Addig karcolgat, amíg húst nem ér – Phoebe Waller-Bridge ma (még csak) harminchat éves

–

Lehet hivatkozni arra, hogy jó családba született, a legjobb iskolákban tanult, de innentől kezdve képtelenség a szerencsés indulására vagy a körülményeire mutogatni. Bár a folyamatosan felfelé ívelő pályája a világhírű Royal Academy of Dramatic Arton szerzett színész diplomával és színpadi szerepekkel indult, nagyon hamar kiderült a saját maga számára, hogy a színpadi – egyébként már akkor nagyon meggyőző – jelenlét nem elégíti ki: sokkal komplexebb feladatokkal kiegészülve élvezi igazán az alkotási folyamatot. Akkor tud igazán jól szólni, amikor önmagának ír és diktálja a tempót is. A saját lényén átmosott történetek érvényessége és valódisága vált a védjegyévé, és ezek miatt vált kicsit „mindenessé” is a szakmában: íróvá, producerré és ha kell, hát rendezővé is.

Lassan, de biztosan ő lett az igazi, huszonegyedik századi, nagyvárosi, óriási karriert építő nő körülrajongott mintapéldánya, pedig semmi mást nem akart, mint arról a világról mesélni, amit ő tapasztal, azaz amit az őt körülvevő társadalomban talál és lát.

Azt minden őt szerető ember tudja, hogy a Fleabag című sorozatot azért írta meg először monodrámaként, színpadra, mert úgy érezte, hogy nem kap olyan szerepet, ami valóban tükrözi a saját személyiségét, vagy amivel igazán azonosulni tudna. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy mindezt megelőzte a Crashing című hatrészes vígjátéksorozat, amelyben szintén nemcsak szereplőként, hanem íróként és showrunnerként is részt vett. Közel sem annyira kiforrott még persze, de ez is egy abszurd humorú történet a húszas évei végén járó, talajvesztett generációról, az ő útkeresésükről, és az őszinteség fájó hiányáról. Itt még kissé döcög a történet, de csak a későbbiekhez képest érezhetők a gyengeségei. Ujjgyakorlatnak viszont már elég erős egy nagyon fiatal, érésben lévő személyiségtől.

De hagyjuk is az életrajzi adatokat, amit bárki bármikor megtalálhat! Nézzük inkább, hogy mi is lehet az, amiben Phoebe Waller-Bridge más, hitelesebb és amitől – szerintem – ilyen sikeressé tudott válni!

Először is, amellett, hogy nagyformátumú színésznő, úgy ír, hogy nem finomkodik, mégis finom.

Rondán beszél, mégis mindenkinek a hangján, és olyan ritmusban tárja fel az emberi lélek és kapcsolatok rétegeit, hogy a legalpáribb szöveg, a legfurcsább gesztusok is líraivá válnak általa.

Ez a fajta líraiság pedig akkorát rúg a mellkasba, hogy a nevetés szinte oxigénhiányos csendbe vált egy pillanat alatt.

A híresen kemény (angol) humorát nemcsak öncélúan használja, hanem megmutatja, hogy a huszonegyedik századi magányban egyszerre menekülési útvonal és önreflexió is tud lenni. Mondandójával látszólag csak karcolgatja a felszínt, aztán addig megy, úgy vezeti a történetszálakat, hogy ezek a karcolások mélyen, a húsig hatolva hozzák zavarba a nézőt. A nézőt, aki nemcsak azzal vonódik be, hogy esetleg külön hozzá szól a történetből, hanem azzal is, hogy olyan hétköznapi élethelyzetekben keresi az igazságot, amikben kénytelen-kelletlen magunkra ismerünk. Szembesülnünk kell. Szembe kell néznünk a társadalmi pörgés, a hihetetlen élettempó diktálta felszínes életünkkel, a társasági magányunkkal, a kommunikációs melléfogásokkal. Azzal, hogy ameddig magunkat nem ismerjük, addig bárhova lövünk a mondandónkkal és tetteinkkel, az nagy eséllyel visszaüt, még mélyebb magányba és kétségekbe sodorva minket.

Szembesülnünk kell, hogy a mai kor betegsége a boldogság hajszolása. Illúziókat kergetünk arról, hogy egyszer feloldoz majd minket a mindent átható és véget nem érő boldogság.

Csak addig küzdeni kell: magunkkal, másokkal, magunkért és másokért. Azt hisszük, hogy a boldogság csakis egy kapcsolaton keresztül érhető el, és ha az megvan, akkor már semmi dolgunk nem lesz magunkkal. Pedig kapcsolattól várni a feloldozást, a boldogságot, pont olyan illúzió, mint az, hogy ha egyszer veszünk egy vattacukrot, azt életünk végéig ehetjük. Elhitetjük magunkkal, hogy ha nem éljük meg a nehézségeket, ha átlépünk a boldogtalanságon, akkor az nem létezik, és nem esünk vissza bele. Azt is megmutatja, hogy ha kell, hát a testünket is szinte kétségek nélkül „használjuk” a pillanatnyi örömért, még ha tudjuk is, hogy csak tíz percig, reggelig, vagy még addig sem képes megadni a boldogságot.

Felmerülhet a kérdés, hogy oké, de ez miért is jó nekünk, miért tudunk ennyien azonosulni, miért is ragad magával minket Phoebe világa, ha csak kegyetlen tükröt tart nekünk és magunkon kívül nem számíthatunk senkire. Hát, erre is van válasza, és az, paradox módon, az emberi kapcsolatok mélységében rejlik. Csak hát nem mindegy, hogy mennyiben és milyenben! Szerinte csak minőségi és szűk körnek adatik meg, hogy valamiféle feloldozást adjon… és ha mélyen magunkba nézünk, ebben sincs tévedés. A barátság, a család, a szerelem még az ő narratívájában is képes kint tartani a fejünket a vízből és segíteni önmagunk megmentését.

Ezek a kapcsolatok viszont nem harsányak, nem magamutogatók, ezeknek a kapcsolatoknak vannak igazi nagy, fájó és felszabadító csendjei és hazugság nélkül kimondott szavai.

Ezek lesznek azok a szavak, amik igazán feloldoznak és megnyugtatnak még akkor is, ha néha fájnak. A hosszú távú boldogság pedig nem másban rejlik, mint az önmagunk igazságának megtalálásában, és az azáltal nyert megnyugvásban.

Ez a huszonegyedik század, ebből tudunk építkezni egy olyan világban, ahol már azt sem tudjuk, hova kapjuk a fejünket. Szerencsére Phoebe Waller-Bridge is pontosan ebből tud még építkezni, és igyekszem nem félteni attól, hogy a Hollywoodba lépése miatt elvész majd a hangja. Inkább drukkolok annak, hogy egyre erősebb legyen, és adjon még a világnak olyan csendeket, mondatokat, amik építeni tudnak minket.

Én pedig azzal ünneplem szemtelen fiatalságát, hogy ezredjére is megnézem a Fleabag ikonikus jelenetét Kristin Scott Thomasszal, és várok a nőket felszabadító menopauzára. Haha!

Marossy Kriszta