–

Legjobb barátnő. Emlékszem, amikor olyan természetességgel szaladt ki a számon ez a két szó, mi sem volt egyértelműbb. Ismertük egymás minden féltett titkát. Láttuk egymás legrosszabb arcát. Közhely, de tényleg tartottuk egymás haját, amikor a buli hányósra sikeredett. Virrasztottunk, amikor valamelyikünk taknya-nyála egybefolyt a sírástól a szerelmi bánata miatt. Ettük a szenny kajákat, boroztunk, szívtunk, a törzshelyeinken még akkor simán lehetett cigizni is.

Védtük egymást, amikor pletykák keltek szárnyra, és vállaltuk a balhét is, ha valamelyikünk hülyeségre készült. Ha meglépte mégis, akkor viszont egy emberként osztoztunk a következményeken.

Estünk át együtt gyászon és örömökön. Liezonokon, nagy szerelmeken és szakításokon. Voltak nagy összezördülések, konfliktusok, félreértések és egoharcok, de még a külföldre költözések, sorsdöntő változások után is megmaradt az a kikezdhetetlennek tűnő kapocs, amit összekötött minket.

Sok-sok körülmény és szempont, vagyis maga az élet végül mégis közénk ékelődött

Évekre. Én szültem két gyereket, túlestem egy külföldre és egy hazaköltözésen is. A magánéleti és anyagi küzdelmek, némi identitásválság és mindeközben a rengeteg online munka olyannyira elszigetelt a valóságtól, hogy egyszerűen méltatlannak éreztem odaböfögni Messengeren egy „Hogy vagytok?”-ot. Belemenni abba, hogy épp miben vagyok, mi zajlik mostanában, azt meg – miután már kérdezni sem tudtam – úgyszintén méltatlannak éreztem.

Dumáljak magamról, amikor már kezdeményezni sem tudok? Néhány bátortalan levélváltás, évente egy borozás és szülinapi köszöntés még előfordul, de érezhetően fölénk kúszott egy szürke felhő.

Félszegen lestünk fölfelé, vajon ránk szakad-e az ég, vagy csak mi képzeljük, hogy valami nincs rendben.

Közben persze jöttek más barátságok

Olyanokkal, akik hasonlóbb élethelyzetben vannak, mint én. Mondhatni, jobban értenek. Könnyebben rezonálunk egymásra, és emiatt lelkiismeret-furdalás sincs, ha napokig vagy hetekig elérhetetlenek vagyunk, hiszen szinte ugyanannyi vágyunk van a folyamatos kapcsolattartásra.

De amint meghallok egy régi számot, elmegyek a régi törzshely mellett, vagy valamelyikünk kedvenc filmje megy a tévében, a gyomrom összerándul, a szívem sajogni kezd.

Persze, minden történetnek több oldala van, hiszen ha egy baráti viszony – főleg, ha többen is vannak a társaságban – elhal, abban legtöbbször mindenkinek van felelőssége. Miért nem hívnak többször? Miért nem látogatnak meg? Miért nem kezdeményeznek, ha én nem? Miért nem ráznak fel, ahogy anno tettük egymással? Miért, miért, miért?

Hát, nálunk én tűntem el

Kiestem a hármasfogatból. Feltettem a kezem. Annyira beszippantott az anyaság, a házasság, a munka, a saját életem, hogy hagytam, hogy ami a múltban olyan fontos volt és olyan mély hatással volt rám, a múltam részeként kezdjen porosodni. Megengedtem magamnak azt, hogy napokig, hetekig, hónapokig ne reagáljak egy üzenetre vagy nem fogadott hívásra.
Voltak, vannak, akik szerint tudni kell elengedni, ami régen jó volt, de már nem működik. Vagy akik szerint a barátságok elvesztése ugyanúgy az élet része, mint az első szerelmi csalódás. Persze, igaz. De azt az ember tudja, érzi, mi az, amit egyszerűen bűn veszni hagyni.

A gombóc a torkomban jelezte nap mint nap, hogy valamit tenni kell

A sors persze pokoli jól tud időzíteni, mert úgy alakította, hogy egy időben egy városban tartózkodtunk és még a férjem is itthon volt, szóval meg tudtam szökni a gyerekek mellől. Kezdeményeztem, méghozzá rámenősen. A feszültség a hármas levelezésben tapintható volt. Odafele menet úgy izgultam, mintha a mindenség is ezen a találkozón múlna.
Aztán beléptem az ajtón, és egymás nyakába ugrottunk. Hazaértünk egymáshoz. Egy pillanat sem kellett hozzá. Visszaugrottunk az időben, kényelmesen bekuckózva a nosztalgia paplanja alá, de közben minden szó, minden perc friss, ropogós és valós tartalommal töltötte meg a jelent. 

A félelmem, hogy minket már csak a múlt köt össze, hogy idegenné váltunk, azonnal elpárolgott. A lapjainkat kiteregettük, őszintén, keményen, de szeretettel, és új játékszabályokat fektettünk le.

Sok minden tud eltávolítani minket azoktól, akik fontosak voltak valaha a számunkra, és a legtöbb esetben ez tényleg a szükséges velejárója az életnek. Legyen az távolság, anyaság, boldogság vagy boldogtalanság, kismillió dolog tud elmarni minket a szeretett régi barátoktól, és minden ilyen elszakadás irdatlan fájdalmat képes okozni, de legbelül, mélyen tudjuk, mi az a virág, amit minimum üvegbúra alá kell tenni, ha épp nem tudunk rá személyesen vigyázni. (Igen, a legnagyobb közhellyel hozakodtam elő, de hát mondjatok mást, ami jobban ki tudja fejezni a kapcsolataink iránti felelősségünket, mint a rózsa, a róka és a Kis herceg története!)

S hogy miért írtam ezt most?

Azért, hogy ha neked, aki most ezt olvasod, van olyan barátod, aki hiányzik, aki nélkül az élet valahogy sosem az igazi, akkor

írj neki! Hívd fel! Ahogy tegnap mondták nekem, küldd el az aktuális kedvenc számod, mindegy, csak kommunikálj. Minden béna gesztus több a semminél. Ha érzed, hogy fontos, ha fáj, hogy nincs, akkor lépj!

Ki fog derülni, hogy ami hiányzik, él-e még, vagy már csak nosztalgia. Az igazi, valódi legjobb barátságok életében pár év szünet csak egy rövid epizód, a nagy egész szempontjából csak egy apró fázis.


Sokféle barátság létezik

Hogy melyik milyen egészen pontosan, mindig utólag derül ki. Hiszen vannak azok, amik életre szólónak ígérkeznek, aztán valahogy mégis elhalványulnak. Aztán vannak azok is, amik eleinte közel sem tűnnek meghatározónak, de aztán egy életen át kitartanak. És van, hogy kicsit mindkettő igaz. Mint nálunk.
Nekünk megadatott, hogy amikor kell, megdolgozunk, küzdünk egymásért, a legmélyebb szeretettel. Újra és újra. Hiszen – választott – család vagyunk.

Szabó Anna Eszter


A kiemelt kép a szerző tulajdonában van