Szilvi vagyok. Munkafüggő.

–

Hiába tudom már egy jó ideje, hogy amiben vagyok, az nem jó, nem egészséges, a környezetem nem tekint betegnek azért, mert napi tizenkét–tizenhat órát dolgozom.

A közvélekedés szerint egy vezető, pláne egy start-up vállalkozás alapító-irányítója esetén, ez a normális.

Ráadásul itt van ez a cuki kis eufemizmus, hogy „azért dolgozom annyit, mert szeretem a munkámat”… mint, amikor az alkoholbetegre mondjuk, hogy „szereti az italt”.  

Persze, nagyon szeretem a munkámat. Imádom. Semmi mást nem csinálnék szívesebben, jó vagyok benne, mégis az a helyzet, hogy lassan húsz éve dolgozom ennyit.

Eleinte vitt a lendület és a bizonyítási vágy, utána, amikor megszületett a gyerek, hirtelen azt éreztem, hogy azt az időt is kompenzálnom kell, amit vele töltök, hogy aztán most, amikor a gyerek nagyobb, én meg a magam ura vagyok, és nincs főnököm, aki beossza az időmet, minden korábbinál többet dolgozzam.

Eleinte csak azt hittem, hogy megszállottja vagyok a munkámnak. Ráadásul szükség is van arra, amit csinálok. Olyan könnyű volt ezzel indokolni, hogy miért maradok bent utolsóként az irodában.

Most már látom, hogy a függőség az függőség. Kábé mindegy, hogy alkohol, drog vagy a munka, a lényeg ugyanaz. Kitölti a gondolataimat, elhasznál, beszorít, kényszerít, felzabálja az életemet.  

Akkor is, ha imádom, szeretem. Akkor is, ha megtanultam jól zsonglőrködni az idővel. Akkor is, ha már a gyerek nagy, és nincs úgy szüksége rám. Akkor is, ha a társadalom szemében az normális, amit csinálok. Akkor is, ez így nem stimmel.

Nagyjából egy éve vettem észre, hogy baj van. Egy éjszaka felriadtam valami miatt, és nem tudtam újra elaludni. Hajnali két óra volt. Egy ideig csak forgolódtam az ágyban, aztán nem bírtam tovább, bekapcsoltam a laptopomat, és elkezdtem dolgozni. Hajnali négyig megválaszoltam az elmaradt e-maileket, és megírtam pár anyagot, amiket már régen le kellett volna adnom. Az agyam friss volt, csend vett körül, és jól tudtam összpontosítani, úgyhogy örültem nagyon. Kicsit aludtam még reggel, aztán ahogy szoktam, nyolc előtt már bent voltam az irodában.

Csak egyvalaki volt, aki rákérdezett, jól látta-e hogy 2:38-kor küldtem neki e-mailt… mindenki más számára rendben volt, hogy éjszaka is dolgoztam. De ami a legrosszabb, hogy nekem sem volt ezzel semmi bajom, hiszen nem a gyerektől vettem el időt, vagy más számomra fontos dologtól.

Az, hogy magamtól vettem el az időt, hogy a saját pihenésem nem érték számomra, csak hónapokkal később esett le.

A családunkban mindig is volt egy nagyon erős munkakultúra. Nálunk nem az volt, hogy „aki nem dolgozott, az nem evett”, hanem: aki dolgozott, az sem evett. Rendszeresen kihűlt az ebéd, mire az apám bejött a műhelyből, és megszoktuk, hogy aki csak tudja, az munka közben eszi meg a kajáját. A függőségem egyik legkomolyabb jele, hogy én szinte soha nem eszem azért, mert enni jó. Munkareggelikkel kezdek, aztán a számítógép előtt eszem valamit ebédre (hacsak el nem felejtem, mert annyi tennivaló van, vagy épp két találkozó között rohangálok a városban), aztán este a gyereknek készítek valamit, amiből én is eszem, de igazából leggyakrabban, amikor ő vacsorázik, én inkább „kihasználom az időt”, és elkészítem a másnapi ebédjét.

Lopom az időt. Magamtól.

Amikor ez így összeállt a fejemben, hogy belecsúsztam valamibe, amiből most már szeretnék kiszállni, kevesebbet akarok dolgozni, akkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek az időmmel, amiben nem dolgozom, vagy ami nem – jól körülhatárolhatóan – a szerepeimmel kapcsolatos. Ha éppen nem anya, háztartásvezető vagy barát funkcióban vagyok, akkor nem tudok mit kezdeni az időmmel. Ha elmegyek kirándulni, azon kattog az agyam, hogy mit kell majd még megírni otthon, amikor visszaértem. Ha leülök megnézni egy filmet, akkor közben elő-előveszem a telefont, hogy megnézzem az e-maileket, vagy csekkoljam, hogy ki milyen üzenetet küldött.

Hiába nem dolgoztam, bűntudatom volt amiatt, mert nem dolgoztam.

Ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy segítséget kell kérnem, mert egyedül nem tudom ezt megoldani. Már látom a problémát, de képtelen vagyok változtatni a működésemen.

Úgyhogy szépen elvittem a problémát egy pszichológushoz, aki azzal kezdte, hogy megfogta a kezem, és elkísért oda, ahol a legkevésbé akartam lenni. Oda, ahonnan a függőségem eredeztethető. Visszavitt a gyerekkoromba, ahol az egyetlen – mindenki által pozitívnak tekintett – emberi érték a munka volt, visszavitt oda, ahol azok az érzések és vágyak keletkeztek, amik miatt most nem tudok leállni. Odaállt velem a szakadék szélére, és együtt lenéztünk… és rettenetes dolgokat láttam ott.

Az érzést, hogy „nem vagyok elég jó, ha nem teljesítek 100 százalékosan”, az élményt, hogy „milyen jó érzés, ha szükség van rám”. A megfelelést, a bűntudatot, a maximalizmust, a hibázástól való rettegést, a kudarctól való félelmet, hogy nem vagyok szerethető, ha nem vagyok tökéletes.

Minden ott volt, és már régen nem arról beszéltünk, hogy miért dolgozom napi tizenhat órákat, hanem arról, hogy miért gondolom, hogy utálni fognak az emberek, ha kiderül, hogy nem adom oda szívemet-lelkemet minden pillanatban azért, hogy mások jól legyenek.

Egyszerre vacak és felszabadító az érzés, hogy tudom, munkafüggő vagyok, és azt is tudom, hogy ez nem a munkámmal függ össze.

A nap végén minden arról szól, hogy ki vagyok én, és hogyan érzem magam a bőrömben. Pontosabban, hogy mitől érzem jól magam a bőrömben. Annak a kislánynak, akit belül magamban hordozok, és aki én vagyok, csak én tudom megadni azt az érzést, hogy nem kell senkinek megfelelnie, és hogy szerethető akkor is, ha lustálkodik, akkor is, ha éppen nem tesz semmit. Nem kell az életemet megszolgálnom. Nem kell kiérdemelnem mások elfogadását. Az életem önmagában egy adomány.

Nyilván nem leszek sosem az az ember, aki öt percnél tovább örömét leli a naplementében, ahogy azt sem várom magamtól, hogy holnaptól nemet tudok majd mondani minden csábító felkérésre vagy izgalmas ajánlatra.

De elindultam egy úton.

Szilvi vagyok. Munkafüggő. Öt napja nem túlóráztam egy percet sem.

Dr. Gyurkó Szilvia 

 Kiemelt képünk illusztráció