„Konditeremért fizetni? Keressen egy tanyát, és járjon oda dolgozni!”

–

„Sokan azt gondolják, ketten vagyunk, nők vagyunk, nehezen boldogulhatunk férfierő nélkül. Csak azt nem tudják, hogy azért nem hagyjuk abba, mert szeretjük csinálni. Ez az életünk” – mutat körbe Halász Szibilla a tanyán. Nagykőrös és Kocsér között vagyunk, a paraszti idill nyugalma, romantikája vesz minket körül.

– Nem mintha könnyű lenne ez az élet – folytatja a fiatal nő, és szavaiból erő, bölcsesség sugárzik. Épp a félreértelmezett idill és romantika miatt csapott fel, ahogy ő mondja, „parasztinfluenszernek”, hogy a fiatalokat taníthassa. És eddigi tevékenysége azt igazolja, nagy szükség van erre, hiszen sokan élő csirkét, birkát vagy tehenet sem láttak még, így nem is várható el, hogy tudják, erőt próbáló és folyamatos munka a gazdaemberé. 

Ugyanis legyen kora hajnal vagy késő este, hétvége vagy ünnepnap, a gazdának ott kell lennie a jószág mellett, nem lehet kifogása. Ő van az állatért, az állat őérte, de ezt igazán csak az értheti, aki felelősséget vállal és a jószágok szolgálatába szegődik

– részletezi, hangsúlyozva, hogy „örök körforgás ez, amelyben élet és elmúlás szinte naponta váltja egymást, az embernek meg kell edződnie hozzá. Mégis kétségkívül a legszebb és leggazdagabb hivatás.” 

„Aki állatot tart, dögöt is tart”, mondja, hiszen megesik, hogy az állatok elhullanak egy betegség következtében, vagy elkullognak a seregtől, illetve a létfenntartás miatt ők maguk is gyakran vágnak le közülük. Sokszor éppen ő látja el a mészárosi teendőket – már gyerekkora óta tudja, hogyan kell a birkát levágni, és bármennyire sajnálja is az állatot, megteszi, hiszen „ez a dolgok rendje”.

De hogy könnyítsen a folyamaton, az állatokat nagy gonddal, szeretettel, hálával és odafigyeléssel neveli, mert tudja, nekik köszönhetően maradhat fenn a családja.

És hiszi, hogy ez a fenntarthatóság alapja: hogy nem kényünk-kedvünk szerint ölünk, hanem csak akkor, ha nagy szükségünk van rá. És akkor is csak úgy, ha előtte tisztelettel bántunk az állatokkal.

A gazdaélet, amibe a barátok és a szórakozás is belefér

A tanyára érve az az érzésünk, hogy valami furcsa véletlennek köszönhetően ott kötöttünk ki, ahol a béke és a csend terem. Semmi sincs, ami a mindent átható nyugalmat zavarná, még a tücskök és bogarak neszét is tisztán hallani, és a beszélgetésünkbe szépen belesimul a tyúkok káricsálása, a tehenek bőgése, vakaródzása. Zümmög a légy, a napsugarak megvilágítják a föld fölött kavargó porszemeket. Olyan szerethető ez a nyugalom, hogy még egy nyüzsgő „örökvárosinak” is kedve támad odaköltözni.

Hát még, amikor Szibilla sorra betessékel a karámokba, istállókba, melléképületekbe! Hol tehenek simogatására buzdít, hol a lapát megmarkolására, és mindezt olyan humorosan és lelkesen teszi, hogy nem győzünk eleget kacagni, csodálkozni. 

Szibilla csupán húszéves, mégis ízig-vérig gazda. Gyerekkora óta állatok közt él, amióta az eszét tudja, tehenet fej, háziállatokat rendezget. Néhány évig egy pizzériában is dolgozott, pultozott és futárkodott, de túl sok energiáját emésztette fel. „Hajnali négykor keltem, fejtem reggel 6 óráig. Utána iskolába mentem, majd a pizzériába, ahol éjfélig dolgoztam. Naponta négy órát aludtam, és ez hosszú távon nem volt fenntartható. Azóta csak a gazdaságot viszem, és sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok” – osztja meg kiemelve, hogy nem azért dolgozott, mert szüksége volt a pénzre, hanem azért, mert úgy nevelték, hogy ne riadjon vissza a munkától.

És ő bizony sosem riadt vissza, de azért mindig élt egy kis furfanggal.

Állatait jelenleg szabadtartásban neveli, méghozzá azért, mert így boldog minden élőlény, illetve, ha istállóba kötné őket, annyit kellene ganéznia, hogy az élete lapáttal a kezében telne el. Igaza van – nevetünk, majd azt is megmutatja, hogy miként feji a teheneit. Szigorúan fejőgéppel, mert az állatok a sorrendet követve tudják, hogy mikor melyikük következik, és képesek az istállóig sétálni, beállni a fejőhelyre, így neki „csupán” annyi a dolga, hogy alapos tisztítás után a gépet a tőgyükre helyezze. És míg csepeg a tej, ő TikTok-videókat gyárt, hogy a követői megismerhessék az életformáját.

„Különböznek a világaink” – mondja, majd hozzáteszi, ezért is érzi felelősségének, hogy tabuk és kertelés nélkül oktassa a fiatalokat a paraszti létről. Tudja, hogy sokak vágya egy természetközeli életmód, de a többségnek nincs elég bátorsága a váltáshoz, mert nincs a környezetében példa, ami alapján elindulhatna.

„Abban bízom, hogy az én élettörténetem eljut azokhoz, akikhez kell, és tudok motiválni, felvilágosítani akkor is, amikor egy fiatal senkire sem támaszkodhat” – osztja meg hitvallását kiemelve, hogy neki is nagyon fontos, hogy néha iránymutatást kapjon.

És a gazdák, a kupecek, az idősek gyakorta tartogatnak számára egy-egy jótanácsot. „Itt falun az emberek mind értenek a mezőgazdasághoz, nem számít, hogy egy állat kapcsán kérdezek, vagy egy eszköz javításáról, biztos, hogy mindenkinek lesz egy jól bevált praktikája.”

És a jószágok is együttműködők.

„Itt noszogatni senkit sem kell, hogy mozduljon, de még így is sok a munka. Nagymamám mindig azt mondta, hogy aki a konditeremért fizet, az bolond. Keressen egy tanyát, és menjen oda dolgozni. És milyen igaza volt”

– fűzi hozzá, utalva arra, hogy a mezőn, az állatok mellett, a kemény munka közepette olyan napbarnított bőrre és izomzatra tett szert, hogy online tevékenysége mintegy mellékágaként sokan megkérdezik tőle, hol és mit edz, hányszor jár szoláriumba. Ilyenkor humorosan felvilágosítja követőit, hogy erőnléti edzésnek tökéletes a favágás, a bálagurítás vagy a 60 kilogrammos darászsákok cipelése, de a traktorvezetés vagy a tejeskannák hordása is megteszi a hatását.

Szibilla nem foglalkozik takarmányozással és szénacsinálással. Helyette inkább üzletel és bálát vásárol, mert az állatok ellátása mellett nem sok ideje jutna a kaszálásra, forgatásra, bálázásra is. És az állattartás így jó üzletnek minősül, mert a tehénganéért cserébe bálát kap a helybéli mezőgazdászoktól.

Elmondása szerint öt évvel idősebb nővére nem igazán beszélt az iskolában arról, hogy a gazdálkodásból élnek, de ő annál inkább. „Középiskolában a legjobb kifogás volt, hogy ellik a tehén, baj van a disznóval, és máris ellóghattam az órákat” – részletezi kuncogva, de azt is megjegyzi, hogy egyébként komolyan vette a tanulást.

Tudja, hogy a paraszti életforma csakis tudással kiegészülve lehet igazi, de arra nagyon büszke, hogy egy percig sem szégyenkezett a családi örökség miatt. És ebben a kortársai is segítették, hiszen első perctől kezdve csodálattal hallgatták, hogy mennyire különbözik a világa az övéktől. Kamaszként is tisztelték ezért, olykor még segítették is, előszeretettel kalákáztak.

„Volt, hogy elmentünk egy buliba, és a barátaim tudták, hogy hajnali négykor fejnem kell, ezért gondosan jelezték, ha elérkezett az ideje a hazamenetelnek” – idézi fel.

Nők a gazdaságban férfierő nélkül

A gazdaságot Szibilla szülei alapították. Eleinte paprikát termesztettek, majd a paprikaföldeket felszámolva, állatokat vittek a közel 10 hektáros területre. Két és fél hektáron most is kukorica terem, de az idei forró nyár nem tett jót az ültetvénynek, kiszáradt a termény. Szibilla nagyot sóhajt, mondja, hogy a klímaváltozás az ő tevékenységét is érinti.

Mivel az édesapja 15 éve Németországban dolgozik, és a nővére is külföldön él, így rá és az édesanyjára hárul minden teendő és felelősség. Szibilla nem bánja, hogy így alakult, hálás a bizalomért, de az néha nehéz, hogy olyan „férfimunkát” is el kell végeznie, amit nem könnyű nőként. 

A kellemetlen feladatok közt említi a birkák megkukacosodásának kezelését. Előfordul, hogy a nyári nagy forróságban az állat testén keletkező sebbe beleköltöznek a kukacok, és ezeket a gazdának kell eltávolítania. Ha féregtelenítette az élő húst, következhet a kezelés és az ápolás, hogy elejét vegye az elszaporodásnak.

De az elletés például a kedvence, és míg meséli, hogy ilyenkor mit kell tennie, csillog a szeme. Sokszor nem is kell közbeavatkoznia, de a tudat, hogy ott van az állatok mellett, biztonságot ad neki is és a jószágnak is, arról nem is beszélve, hogy az éppen kibontakozó élet olyan érzéseket szabadít fel benne, amitől a munkáját fontosnak érzi, magát pedig erősnek.

A sérült állatokat is igyekszik megmenteni, pedig sok gazda nem törődik azzal, ha a kicsinyek betegen születnek, a természetre bízzák a sorsukat. Nem úgy Szibilla, aki jelenleg is két bicebócát nevelget a bárány- és borjúóvodában. Van két kicsi, nem nőnek rendesen, de Szibilla ölbe veszi, dédelgeti, táplálja őket, mert az ő gazdaságában, a HaBi Tanyán mindenkinek jár az esély, mondja.

Édesanyjával gyakran váltják egymást a munkában, elosztották a teendőket, de mivel anyukája a falu élelmiszerüzletében is dolgozik, legtöbbször Szibilla van jelen. Ugyanis nehéz segítséget találni. Régebben voltak juhászaik, később a Máltai Szeretetszolgálattal együttműködve rászorulóknak adtak munkát, de nem sikerült hosszú távon senkivel sem együtt dolgozniuk, hiába kínáltak a fizetség mellé külön lakást, internet-hozzáférést, élelmet, sőt alkoholt és cigarettát is, a munkaerő megbízhatatlannak bizonyult, faképnél hagyta őket. 

„Meguntuk anyával, hogy megbízhatatlan a segítség. Azóta inkább mi járunk ki legeltetni. Reggel 6 órakor kiterelgetem az állatokat a négykerekű motorommal vagy kocsival, és míg esznek, hazajövök, hogy itthon is elvégezzem a dolgomat, majd sietek vissza értük. De van, hogy jól laknak és bejönnek egyedül” – avat be munkájába a gazdaemberekre jellemző kimértséggel Szibilla, és miközben beszélgetünk, minden állatot, ami elénk kerül, megtapogat, megsimogat, és felméri, hogy milyen munkával folytassa a napot.

Egy liter tejért 87 forint jár, míg a gazda 10 ezer forintot fizet egy szénabáláért

Jelenleg csak a tehéntejből élnek, azt adják el egy vállalkozónak, aki tejesdobozokban értékesíti az üzletláncokban. A juhok tejét meghagyja a bárányoknak, a bárányokat és bikaborjúkat eladja, évente körülbelül 200 csirkét nevel, a tyúkokat a tojásukért és a húsukért tartja, és még disznaik is vannak.

Nagy álmuk a függetlenedés, ugyanis egy liter tejért nevetségesen kevés összeget kapnak: 87 forintot – miközben, mondjuk, egy szénabálát 10 ezer forintért tudnak megvásárolni. Álmuk már-már megvalósulni látszik: az udvaron ott díszeleg a tejautomata, amiből nemsokára Szibilla maga fogja árulni a tejet a közeli településen, amint sikerül minden szükséges dokumentumot beszerezni. Ez lesz „a vastehén”, ami végre megbecsültté és ismertté teszi a munkájukat. 

Képek: Benkő M. Fanni / WMN

Bereczki Szilvia