Szabó Anna Eszter: Tudjátok, mi a kontraproduktív? Amikor a szövetségesek hátraköpnek.

–

Nem vagy itt jó helyen

Tetőtől-talpig csillámban, szivárványba burkolózva álltunk a tömegben, amikor felcsendült a Most múlik pontosan. A színpadon az ismert drag queen, Mia Szösz állt, mint egy jelenés, rajta gyönyörű, hófehér ruha, mellkasán hatalmas kokárda, akár egy nemzeti színű pajzs. Még meg se mozdult, már többen sírtunk, forróság ide vagy oda, rázott a hideg. 

Amikor mozogni, táncolni kezdett, hirtelen, látomásszerűen arctalan embereket láttam meg magam előtt, akik a szobájukban, anya elcsent ruhájában a tükör előtt pörögnek-forognak, és abban a pár percben kicsit megszűnik számukra a világ, szépnek és egésznek érezhetik magukat. A négy fal között. 

Most viszont nem voltak falak, cserébe soha nem látott tömeg állt a színpaddal szemben. Mia Szösz a dal egy pontján letépte magáról a kokárdát, szíve helyén tátongó seb, kezében transz zászló.

Hát ezt teszi vele a hazája.

Megsebzi a szívét minden egyes nap, azt ordítja az arcába, hogy számára nincs itt hely. A hatalom dobálja, mint a forró krumplit, azt mondja rá, perverz, gyerekmolesztáló, szörnyszülött, szégyellhetné magát, takarodjon vissza a falak közé! De nem takarodik, sőt,

ott áll a színpadon, egyenes gerinccel, büszkén, fenségesen, kezében a zászló, én pedig egyszeriben elképzelem, milyen lehet minden egyes nap úgy felkelni, hogy a hazád, a társadalom és a hatalom úgy beszél rólad, mint egy nemkívánatos, undorító kelésről. Felfogni se bírom, hogyan lehet így élni.

De szombaton látszólag mindez nem számított. Mia Szösz engedte, hadd menjen. Esetlenségében megindultság, törékenység és… bátorság tükröződött. Egyesek szerint tőle kellene megvédeni a gyerekeinket. Meg a hozzá hasonlóktól. „Nem vagy itt jó helyen. Nem vagy való nekem” – szól a dal. Minden szó, minden mozdulat túlmutat önmagán. 

Hiányérzet

A múlt szombaton megrendezett Pride-ról már hetekkel korábban mindenki azt hajtogatta, hogy más lesz. Nagyobb a tét. Egyre több irányból hallottuk, hogy olyanok is részt kívánnak venni, akik korábban elhatárolódtak tőle. Aztán tessék, a tiltás ellenére – vagy éppen azért – több százezren mentek utcára: minden idők legnagyobb Budapest Pride-ját sikerült összehozni. Azok, akik most voltak először, láthatták, hogy nincs ennél békésebb, kedvesebb, mosolygósabb tömeg, és a maréknyi ellentüntető mellett elhaladva a kontraszt olyan éles volt, hogy az még a Holdról is látszott.

Mégis, hazafelé menet volt egy minimális hiányérzetem. Nem tudtam megfogalmazni, mi volt az oka. Azzal magyaráztam, hogy a tömeg miatt nem tudtunk annyira helyezkedni, és zene-mentes zónában vonultunk, biztos ez volt a bajom.

De nem. 

Tudjátok, mi kontraproduktív?!

Akkor esett le, mi motoszkál bennem, amikor elolvastam az első kommenteket, bejegyzéseket a két drag queen, Mia Szösz és Emma Rebel produkcióiról, ráadásul olyanoktól, akik elvileg szövetséges, liberális gondolkodású emberek. Kontraproduktív, mondják. Szerintük pont azt kellene megmutatnunk, hogy minket, embereket több köt össze, mint ami elválaszt, és nem különbözünk annyira, mint azt az ellenzők gondolják – a drag show viszont olyan szélsőséges és megosztó, hogy nem szolgálja ezt a törekvést. Én meg elkerekedett szemmel ülök és belül ordítok. 

NEM! A Pride soha nem arról szólt, hogy csak azok állhatnak színpadra, csak azok lehessenek láthatóak, akik mindenkinek tetszenek! A Pride lényege pont az, hogy lehetünk mások, lehetünk különbözőek, nem kell szégyenkezni, bujkálni: fogadjuk el és szeressük egymást úgy, ahogy vagyunk! Legyünk büszkék a sokféleségünkre, és óvjuk ezt az értéket! Ha így nézzük,

mégis mitől lehet kontraproduktív, ha a Pride konkrét érintettjei, az LMBTQI-közösség tagjai megmutatják magukat teljes valójukban?! Hol van az a határ, ami már nem helyénvaló? Ki mondja meg? Milyen alapon?

Mitől lesz valami „nem gyereknek való”? A Pride-ról hazaérve a gyerekeim megnézték a képeket, videókat (kíváncsiak voltak, nem kellett tukmálni), amiket csináltam, és a drag show-hoz érve (igen, bizony, megmutattam nekik, hívhatjátok is a gyerekvédelmet) az alábbi párbeszéd zajlott le közöttünk:

– Mama, ő fiú, vagy lány? 

– Nem tudom, hogyan azonosítja magát, de ő egy drag queen. Szeret szép nőnek öltözni, és úgy előadni.

– Milyen szép! Ugye hogy szép?

– Ugye. 

– Most megmutatod mégegyszer a gólyalábast? (Sokkal érdekesebb volt nekik, mint a drag show, valamiért nekik nem esett le, hogy épp „meg lettek rontva”.)

Ennyi volt. Érdekes módon egyikük sem akar azóta se drag queen lenni, nemátalakító műtétekere se adták be az igényüket. Pedig elvileg a gyerekek épségére hivatkozik mindenki, úton-útfélen. Szombat óta is egyedül azt a tíz perces drag show-t rángatják elő, még a balliberális értelmiség néhány képviselője is képes beleállni, hogy a Pride, pardon, a Budapest Büszkeség Menete egy családi rendezvény, hát hiszen ezt gyerekek is látják! 

Hát tudjátok, mi a kontraproduktív? Ez! Amikor a szövetségesek hátraköpnek. Amikor megbontják az egységet, na az kontraproduktív. 

A hatalom pajzsán is ott kezdtek rések keletkezni, amikor elkezdtek egymásnak ellentmondani, mutogatni, üzengetni. Most tessék, összehoztuk, együtt a legnagyobb hazai Pride-ot, erre jönnek a fejtegetések, cisznemű emberek csóválják a fejüket, mi lett volna, ha. Hogy ha nincs az a tíz perc, akkor semmi támadási felületet nem hagytunk volna.

Semmi bajom a Pride-dal, de…

Halkan jegyzem meg, hogy nem voltam rest, megnéztem a kormánypárti oldalak percről-percre beszámolóit, és jóval a drag show előtt képesek voltak belekeverni egy, a közelben, de nem a felvonuláson történt közszeméremsértést is. Nem kell nekik drag a gyalázkodáshoz.

Innentől kezdve felmerül a kérdés, hogy mégis kinek akarunk megfelelni? Mit akarunk mi kommunikálni? Elfogadjuk a különbözőséget, amíg nem látszik? Amíg pont úgy néz ki, ahogy mi szeretnénk? Támogatjuk a Pride-ot, amíg nem túl buzis? 

Szerintem részt venni a Pride-on, hangoztatni a fontosságát, kampányolni érte, begyűjteni a buboréktól a lájkokat, zászló, zászló, szív, majd utólag a fészekbe szarni és majdhogynem egy követ fújni az ellenzőkkel minden, csak nem elegáns. Sőt, valahol szerintem rosszabb, mint eleve visszautasítani. Utóbbi legalább következetes. 

Sajnálom, de egyidőben elutasítani és elfogadni is, sajnos nem lehet. Nem lehet egyszerre felszólalni az elnyomás ellen és közben a szánk elé tartani az ujjunkat, hogy oké, csak kicsit halkabban, másképpen, visszafogottabban. 

Minden idők legnagyobb Budapest Pride-ja mindenféle szomorú felhang nélkül, de egészen elvesztette Pride-jellegét. És ez oké is volt. Így volt természetes, nem is lehetett volna másképp, hiszen jelentősége messze túlmutatott a korábbi felvonulásokéin. De ne tegyünk úgy se, mintha az a sokszázezres tömeg csak azért gyűlt volna össze, hogy szivárványos kiegészítőkben zúgja a mocskosfideszt.

Protect the dolls!

Ha úgy nézzük, a Pride otthont adott minden társadalmi problémának, mindenkinek, akinek elege van. És ahelyett, hogy hálásak lennénk, azon kekeckedünk, hogy vajon helyénvaló volt-e az a két produkció. Hogy vajon nemzetgyalázó-e ledobni (lerakni) a földre a kokárdát.

Persze, nem csoda, hogy már az elvileg támogató közösségen belül sincsen konszenzus. A transzfóbia világszerte politikai ütőkártya lett, az óvodásokat előbb féltik a drag queen-ektől, mint az elítélt szexuális ragadozóktól (azokat csak amerikai elnöknek választják meg, vagy díszpolgárságot kapnak). 

Közben meg ha csak egy másodpercre is megállnánk, hogy ne csak nézzük, de lássuk is ezeket az embereket, hirtelen megérthetnénk, hogy tőlük aztán senkit nem kell félteni. Őket kell félteni. Rájuk kellene vigyázni. Mert nekik igenis szükségük van rá. Nem azért, mert gyengék, hanem azért, mert összehangolt támadás alatt vannak. Megalapozatlan, aljas és gyáva dolog pont őket kiemelni, őket bántani.

Sem a nemi, sem a nemzeti identitásunk nem lehet olyan törékeny, hogy egy pár perces drag show árthasson neki. Ha mégis, az viszont nem a transz és drag közösség hibája.

Most a közös örömnek, a pislákoló remény táplálásának van itt az ideje. Hogy őrizzük a csodát, ami megszületett szombaton. Akkor is, ha villámlik, mennydörög. Mert bár tényleg előbb nézett ki az egész felvonulás ellenzéki megmozdulásnak, azért ami a lelkét adta, az vegytiszta Pride volt.

És ez tényleg szerelem. 

Szabó Anna Eszter