Teljesen rád vagyok kattanva! – De vajon miért?

–

Nemrégiben a Discover Magazine felületén jelent meg egy cikk, amely a reakcióidő jelentőségét hangsúlyozza, amikor két ember között kialakul a klikkélmény, amelyről korábban egy jóval kevésbé tudományos, sokkal inkább személyes vallomást írtam ITT.

Nem kell azonban szerelmi kapcsolatra gondolnunk ahhoz, hogy egyszer csak azon kapjuk magunkat, összekapcsolódtunk valaki mással. Lehet ez egy buli, az első nap az irodában, sorban állás közben, vagy akár egy állásinterjún, amikor már néhány mondat után hirtelen úgy érezzük, megvan az összhang, a másik egyszerűen ért, lát és hall minket. Van egyfajta kimondatlan cinkos összekacsintás közöttünk. (És ennek az ellenkezőjét is pontosan ismerjük, amikor nem értjük egymás vicceit, nem ugyanúgy reagálunk, folyamatos a feszengés, az értetlenkedés, és hosszú-hosszú csendek uralják a beszélgetést. A gondolatba is beleborzongok, olyan kínosak az ilyenfajta emlékek.)

De min múlik, hogy valakivel egyből megtaláljuk a közös hangot?

Emma Templeton, a Darthmouth Social Systems Lab kutatója és PhD-hallgatója több tudóstársával kereste erre a választ, eredményeiket pedig a Proceedings of the National Academy of Sciences oldalán publikálták januárban. A szakemberek arra törekedtek, hogy empirikusan mérjék, két ember mennyire tud kapcsolódni egymáshoz egy-egy beszélgetés során.

Az emberek közötti összekapcsolódás rejtett gyökereinek felderítésére a kutatók 322 idegen közötti beszélgetést rögzítettek. A szakemberek kezdetben nem is tudták pontosan, mit keresnek, de miközben különféle adatvizualizációval kísérleteztek, egy tényező folyamatosan szembe ötlött: amikor az egymással szemben ülő alanyok kapcsolódni kezdtek egymáshoz, a csend folyamatosan egyre rövidebb lett.

„A gyorsabb reakcióidővel bíró beszélgetések a kapcsolódás és az élvezet magasabb mértékével korreláltak”

– mondta Templeton.

Ez pedig egy aha-pillanatot hozott a szociálpszichológia területén: a kutatók ugyanis a kísérlet révén egy számszerűsíthető fokmérőt azonosítottak a társas kapcsolatokban. Thalia Wheatley, az emberi kapcsolatok professzora és a Dartmouth Social Systems Lab vezető kutatója szerint a felfedezés a társadalomtudományok vizsgálati módszereinek változása nyomán született. Míg a korábbi kutatások egyéni alanyokra támaszkodtak, az idegtudósok és pszichológusok elkezdték felkarolni azokat a kutatásokat, amelyek az alanyt társadalmi környezetbe helyezik. „Az agy társadalmi kontextusban tud kibontakozni” – fűzte hozzá Wheatley. 

A legutóbbi tanulmány pedig éppen ezt az új megközelítést alkalmazza, amely azt mutatja, hogy a beszélgetés szerkezete éppolyan fontos, mint az asztal két oldalán helyet foglaló személyek maguk. Érdekesség, hogy a kutatás arra is rávilágított, hogy az alanyok

a kapcsolódás fokát elsősorban a partnerük válaszkészsége alapján határozták meg: azaz abból, a másik milyen gyorsan reagált rájuk, nem pedig abból, hogy ők milyen gyorsan reagáltak a partnerükre.

Ez egybevág a már létező szakirodalommal, amely sok esetben hangsúlyozza, hogy az ember egyik legelemibb vágya, hogy meghallgassák és megértsék. Mivel az átlagos válaszidő rendkívül gyors egy hétköznapi beszélgetés során, kevesebb mint egyötöd másodperc – ez egyébként háromszor gyorsabb, mint az átlagos sebesség, amellyel az emberek meg tudnak nevezni egy tárgyat –, képtelenség tudatosan irányítani, tehát őszinte jelzést ad a két ember közötti kapcsolatról. (Sokat elárul tehát a valódi érzéseinkről, ha egy csetüzenetre rögtön szeretnénk válaszolni, vagy inkább elodázzuk az üzenetküldést.)

„Befejezzük egymás mondatait, kitaláljuk egymás gondolatait”

A minimalizált válaszidő egyúttal azt is jelenti, hogy olyannyira ráhangolódtunk a partnerünkre, hogy

előrejelzések sora zajlik le bennünk.

Egy beszélgetés során ugyanis egyszerre figyelünk arra, hogy mi mit fogunk mondani, a másik mikor fejezi be a mondandóját, mi mikor reagálhatunk a hallottakra, és már előrevetítjük a partnerünk következő reakcióját is. Ennek az átfogó mentális modellnek a felépítése nemcsak azt segíti elő, hogy előre jelezzük magunkban, mikor fog a partnerünk megszólalni, hanem azt is, hogy merre haladhatnak a gondolatai.

Amennyiben a kutatók megállapítása helyes, a reakcióidő mérése egy nagyon hatékony módszere a társas kapcsolatok vizsgálatának, amely lehetőséget teremt arra is, hogy ne csak a kapcsolódás mértékét vizsgálják, hanem azt is, hogy a felek mennyire elkötelezettek a beszélgetés iránt. Templeton szerint „Erre kell hangolódnunk a mentális és fizikai egészségünk érdekében.

Mindannyian szeretnénk olyan embereket találni, akik megértenek minket. Fantasztikus dolog, ha észleljük azt a jelet, hogy igazán figyelnek ránk.”

Miután a válaszidőt hasznos változóként határozták meg, a kutatók kiterjesztették tanulmányuk hatókörét. Egy kísérletben azt találták, hogy a válaszidő a közeli barátok között zajló beszélgetésekben is a kapcsolat minőségére utal. Egy másik vizsgálat során pedig arra jutottak, hogy ha olyan hangfelvételt játszottak le, amelyben utólag manipulálták a felvételt a válaszidők lerövidítése révén, a külső megfigyelők eltérően értékelték a kapcsolódás mértékét a felek között. „A beszélgetésben minden más állandó volt. A válaszidő volt az egyetlen, amin változtattunk” – mondja Templeton. 

Összességében a tanulmányok tehát a válaszidőt a kapcsolatok erőteljes mutatójaként és további vizsgálatok alapjaként határozták meg.

Hasonló agyműködés

A klikkélmény másik meghatározó eleme egy 2018-as, a Greater Good Magazine-ban megjelent cikk alapján az úgynevezett személyek közötti szinkronizálás. Jó példa erre, amikor két ember ugyanannyit időzik egy múzeumban egy festmény előtt, vagy ugyanakkor érzik elérkezettnek az időt a távozásra egy találkozóról. Amikor a saját érzéseink a másikban tükröződnek. Korábbi vizsgálatok alátámasztották, hogy minél közelebbi barátságban vagyunk valakivel, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a kéreg alatti területekben, illetve az alsó parietális lebenyben hasonló agyi aktivitások zajlanak, amelyek

a motivációért, az érzelmek feldolgozásáért, mások mentális állapotának felismeréséért, a történetek narratív tartalmának feldolgozásáért és általában a világ értelmezéséért felelnek.

Thalia Wheatley ezt a jelenséget neurális homofíliának nevezte, amelynek értelmében nagy eséllyel olyan emberekkel találjuk meg a közös hangot és tapasztaljuk meg a klikkélményt, akikkel szó szerint hasonlóan működik az agyunk, és azonos módon érzékeljük a világot.

  

Ha két ember ugyanis hasonló módon értelmezi a körülötte zajló eseményeket, könnyen megjósolhatják egymás gondolatait és cselekedeteit – mondta még 2018-ban Wheatley. Ez a megnövelt kiszámíthatóság megkönnyíti az interakciót és a kommunikációt, ami élvezetesebbé teszi a beszélgetéseket és a közös élményeket, és a mélyebb kapcsolódás kialakulását is valószínűbbé teszi.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / jacoblund