Az élvezet ára: Így fulladunk bele a rengeteg dopaminba

–

Anna Lembke neve többeknek ismerős lehet 

Ő volt az egyik szakértő a Netflix 2020-ban bemutatott és nagy port kavart Társadalmi dilemma című dokumentumfilmjében (Kurucz Adrienn cikkét ITT olvashatod), amely a közösségi média veszélyeit járta körül. Azt érdemes még tudni a szerzőről, hogy nemcsak tanít és kutat a Stanfordon, hanem ugyanitt egy függőségi klinika vezetőjeként is tevékenykedik, valamint sikeres praxist működtet. De mielőtt egy megközelíthetetlen szaktekintély képe bontakozna ki előtted, megnyugtatlak: amellett, hogy Lembke nemzetközileg ismert és elismert pszichiáter, emberként is kifejezetten rokonszenves a könyv alapján. 

Erről a rendelője berendezése is árulkodik: a Dopaminkorszakban gond nélkül ír a kávéfoltos tapétáról, vagy arról, hogy a macskát ábrázoló képet, a szoba egyik fő dekorelemét, a szomszéd kukájából guberálta.

Egyáltalán nem helyezkedik erkölcsileg szenvedélybeteg kliensei fölé, nem papol, sőt a saját függőségeiről is mesél. Például arról, hogy negyvenéves korában hogyan csúszott rá a romantikus regények olvasására. Elsőre azt gondolhatjuk, jó, ez azért elég ártatlan dolog. De Lembke azt is elmondja, mit jelentett ez az ő életében: hogyan hanyagolta el a családtagjait, az egészségét, mit tett vele az örökös kialvatlanság. Vagy azt, hogy ez a tevékenység valójában menekülés volt számára, mert úgy érezte, nem bír a kamasz gyerekeivel, és azt is gyászolta, hogy nem lesz többé kisbabája, mert a férje nem szeretett volna (a fiatalkori Prozac-élményeiről is beszél, ott nem lövöm le a poént). 

Mindezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a szerző egy egész fejezetet szentel a radikális őszinteségnek, amit lám, ő maga is gyakorol a szövegben. Ettől lesz a könyv nemcsak olvasmányos és gondolatébresztő, hanem hiteles is, hiszen összhangba kerül a tartalom (amiről ír) és a folyamat (ahogyan ír). Ez a nyíltság közel hozza őt hozzánk, így akkor is közvetlen marad a hangulat, amikor kutatásokról mesél nekünk, vagy a kliensei történetét osztja meg.

Kaktuszok vagyunk az esőerdőben

Lembke szerint a kényszeres túlfogyasztás korát éljük, és a világunk gyakorlatilag a függőségekre épül. David Courtwright történész kifejezését idézi, aki limbikus kapitalizmusról beszél, utalva arra, hogy az alkohol, a drogok, a junk food, vagy éppen a szerencsejáték, mekkora biznisz. A technológiai fejlődéssel ráadásul egyre több, egyre változatosabb, és egyre addiktívabb szerek lepték el a piacot (az Elf Bar kapcsán készített interjúnkat ITT olvashatod).

A nagyüzemi cigarettasodró-gépet például 1880-ban találták fel, ami lehetővé tette, hogy percenként ne négy, hanem húszezer (!) szál cigaretta készülhessen. A mai cannabis is állítólag ötször-tízszer erősebb, mint amit a hatvanas években szívtak a hippik.

Az internet elterjedése még inkább megváltoztatta az életünket. A világháló nemcsak azzal ösztönöz minket túlfogyasztásra, hogy hozzáférést biztosít régi és új termékekhez, hanem azzal is, hogy két kattintás után olyan viselkedésformáknak lehetünk szemtanúi, amelyekkel korábban soha életünkben nem találkoztunk volna. A kutatások szerint átlagban 9-11 éves korukban látnak először pornót a gyerekek. Ezek a felvételek gyakran az erőszakot normalizálják, illetve teljesen fals képet nyújtanak a szexualitásról. 

A limbikus kapitalizmus arra ösztönöz minket, hogy mindenből sokat akarjunk, és azonnal. Akkora a választék, akkora a pörgés, hogy nagyon nehéz benne megtalálni és megtartani a jó egyensúlyokat. „Az agyunk egyszerűen nem alkalmazkodott a bőség világához” – írja Lembke, és a krónikus túltáplálkozás egyik kutatójának a hasonlatára hivatkozik. Tom Finucane szokta mondani, hogy olyanok vagyunk, mint kaktuszok az esőerdőben.

A száraz éghajlathoz szokott növények belefulladnak a sok esőbe, mi pedig belefulladunk a rengeteg dopaminba. Egyre több, és egyre intenzívebb jutalomra van szükségünk, hogy örömet érezzünk, illetve egyre kevesebb is elég ahhoz, hogy fájdalmat éljünk át.

Nagyobb a vágy, mint a kielégülés

Lembke felidézi, hogy a dopamin 1957-ben történő felfedezése „a múlt század egyik legnagyobb idegtudományi áttörése volt”. Minél több dopamint szabadít fel egy szer vagy egy tevékenység az agy jutalmazási idegpályáján, illetve minél gyorsabban teszi ezt, annál erősebb függőséget okoz. Patkánykísérletek tanúsága szerint a csoki 55, a szex 100, a nikotin 150, a kokain pedig 225 százalékkal emeli meg az állatok alaphelyzeti dopaminszintjét. Ma már azt is tudjuk, hogy a jutalom megszerzésére irányuló motivációnkban nagyobb szerepet játszik maga a dopamin, mint a jutalom okozta élvezet. Ez azt jelenti, hogy valójában jobban akarjuk a jutalmat, mint amennyire szeretjük.

Amikor a szenvedélyünkre emlékeztető ingert észlelünk – ez lehet egy személy, egy helyszín, egy illat, vagy egy tárgy –, a dopamintermelésünk hirtelen megemelkedik, majd az alapszint alá megy, és ez a dopaminhiány motivál minket arra, hogy nagy erőkkel keresni kezdjük a jutalmat. Persze az abból fakadó bizonytalanság, hogy képesek vagyunk-e megszerezni, szintén fokozza a dopamin mennyiségét a szervezetünkben. Ezért van az, hogy a szerencsejátékosok vereségek után sem képesek felállni az asztal mellől. Lembke szerint hasonlóan működik a közösségi média is, ahol sosem tudhatod, egy-egy posztod végül mennyi lájkot fog kapni, és részben e miatt az izgalom miatt csekkolod még többet a telefonodat. 

Egyre örömtelenebbé és sérülékenyebbé válhatunk

A dopamin felfedezése azt is magával hozta, hogy a tudósok rájöttek: az agy ugyanazon a területen dolgozza fel az élvezetet és a fájdalmat, mi több, ezek egymás ellensúlyaként működnek. Ha rendszeresen túlingereljük magunkat (mértéktelenül eszünk, iszunk, mulatozunk), a libikóka örömoldal irányába történő kilengése egyre kisebb lesz, és egyre rövidebb ideig tart, míg az erre adott válasz a fájdalom oldalán erősödni fog, és egyre tovább érezteti hatását. Tehát egyre több kell majd ahhoz, hogy élvezetet éljünk át, és egyre cefetebbül leszünk utána (ezt hívják az addiktológiában toleranciának, azaz hozzászokásnak). 

A függőségek azért is veszélyesek, mert tartósan felboríthatják az élvezet–fájdalom mérleget, mégpedig a fájdalom javára. Régóta ismert jelenség például az opioidok okozta hiperalgézia, amikor pont egyes fájdalomcsillapítók túlságos használata alakít ki a fájdalommal szemben kóros érzékenységet. Szerhasználók esetében ráadásul a dopaminreceptorok száma csökken, valamint visszaesik a dopamintermelés is, így a hedonista élvezetek hajszolása idővel ahhoz vezethet, hogy képtelenek leszünk megélni az öröm bármilyen formáját. Ezt az összefüggést nemcsak drogfüggés, hanem viselkedéses addikciók esetében is leírták. 

Extrém sportot űzőkkel, ejtőernyősökkel végzett kutatásokban például azt találták, hogy ezek az emberek az átlagpopulációhoz viszonyítva nagyobb arányban válnak örömtelenné. Az adrenalin, a stressz, a munka önmagában is erős drog, ugyanúgy, ahogy a rágcsálóknak a mókuskerék.

Ha egy egeret elhelyezünk egy 230 méter hosszúságú útvesztőbe, hiába van ott víz, élelem, ásnivaló, puha fészek, különböző játékok, az állatok az idejük nagy részét a mókuskerékben fogják tölteni, és a labirintus egyes részeit fel sem fedezik.

Ha egyszer elkezdik a pörgést, nehezen hagyják abba, egy idő után még a farkuk is begörbül, és felveszi a mókuskerék alakját. Ehhez hasonlóan, nálunk is testi elváltozásokat okoz, ha egész nap az íróasztalunk fölött görnyedünk, és minden más szükségletünkről megfeledkezve, szinte megállás nélkül dolgozunk. 

A fiú, akibe belecsapott a villám

Lembke röviden bemutatja egy amerikai kardiológus, Helen Taussig 1969-ben publikált tanulmányát, amely egy különös eset leírását tartalmazta. Egy kamasz srácba belecsapott a villám, amitől elterült a földön. Meg sem bírt mozdulni, a rövidnadrágja ráégett a lábára. Mire beértek vele a kórházba, euforikus hangulatba került (útközben nem kapott gyógyszereket). Ez az eset – jóllehet, extrémebb körülmények között – szemlélteti azt, amit sokan a mindennapi életünkben is tapasztalunk: hogy egy-egy betegség, vagy fárasztó edzés után könnyedebbnek, boldogabbnak érezzük magunkat. Mivel az élvezet és a fájdalom libikókaként működik, ez azt is jelenti, hogy ha a fájdalom oldalra pakolunk többet, akkor az örömoldalra fognak ugrálni a szörnyecskék, hogy az egyensúly helyreálljon.

Tulajdonképpen ezen az elven működik több olyan XIX. századi, vagy még régebbi orvosi eljárás, amelyet ma már vagy nem fogadunk el helyesnek, vagy a korábbihoz képest humánusabb körülmények között végzünk. Ezek közé tartozik például a köpölyözés, a sebégetés, vagy a bőrégetés, amikor egy új típusú fájdalommal igyekeznek „kiütni” egy már meglévő fájdalmat. A fájdalom élvezetfokozó hatását használják olyan változatos gyakorlatok is, mint az elektrosokk-terápia (ma már altatásban, görcs- és izomlazítókkal végzik), az akupunktúra, az időszakos böjt, a BDSM-technikák, a jeges vízben fürdés, vagy az önsértés. Bár maga a fájdalom is lehet destruktív és alakíthat ki függőséget, fontos, hogy ne próbáljuk végérvényesen kiiktatni az életünkből.

Lembke aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy az orvosok világszerte soha nem látott mértékben írnak fel közérzetjavító gyógyszereket. S bár sok esetben ezek használata valóban indokolt, más esetekben csak könnyen kivitelezhető álmegoldás, vagy egyenesen a társadalmi ellenőrzés eszköze, hiszen gyakran a közösség legszegényebb, legmarginalizáltabb tagjainak utalnak ki gyógyszereket anélkül, hogy érdemi segítséget nyújtanának nekik. A gyógyszerek szedésével ezek az emberek kezelhetővé válnak, és átmenetileg megszabadulnak ugyan a fájdalmas érzéseiktől, de a problémáiktól nem. 

Ez természetesen egy bonyolult, sok összetevős problémakör. Lembke mindenesetre óva int minket attól, hogy egyre szélsőségesebb módon igyekezzünk megúszni a fájdalmat. Ez ugyanis azt idézheti elő, hogy idővel a kisebb kényelmetlenségeket sem bírjuk elviselni. Nem tudjuk kezelni az unalmat vagy a monotonitást, és állandó szórakozásra vágyunk. Nem merünk kapcsolatba lépni a negatív érzéseinkkel, helyette evéssel, ivással, munkával tereljük el a figyelmünket.

Ha pedig a gyerekeinket is minden nehézségtől megkíméljük, alaptalanul agyba-főbe dicsérjük őket, és minden vágyukat azonnal teljesítjük, akkor valami fontosat veszünk el tőlük. Rövid távon kevesebbet frusztrálódnak ugyan, de nem lesznek elég ellenállók, kitartók, és kevésbé tudnak majd nemet mondani a csábításokra. 

Minimalizálni a kilengéseket

Hogyan tudunk kiegyensúlyozottak maradni, és önmérsékletet gyakorolni egy túlfogyasztásra épülő világban? Ez a Dopaminkorszak egyik fő kérdése, amit már csak azért is nehéz a saját életünkben megválaszolni, mert szerhasználat közben kevésbé vagyunk képesek átlátni annak negatív következményeit. Pedig a szorongásunk jelentős részét gyakran maga a drog, a kontrollvesztés okozza, ami maximum az elvonási tüneteinket enyhíti.

Az önmegtartóztatás módszereit Lembke három csoportba sorolja, ezek mindegyikének az a lényege, hogyan tudunk „saját elhatározásból falat emelni a szenvedélyünk és önmagunk közé”. A fizikai stratégiák közé tartozik, amikor nincs otthon pia, cigi, nasi, nem adjuk oda a kisgyereknek a mobilt, vagy direkt olyan szálláshelyet választunk, ahol nincs tévé. A térbeli akadályokon kívül idesorolhatók a biológiai akadályok is: például az opioidreceptorokat blokkoló, vagy az alkohol lebomlását gátló szerek, a gyomorgyűrű, vagy más, súlycsökkenést célzó beavatkozások. 

Korlátozhatjuk magunkat kategóriák szerint is: mi az, amit megengedünk magunknak, és mi az, amit nem (iszom egy pohár bort, de nem iszom rövidet). Néha ahhoz, hogy megszabaduljunk egy függőségtől, a rá emlékeztető dolgoktól is érdemes elzárnunk magunkat, legalábbis időlegesen. Lembke egy olyan férfi történetét meséli el, aki a sportfogadások rabja volt. Annak érdekében, hogy le tudja küzdeni a függőségét, egyrészt felhívta a fogadóirodákat, hogy tegyék őt tiltólistára, másrészt rájött, hogy a sportközvetítéseket, a sporthíreket is kerülnie kell, mert az beindítja nála a sóvárgást. 

Az önkorlátozás harmadik típusa az időbeliségre vonatkozik. Ilyenkor csökkentjük, illetve keretek közé szorítjuk az adott tevékenységre szánt időt. Elhatározzuk például, hogy munkaidőben nem nézünk sorozatokat, hétköznapokon egyáltalán nem fogyasztunk alkoholt. Máskor mérföldkövekhez kötjük a vágyaink kielégítését: például azt mondjuk magunknak, csak a vizsga után megyünk el moziba, étterembe, vagy bulizni. 

Nem mindegy, van-e perspektíva

A késleltetés már csak azért is nehezen megy a függőknek, mert rendkívül beszűkül az idői látókörük. Ezt izgalmas kísérlettel igazolta Warren K. Bickel és csapata, akik arra kértek embereket, fejezzék be az alábbi történetet: „Ébredés után Bill a jövőjén tűnődött. Általában úgy képzelte, hogy…”

Kiderült, hogy míg a kontrollcsoport tagjai által vázolt jövő átlagban a következő 4,7 évre vonatkozott, addig az opioidfüggő személyeké mindössze a következő 9 napra!

Az érzés, hogy „nem látunk előre” természetesen más helyzetekben is létrejöhet. Összefügg a radikális őszinteséggel is, amely Lembke szerint a gyógyulás, az önazonos élet, és az intimitás megtapasztalásának az előfeltétele. „Ha a körülöttünk lévők hazudnak, nem tartják be az ígéreteiket, akkor kevésbé leszünk bizakodók a jövőnket illetően” – írja a szakember. A világ veszélyessé és kiszámíthatatlanná válik, mi pedig versengő üzemmódra kapcsolunk, és a rövid távú előnyöket keressük függetlenül attól, hogy anyagilag milyen helyzetben vagyunk.

Ha úgyis minden összedől, minek tartsuk magunkat? Minek spóroljunk, minek vigyázzunk az egészségünkre?

Ez a logika érhető ugyan, de rendkívül ártalmas, mert a maradék reményt is elveszi, hogy vissza lehessen fordítani folyamatokat. Ehelyett fontos lenne az őszinteséget, az átláthatóságot, a számonkérhetőséget növelni a társadalomban. Időnként igenis ki kell szállni a mókuskerékből, szembe kell nézni önmagunk, illetve mások hazugságaival, hogy ismét bízni és továbbra is küzdeni tudjunk.

Milanovich Domi

Anna Lembke: Dopaminkorszak. Fordította: Bujdosó István. Libri Kiadó, Budapest, 2022 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jena Ardell