1. „El kell távolítani egymástól a biliárdgolyókat. Amikor kellőképpen lecsökken az ütközések száma, a láncreakció megáll.”

A biliárdgolyók mi magunk vagyunk. Ha nem ütközünk, ha eléggé távol állunk egymástól, akkor nem terjed majd a vírus. Másfél hónapja nem láttam az anyámat. Több hónapja nem mentem haza a gyerekkori barátnőmet és a családját meglátogatni, őket egyébként is ritkábban látjuk a távolság miatt. A legtöbb barátommal nem találkozom, és azzal a maroknyival, akikkel pedig igen, nem ölelkezünk. 

A biliárdgolyók nem ütköznek. Nem adjuk tovább. A láncreakció lassan ugyan, de megállni készül. Aztán majd beindul egy másmilyen láncolat. 

2. „A vírus már megtépázta a kapcsolatainkat. És magányt hozott, nagy magányt: azoknak a magányát, akik az intenzív osztályon egy üvegfal túloldaláról kommunikálnak másokkal, meg másféle, kiterjedt magányt, a maszkba zárt szájak, a gyanakvó tekintetek, a kötelező otthon maradás magányát.

Járvány idején szabadok vagyunk, de házi őrizetben.”

Milyen hatással lesz a járvány a kapcsolatainkra? Mikor merjük majd újra megölelni egymást? Mikor merünk majd valakit megint megcsókolni? Meddig fogunk gyanakvással közelíteni a másik felé, és meddig mossuk a kezeinket? Amíg a fertőtlenítő nem hatol a csontig?

Február végén, amikor még nem volt ilyen komoly a helyzet, hallgattam a rádiót a reggeli dugóban. Akkor még nem volt itthon nyilvántartott fertőzött. Arról beszéltek, hogy ha másra nem is lesz jó ez az egész, arra biztos, hogy többször mosunk majd kezet. És nevettek ezen. 

Ma már nem nevetünk. Ránézünk a kiszáradt kezünkre, és eszünkben sincs nevetni.

3. „A járvány kapcsán csalódnunk kellett a tudományban. Bizonyosságokat akartunk, és véleményeket kaptunk. Elfelejtkeztünk róla, hogy mindig így működik, hogy a tudomány számára a kétely még az igazságnál is szentebb. De ez most nem érdekel minket.

Nézzük a szakértőket, ahogyan vitatkoznak, mint a gyerekek a veszekedő szüleiket, alulról felfelé. Aztán mi is vitatkozni kezdünk egymással.”

Meg tudjátok számolni, mennyi hírrel találkoztok egy nap? Meg tudjátok különböztetni, melyiknek lehet hinni, és mi az, aminek nem? 

Másfél hete nem nyitom meg a hírportálokat. Nem akarom homokba dugni a fejem. Csak nem bírom. Olyan mérhetetlen szorongás lett úrrá rajtam az első hetekben, hogy alig bírtam kikecmeregni belőle. Azt az egyezményt kötöttem magammal, hogy nem olvasom el, mi történik, arra koncentrálok, mi a feladatom ebben a helyzetben, és megpróbálok higgadt maradni. A lényeges úgyis átjön a szűrőkön.

A tudományban továbbra is töretlenül hiszek. A többivel pedig nem akarok torzsalkodni.

4. „Végignézem, ahogy lassan lemorzsolódik a naptáram. A március más lesz, mint vártam. Az áprilist meglátjuk. Furcsa kontrollvesztés érzés, nem vagyok hozzászokva, de nem is harcolok ellene.

Egyetlenegy sincs az elmaradó események között, amelyet ne lehetne később bepótolni, vagy lemondani róla és kész, zokszó nélkül. Valami nagyobbal állunk szemben, ami megérdemli a figyelmünket és tiszteletünket. Ami akkora áldozatot és felelősséget kíván tőlünk, amekkorára csak képesek vagyunk.”

Most már tudjuk, hogy a május, és feltehetően a június is kuka. Márciusban négy rendezvényemet törölték a helyzet miatt. Áprilisban hatot. Májusban indult volna a könyvem, nagy bemutatóval és vidéki könyvturnéval. Szeptembernél hamarabb feltehetően semmi sem lesz ezekből, és azt sem tudjuk, hogy a rendezvényekre globálisan milyen hatással lesz a járvány. Ez mindamellett, hogy komoly bevételkiesést jelent, elveszi a kapcsolatot az olvasóval. Jobban értik, ami mellé kiállnak, és jobban is szeretik, amit értenek. 

De ez az áldozat még mindig semmi ahhoz képest, mennyivel rosszabb helyzetben is lehetnék. 

5. „De a normalitást felfüggesztették, és senki sem tudja, meddig. Most a rendellenesség idejét éljük, meg kell tanulnunk alkalmazkodni hozzá, érveket kell találnunk, hogy elfogadjuk, érveket – a halálfélelmen túl. Talán igaz, hogy a vírusok nem rendelkeznek intelligenciával, de ebben jobbak nálunk:

képesek gyorsan mutálódni, alkalmazkodni. Tanulhatnánk tőlük.”

Az alkalmazkodásra való képességről már írtam ITT. Akkor még nem tudhattuk, mi jön, hogy mi van azokkal, akik nem tudnak alkalmazkodni, önhibájukon kívül. Azokra gondolok, akiknek nem folytatódik a kemoterápiája, vagy nem kapnak sugárkezelést, vagy hazaküldik őket a kórházakból. Hogyan alkalmazkodjanak az új helyzethez, akinek szintén az egészsége a tét, csak épp nem koronavírus miatt, hanem másmilyen betegségben szenvednek? 

Vagy mi a helyzet az apámmal, aki úgy köhögött, hogy két hétig nem bírt beszélni, de nem tesztelték, mert még kapott levegőt, és ezért csak otthonmaradásra intették? Napokig rémálmaim voltak a haláláról, de már jól van. Alakulhatott volna máshogyan is. Tudom. 

6. „Nem biliárdgolyók vagyunk. Emberi lények vagyunk, teli vágyakkal és szorongásokkal. És főleg teli kötelezettségekkel. Gyakrabban és távolabbra utazunk minden korábbi generációnál, és szédületesen sok emberrel kerülünk kapcsolatba, az elődeink el sem tudták volna ezt képzelni.”

Nem biliárdgolyók vagyunk. Nem lehet minket eltávolítani egymástól. Szükségünk van az ölelésre, a csókokra, a szeretteink közelségére. És aztán szükségünk lesz arra is, hogy újra útra keljünk.

Nehéz lesz máshogyan gondolkodni a társas kapcsolatainkról és a másikhoz fűződő viszonyainkról, de még az utazási szokásainkat is nehéz lesz megváltoztatni. 

Az egyik barátnőm szerint, amint megvan a vakcina, abban a pillanatban felejti el az egész emberiség az egészet, és ugyanannyira ész nélkül fog repkedni meg tömegben parádézni. 

Nem tudom, képesek vagyunk-e a változásra, és azt sem tudom, tudunk-e kézfertőtlenítő-szagban, minimális ölelésekkel élni. 

Amit nem tudok még, hogy akarom-e. 

Minden másra sokkal okosabban fogunk válaszolni néhány hónap, vagy pár év múlva. 

Szentesi Éva

Az idézetek Paolo Giordano fizikus-író Járvány idején című kötetéből valók (Európa Könyvkiadó, 2020) 

A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images