„Most nagyon sűrű ez a hét, de majd egyeztetünk!” – Hogyan lehet felnőttként megmondani, ha valakinek nem akarsz a barátja lenni?

–

Vannak kifejezések, amelyeket egyfajta különleges paktum övez a társadalomban. Mindannyian tudjuk, érezzük, hogy ezeket nem könnyű kimondani, mert általuk vállaljuk, hogy sebezhetők vagyunk, hogy mit érzünk, hogy hibáztunk, hogy időnként mindannyian elgyengülünk. Ilyen például a megbántottál, a szeretlek, a ne haragudj, vagy a szükségem van a segítségedre. Nemcsak ahhoz van nagy lelkierőre szükség, hogy ezeket ki merjük mondani hangosan, hanem ahhoz is, hogy ezekre megfelelően reagáljunk, és felmérjük a súlyát annak, ha valaki képes volt kifejezésre juttatni a legbensőbb érzéseit.

Mindenkinél más az a bűvös szó, amit a legnehezebben tud magából kipréselni, nekem például a segítségkérés megy iszonyúan nehezen. De van ennél egy még rosszabb mumusom. A nem. De ez egy specifikus nem. Amikor arra kéne nemet mondani, hogy valakivel rendszeresen találkozz, meghallgasd a problémáit, meg úgy az életének minden más egyéb részletét is, és ő vice versa ezt várja tőled.

Nemet mondani arra, amikor valaki jobban kedvel téged és a társaságod (nem romantikus értelemben), mint te az övét.

Amikor valaki azt szeretné, hogy a barátja legyél.

Semmi személyes

Nem arról van szó, hogy ne akarnál a másikkal jóban lenni. Egyszerűen csak arról, hogy untig elég, ha félévente egyszer beültök egy kávéra, vagy pár havonta váltotok néhány sort Messengeren. Alapvetően érdekel, hogy jól van-e, mi újság vele, de nem szeretnéd a legszorosabb kapcsolataid között tudni. Soha senki nem tanította meg – nekem legalábbis biztos nem –, hogy hogyan lehet az ilyenfajta közeledést úgy visszautasítani, hogy ne tűnj nagyképű taplónak, ne az jöjjön le belőle, hogy „köszönöm szépen, nekem van elég barátom, te is keress magadnak néhányat”, és hogyan lehet valakinek megmondani, hogy „semmi bajom veled, kedvellek is, csak nem akarok veled annyit beszélgetni és találkozni, amennyit te szeretnél” – anélkül, hogy ne érezd azt, ez nagyon ciki, és megbántod a másikat.

Tegyük a szívünkre a kezünket, mindannyian átéltük már, hogy jött egy üzenet, amit direkt nem nyitottunk meg. És vagy nem is válaszoltunk rá később sem, vagy udvariasságból valami olyasmivel próbáltuk lekeverni, hogy

most nagyon sűrű ez a hét, de beszéljünk majd és egyeztetünk!

Aztán csak reméltük, hogy nagyon hosszú ideig nem fogunk egyeztetni. Vagy, mondjuk, soha. De miért nem lehet ezt értelmesen közölni?

Van, amire a koronavírus kifejezetten jó hatással volt

Ezúton kérem a legközelebbi barátaimat, akik olvassák ezt a cikket, hogy kíméljenek meg a szívatástól, hogy megkérdezik, most akkor rájuk gondoltam-e. Nyilván nem. Nem arról van szó, hogy egy bálkirálynő típusú karakter lennék, és ezért mindenki él-hal a társaságomért. De széles baráti köröm van, a munkámból fakadóan is sok embert ismerek, és mindig is közvetlen és kommunikatív személy voltam, akár ismeretlenekkel sem esik nehezemre beszélgetésbe elegyedni, szóval sokszor előfordult, hogy valaki nyitott lett volna egy-egy találkozás után az intenzívebb kapcsolattartásra. Viszont,

ha a Covid megtanított valamire, az éppen az, hogy nem baj, ha bizonyos emberi kapcsolatok lazulnak, szociális érintkezések a minimumra redukálódnak, és az igazán fontosak értékelődnek fel és erősödnek meg.

A mindennapjainkban így is brutálisan intenzíven van jelen a FOMO – azaz a Fear of Missing Out jelensége, a rettegés, hogy lemaradunk, kimaradunk valami csodálatos és fantasztikus dologból, ami dől ránk a közösségi média felületeiről. A pandémia előtt erőmön felül próbáltam mindenhol jelen lenni, nehogy megbántsak valakit, amiért visszautasítok egy meghívást, vagy pont egy olyan rendezvényre nem megyek el, amelyen valami egyszeri és megismételhetetlen dolog történik.

A vírus első hullámában pokolian szenvedtem, hogy elvesztettem a munkám, egyedülállóként pedig különösen nehezen éltem meg, hogy el vagyok vágva minden társas kapcsolatomtól. Persze, tudtam, vannak, akik nálam sokkal több nehézségen mennek keresztül, ha ők vagy a szerettük megbetegedett, ne adj’ isten el is ragadta a vírus, mégis iszonyatos düh tombolt bennem. Azt éreztem, hogy a világ velem most nagyon kibaszott, és nekem most nagyon szar. Olyan voltam, mint egy makacs, hisztis kisgyerek. Aztán ahogy teltek a hónapok, a járvány még mindig töretlenül körözött a fejünk felett, mint egy keselyű, közben egészen megszoktuk a jelenlétét, én pedig elkezdtem felhagyni az ellenállással, a lázadással. Szép lassan elfogadtam, hogy most szünetet kell tartani, erre kell berendezkedni, ennek a jó oldalát kell megtalálni. 

 

Őszintén mondom, hogy sikerült. Nem vágyom már arra a tempóra, amit korábban diktáltam saját magamnak, sokkal több igényem van az egyedüllétre, a csendre, a nyugalomra, mint korábban, miközben sokkal jobban értékelem, ha a számomra fontos emberekkel időt tudok tölteni.

Tényleg jót teszünk a kegyes hazugsággal?

De mi van azokkal az emberekkel, akiknek nincs stabil szociális hálójuk, vagy csak nagyon kevés személyből áll, vagy egyszerűen olyan típusok, akik nagyon sokakkal szeretnek viszonylag intenzív kapcsolatot ápolni? Hogyan lehet udvariasan hárítani az ő közeledésüket? Vagy inkább csak adjuk be a derekunkat, essünk túl a találkozón, aztán reménykedjünk, hogy most pár hónapra ezt is letudtuk? Persze,

egyszerűnek tűnik, hogy őszinte, nyílt, tiszteletteljes kommunikációval vegyük elejét az ilyen kellemetlenségeknek, de az a tapasztalatom, hogy ezt szívesen pufogtatjuk, valójában azonban nagyon ritkán alkalmazzuk.

Mert rettegünk, hogy megbántjuk a másikat, és azt gondoljuk, azzal még mindig kevesebb kárt okozunk, ha inkább sunnyogunk, vagy elodázunk bizonyos dolgokat. Kegyes hazugságként tekintünk arra, ha inkább a teendőinkre fogjuk, hogy valakivel nem tudunk találkozni, mintsem bevallanánk, egész egyszerűen nincs kedvünk hozzá.

Az emberek olyan sok mindenben önzők, furcsa, hogy pont ebben nem merünk őszintén azok lenni.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Pheelings Media