Munkafüggő kollégák, főnökök: mennyi esély van mellettük egy kiegyensúlyozott életre?

–

„A munkának van kezdete és vége. A teljesítménynek ezzel szemben se eleje, se vége.”

Byung-Chul Han: A rítus eltűnése 

Mértéket tartani egy folyamatos termelésre ösztönző világban?

A lelkünk manapság ritkán jut nyugvópontra – ahogyan azt a dél-koreai származású német filozófus, Han is megállapítja: egyik hírtől a másikig, egyik élménytől a másikig, egyik feladattól a másikig robogunk, miközben szinte szünet nélkül termeljük és mutatjuk meg, produkáljuk önmagunkat a közösségi médiában. 

Az online jelenlét azonban nemcsak lehetővé teszi a gyors reakciókat, de gyakran meg is követeli azokat: a kommunikáció sürgetővé, azonnalivá vált, a munka és a magánélet tere pedig egyre inkább összemosódott, hiszen bárhonnan elérhetők vagyunk. A hivatásunk a korábbinál is mélyebben épül be az identitásunkba, holott eleve nem véletlen, hogy a leggyakoribb családnevek – Kovács, Takács, Varga – mesterségek neveit őrzik. 

Egy ilyen közegben még nagyobb kihívást jelent határokat húzni a munkavégzésünkben. Bár a munkafüggőség már a XX. század elején felbukkant a klinikai esetleírásokban, önálló fogalomként pedig több mint 50 éve létezik, az elmúlt évtizedekben növekedett meg igazán a tudományos érdeklődés a jelenség iránt. A munkafüggőség ráadásul különleges helyet foglal el a viselkedéses addikciók sorában, hiszen ebben az esetben egyrészt az absztinencia – az, hogy valaki egyáltalán nem dolgozik – kevésbé jön szóba; másrészt a munkafüggőséget a tágabb környezet gyakran kifejezetten díjazza. 

A munkafüggőség hozzájárulhat ahhoz, legalábbis kezdetben, hogy valaki előre jusson a karrierjében, ám a vezető pozíció a munkafüggőség egyik legjelentősebb kockázati tényezője is egyben. 

De hát mi a baj azzal, ha valaki szenvedélyesen szereti a munkáját?

Kőváry Zoltán jegyzi meg a Bevezetés az egzisztenciális pszichológiába című könyvében, mennyire figyelemre méltó, hogy a szenvedély és a szenvedés szó ugyanúgy a ‘szenv’ tőből származik, és ez más nyelvekben is így van (például az angol ‘passion’ szó szenvedélyt, nagy kezdőbetűvel írva pedig Jézus szenvedéstörténetét jelenti). Az addikciókat szenvedélybetegségeknek is hívjuk: a kezdeti nagyfokú öröm, a tevékenység élvezete egy ponton túl átbillen valami másba, ami felett az illető elveszíti az irányítást. 

A munkafüggőség alaptünetei között az alábbiakat szokták felsorolni: a szalienciát (a munka központi jelentőségűvé válik a személy életében, prioritásban minden mást megelőz, eluralja az illető gondolatait, érzelmeit); a problémákat (a sok munka állandó kimerültséghez, szorongáshoz, testi panaszokhoz, alvászavarokhoz vezet); a konfliktusokat (az egyén elhanyagolja a párját, a családját, a barátait); a hangulatmódosítást (a személy a munka által is okozott gondjai elől a munkába menekül); a toleranciát (egyre többet dolgozik, hogy ugyanazt a jó érzést élhesse át); a visszaesést és az elvonási tüneteket (ha akadályozzák a munkavégzésben, ingerlékennyé, agresszívvé válik, vagy bűntudata lesz).    

Persze lehet azt mondani, hogy a nagy teljesítmények áldozatokkal járnak, de nem mindegy, mit áldozunk fel értük… – idővel pedig maga a „nagy teljesítmény” is egyre inkább kérdésessé válik. 

• Számos tanulmány összefüggésbe hozza a munkafüggőséget a szív- és érrendszeri problémákkal, amelyek a halálozás és a rokkantság elsőszámú okai Európában. De a túlzott terhelés a csontok egészségére, az immunrendszer működésére, a lelki jóllétre is negatívan hat. 

• A munkafüggőség áldozata gyakran nem is az illető maga, hanem a párja, a családja, a gyerekei – akik nélkülözni kénytelenek a szerettüket. 

• Ha a személy életében egyensúlytalanság áll fenn, akkor egy idő után a teljesítménye is garantáltan csökkenni fog. A kevés pihenés miatt a szervezettsége óhatatlanul kárt szenved, többet hibázik, a perfekcionizmusa konfliktusokat szül,

ha pedig nem képes pszichés távolságot tartani a munkájától, az esetleges kudarcai, munkahelyi nehézségei teljesen összetörhetik – hiszen nem lesz honnan töltekeznie.  

A munkafüggőség nem csak egyéni probléma

Természetesen személyiségbeli tényezők is szerepet játszanak a munkafüggőség kialakulásában: a lelkiismeretesség és a maximalizmus magas szintje, az alacsony önértékelés, a kényszeresség, a ruminációra (rágódásra) való hajlam; ahogy az is, milyen mintákat hozunk otthonról, a gyerekkorunkból. A tanulási függőséget (study addiction) például egyre több szakember tartja a munkafüggőség kamaszkorban megjelenő, korai formájának. 

Ugyanakkor ha töltöttél már időt nyugati-európai országokban, talán neked is feltűnt, sok szempontból mennyivel nyugisabb ott az élet, például egy skandináv városban. Izgalmas kutatási adat, hogy

a munkafüggőség kétszer-háromszor kevésbé gyakori a fejlett gazdasággal, jó szociális ellátással rendelkező országokban – például Norvégiában, Dániában, Svájcban –, mint a posztkommunista, illetve a fejlődő országokban, amilyen Magyarország, Lengyelország vagy Törökország. 

A munkafüggőség veszélyét valójában számos környezeti tényező fokozhatja: az elégtelen jutalmak, az irracionálisan magas elvárások, a szerepkonfliktusok, a destruktív verseny, a hatalmi harcok, „a győztes mindent visz” mentalitás, a hagyományosan maszkulin munkakultúra, és a szervezeti identitás túl erős támogatása is. 

Mennyiben a vezető felelőssége?

Csakúgy, mint a szerhasználati zavaroknál, a munkafüggőség esetén is számít maga a drog, jelen esetben a tevékenység addiktív volta (mennyire intenzív az élmény, milyen mértékű eufóriával járhat együtt); az egyéni genetikai és pszichés hajlamosító tényezők; valamint a környezet, amely megkönnyíti az addiktív viselkedés létrejöttét, fenntartását, vagy inkább abban támogatja a személyt, hogy kordában tartsa ezeket a tendenciáit. 

A szervezeti kultúra pedig nagyban múlik a vezetőn, tehát a munkamániás főnökök jelentősen növelhetik a munkafüggőség kockázatát akár közvetlenül, azáltal, hogy magas követelményeket állítanak fel a dolgozók számára, miközben kevés támogatást nyújtanak, és frusztrálják az autonómiára, kompetenciára, kapcsolódásra vonatkozó alapvető szükségleteket. De ide tartozik a feladatok elvégzésének maximalista megközelítése is, vagy ha a vezető szélsőségesen magas bevonódást vár el a csapattagoktól. Ugyanakkor a saját működésmódjával közvetve is hatást gyakorol a kollégáira, hiszen példaként is szolgál, a hangulata pedig a többieket is befolyásolja. 

A kollégák hatása

2025 február végén jelent meg az első olyan kutatás, amely azt vizsgálta, hogy különböző országokban hogyan függ össze a résztvevők munkafüggősége a közvetlen felettesük, valamint a kollégáik általuk észlelt munkafüggőségével. A vizsgálatba 85 kultúrából összesen több mint 32 ezer személyt vontak be – Magyarországon is vettek fel adatokat, a szerzők között pedig az ELTE PPK docense, Kun Bernadette pszichológus, a Munkafüggőség című könyv szerzője is szerepel. A Journal of Behavioral Addictions című szaklapban publikált tanulmányból az derült ki, hogy

a közvetlen vezető és a munkatársak észlelt munkafüggősége szorosan összefügg a megkérdezett alkalmazottak munkafüggőségével, és az általuk megélt munkahelyi stressz mértékével is, valamint fordítottan arányos a munkahelyi elégedettségükkel. 

Tehát minél munkafüggőbbnek látták a kollégáikat, főnöküket a válaszadók, annál stresszesebbnek érezték a saját munkájukat, és annál kevésbé voltak elégedettek vele. Érdekes módon a saját munkafüggőségük becsült szintje szorosabban kapcsolalódott ahhoz, hogy a kollégáikat mennyire tartották munkafüggőnek annál, mint amennyire a felettesüket gondolták annak. A szerzők szerint ez azért lehet, mert a munkatársainkkal közvetlenebbül, gyakrabban és hosszabb ideig érintkezünk, mint a vezetőinkkel, így könnyebben ragadnak ránk át az érzelmeik, működésmódjaik. 

Fontos tényező a csoportdinamika is, amely a vezető közvetlen befolyásától függetlenül is eltolódhat a függőségi viselkedések irányába. Az is lehetséges, hogy egy-egy csapat tagjainak kiválasztásánál eleve a munkafüggőséget megalapozó tulajdonságok élveznek előnyt, így a csapat tagjai már induláskor hasonlóbbak egymáshoz. Előfordulhat továbbá, hogy az, aki saját magát munkafüggőnek észleli, a többieken is hajlamosabb azonosítani – akár tévesen – az addikció jeleit. 

Mit tehetünk azért, hogy a struktúra is védjen minket?

Az, hogy ne harapódzon el a munkafüggőségünk, mindannyiunk személyes felelőssége is. Lényeges, hogy jelezzük, ha a pozíciónkkal járó elvárások és az aktuális teljesítőképességünk között különbség áll fenn, és igyekezzünk megőrizni az egészségünkhöz, a hosszú távú céljaink eléréséhez szükséges egyensúlyokat. Ugyanakkor a munkahelyi közösség, különösen a vezetők sokat tehetnek azért, hogy szervezeti szinten védő faktorokat építsenek be a munkafüggőség ellen. 

Megelőző intézkedés lehet például a túlórák korlátozása, kompenzálása; a rugalmas munkarend bevezetése; ugyanakkor a munkaidőn túli, azonnal reakciót igénylő kommunikáció visszaszorítása; a munkanap alatti rendszeres szünetek elősegítése; valamint az, hogy az elvárások tiszták, és magasak, de reálisak legyenek.

Ahhoz persze, hogy a vezető, aki a kutatások alapján nagyobb eséllyel küzd maga is munkafüggőséggel, folyamatosan önreflektív legyen, nagyfokú önismeretre is szükség van. 

Arról pedig, hogy egy vezető hogyan képes meghaladni a gyermeki énjét, ebben a cikkben írtam korábban. 

Milanovich Domi