Mire fel tartalékol? 

Az erőfeszítés mértékéről való gondolkodásnak természetesen megvan a maga funkciója: ez az információ gyakran az elköteleződés szintjéről tájékoztat minket. Tanulmányok sora bizonyítja, hogy minél többet kell tenni az adott csoporthoz való tartozásért, annál megbízhatóbbnak, együttműködőbbnek, lelkesebbnek látjuk a tagokat (vagy egy kicsit őrültnek).  

 

Ez fordítva is igaz: minél nagyobb költségek árán szerzünk meg valamit, annál jobban fogjuk becsülni. Kiváltképp akkor, ha valójában csalódást okozott nekünk (ezt nevezzük kognitív disszonancia redukciónak). De a lényeg, hogy az olyan tevékenységek, mint a maratonfutás, a hegymászás, a zene- vagy a nyelvtanulás azért is teszik jelentéstelibbé az életünket, mert egyrészt komoly küzdelmet igényelnek, másrészt egyre kompetensebbnek éljük meg magunkat, miközben fejlődünk.  

Ha el akarjuk érni a céljainkat, szükségünk van kitartásra, monotóniatűrésre, nemet mondásra, késleltetésre. A fejlett önszabályozási képességekben rengeteg lehetőség rejlik: ezek biztosítják számunkra, hogy ne torpanjunk meg, ne zökkenjünk ki folyton, hanem végig tudjunk menni a saját magunk által kijelölt úton. Ugyanakkor egy frissen publikált vizsgálat kimutatta, hogy a nagy önuralommal rendelkező személyeket sokan hidegnek, gépiesnek, és kevésbé társaságkedvelőnek tartják. Már-már az emberi mivoltukat is megkérdőjelezik, és úgy tekintenek rájuk, mintha robotok lennének.  

A dehumanizációnak nyilvánvaló negatív következményei vannak. Akkor is, ha mások teszik ezt velünk, és akkor is, ha mi tesszük ezt saját magunkkal.

A robotüzemmód egyik legnagyobb veszélye, hogy időlegesen elfedi, mennyire sérülékenyek vagyunk. Azt az érzetet kelti, mintha megállíthatatlanok lennénk, mintha nem lenne szükségünk semmire és senkire. De ez nem igaz. A testünk törékeny, és az is megbetegít minket, ha nem kapcsolódunk másokhoz. 

Ahogy ott feküdtem a tengerparton, az jutott eszembe, hirtelen minden milyen tágas lett körülöttem. Az eget néztem, de közben éreztem, ahogy a lábamon száradt a sós víz, és enyhén megfeszült tőle a bőröm. A hátamat a törölközőn keresztül is bökdösték a kavicsok. A fejem kényelmesen nyugodott az alatta összegyűrt ruhakupacon. Néha fújt egy kicsit a szél. És akkor átsuhant rajtam, hogy erről kéne majd írni. Arról, hogy a nyaralás alatt az összes pozitív élményem tulajdonképpen erősen testi élmény volt. 

Megizzadni a városnézésben vagy a reggeli kocogásban, és még azt is élvezni, hogy ragad rám a naptej. Észrevenni, hogy előbújtak a szeplőim. Fürdeni és hűsölni, finom falatokat, rákot, tengeri sügért enni. Belekortyolni abba a jéghideg sörbe, és igen, kikérni azt az Espresso Martinit. Megmászni a szállásunkhoz vezető kilencvennyolc lépcsőfokot, meg-megállni, pihegni közben. Nevetni azon, hogy nem bírjuk. Együtt lenni a párommal, ráérősen, a saját ritmusunkban. 

Rádöbbentem, hogy a szabadság nekem azt is jelenti, hogy nyugodtan kikapcsolódhatok valahonnan, és bekapcsolódhatok valami másba. A hajtásból, a zajból, a nyüzsgésből, az online létezésből visszatértem a saját testembe, és régen voltam ennyire otthon benne. Nem csoda, hogy sok emlékem felidéződött más nyaralásokról is, ahol kellemesen éreztem magam, akár a legkorábbi időkből. 

Nemcsak a testemhez, a páromhoz, a környezetemhez, a természethez tudtam jobban kötődni, hanem a gyerekkori önmagamhoz is – és ettől hirtelen még egészségesebbnek éreztem magam.  

Amikor erre rájöttem, ott a fa alatt, igyekeztem nem túlgondolni a kérdést. Inkább csak gyorsan rögzítettem magamban, hogy ezekkel a felismerésekkel még bőven lesz dolgom a jövőben, a munkás hétköznapokon. Aztán pihentem tovább.  

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Artem Kovalev