Csepelyi Adrienn: „Állok a fazék fölött, és bőgök, Mama”
Állok a fazék fölött, és bőgök, Mama. Folynak bele a könnyeim a fekete kulimászba, amit a zöldséghámozó életlen felével kapargatok. Odaégett, de nem ezért bőgök, és nem akar abbamaradni, pedig már mindjárt teljesen eltűnik a sötét bevonat a zománcról. A múltamat siratom, ami most egy kicsit újra jelen lett. És ha ügyesen csinálom, akkor mostantól a jövő is. Csepelyi Adrienn írása.
–
Biztos mondanád most, Mama, mit kell rá szórnom a szódabikarbóna mellé, vagy már hoznád is, mert nálad mindenre mindig megvolt a megfelelő tisztítószer, külön rongy, kefe, ami az adott célnak a leginkább megfelelt. Azt a hangod vennéd elő, amit hímzéskor, amikor véletlenül odaöltöttem a kongrét az asztalterítőhöz, és vissza kellett bontani az egészet. Később aztán már nem követtem el effajta hibákat, mégis folyton vissza kellett bontanom, amit én már egész szépnek láttam: sosem felejtem el a döbbenetet az arcodon, amikor megláttad a fonákját. Azt mondtad, ilyen munkát nem lehet kiadni a kezünkből, majdnem olyan szépnek kell lennie, mint a színének, szó se lehet róla, hogy így hagyjam.
Bontottam hát és hímeztem újra, tanultam a türelmet és a tiszta munkát.
A könnyek nem segítenek a mosogatásban, Mama, de nem tudom, mit kezdjek velük. Van olyan, hogy egyszerre boldog és szomorú könny? Biztos van, mert most te is egyszerre lennél rám nagyon büszke, és korholnál az odaégett fazék miatt.
Amióta nem vagy, nem ettem jó töltött paprikát. Meg sem közelítették a tiedet, Mama, akárhányat kóstoltam. Az a baj, hogy az enyém sem, hiába igyekeztem. Mondogatták, hogy finom, de minden alkalommal úgy mostam el a fazekat, hogy csak nagyobb lett a lelkemben az űr, mint azelőtt volt.
Hogy már soha az életben nem fogom érezni azt az ízt, Mama. Hogy veled halt a világ legfinomabb töltött paprikája is.
Évek teltek el úgy, hogy néztem a nagy, húsos paprikákat a boltok polcain, Mama, és már nem is próbálkoztam. Amikor felhagytam a húsevéssel, sokszor jutottál eszembe. Vajon mit szólnál, amikor bejelentem, hogy innentől nincs hagymás sült comb, töltött káposzta és az az aranyló húsleves, amit úgy tudtál főzni, hogy akárhány lakodalomba voltunk hivatalosak, mindegyikben megállapítottuk: finom, finom, de a Klári mamáé mégiscsak finomabb?
Dohognál a Jó ebédhez szól a nótát hallgatva, hogy ez már cifra nyomorúság, a ténsasszonynak nem felel meg a húsevés? Vagy keresnéd a kedvemet, és kihívásként tekintenél a dologra? Gondolom, a kettő egyszerre, Mama: elém raknád a ropogós szélű mocskos tésztát, aminek a gondolatába ma is belesajdul a szívem – és közben picit korholnál is, de csak úgy szeretettel.
Nem tudom, mi ütött belém a múltkor, Mama, hogy nekifogtam a paprikafőzésnek. Ha hússal se sikerült, mégis hogyan gondoltam, hogy vegetáriánus verzióban menni fog? De egyszer csak cipeltem haza a paprikát, hagymát, paradicsomot, és nekiálltam a legnagyobb nyári hőségben.
Most jöttem csak rá, hogy nincsenek emlékeim arról, te mit és hogyan csináltál. Nincsenek előttem a képek, nincs recept, nincs semmi, te sem vagy már. Csak az ízemlék meg a tucatnyi félresikerült próbálkozásom – az is valami, nem? Legalább tudom, hogyan nem lesz jó.
Egyszerűen nem akartam belenyugodni ebbe, Mama. Hogy nincs többé. Ha már te nem vagy, legalább a paprika legyen meg nekünk, milyen marhaság, ugye? Aztán most itt kaparom az égett kulimászt, és bőgök. Mert sikerült.
Meglett az íz, Mama. Bár lehet, hogy te ezt előbb láttad, mint én magam. Hogy azért erőltetted annak idején azt a sok visszabontást, hogy ne adjam fel, ne fogadjam el, ha még nem az igazi.
Hát ezért bőgök: mert mintha végre ugyanolyan szép lenne a színe meg a fonákja, csak már nincs kinek megmutatnom a kis terítőmet.
Jó, az odaégést ne számítsuk, Mama, ki kell tapasztalnom ezt a gázt mindenféle ételeknél, ezt te is elismerheted. Meg hát sikerült is levakarni a zománcról, szóval annyira nem tragikus az eredmény.
Néhány héttel később – vérszemet kaptam, újra megfőztem a töltött paprikád. A te töltött paprikádat, ami most már az enyém is. Vagy már csak az enyém. Hús nélkül is ugyanolyan, mint a tied volt. Megörököltem tőled a szívósságommal, a kitartásommal és a makacsságommal együtt. Ugyanolyan finom lett, mint az előző adag. És már vendéget is hívtam, meg mertem mutatni másnak, Mama.
Talán egyszer majd úgy leszek, mint te: szabadkozom, hogy csak ennyifélét sütöttem a családi vendégségre, miközben mindenki dülöngél a jóllakottságtól az asztal körül, te meg még mindig hozod az újabb fogásokat. Talán egyszer majd fogom tudni, mihez milyen rongy kell takarításkor, és soha többé nem ég már le semmi a fazék aljára.
Ha elégszer bontom vissza a szálakat, talán egyszer majd minden kisimul a színén is, a fonákján is, Mama.
Akartam receptet írni ide, de rájöttem: képtelenség. Vannak dolgok, amiket nem lehet receptekbe foglalni. Amikhez neki kell állni újra meg újra, kudarcot vallani tízszer, hússzor, százszor – hogy aztán annál édesebb legyen a siker.
Most eszem az utóját a második fazéknak, be kéne kapcsolnom valami magyar nótát, hogy lássalak magam előtt a piros fotelben a kis táskarádióddal, az öledben a hímzésed, amilyenhez foghatót úgysem fogok tudni soha hímezni…
Aztán ki tudja. Hosszú még ez az élet, ugye, Mama? Ahogy a nóta mondja, amit olyan sokszor hallottam, miközben a boszorkányos ügyességgel cikázó kezedet figyeltem:
„Míg ez a csárdás járja, dehogy halunk meg…”
Csepelyi Adrienn
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Drazen_