Nyáry Luca: A világ, aminek az őrévé képeztek ki, csendben összeomlott a hátam mögött, amíg én a laptopomat bámultam

–

Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a szokásosnál is pesszimistább leszek

Nem ez volt a terv, de hát a teljes kiégés határán téblábolva nem tudok másmilyen lenni. Az érzelmeim nem feltétlenül tükrözik a mindenki számára kézzelfogható valóságot, de számomra, ahogy sok társam számára is, a saját valóságunk részei. Mindennap együtt kell élnünk velük, ahogy a szmoggal, az igénytelen kocsmával a sarkon vagy a rigolyás szomszédokkal, és ezekhez hasonlóan nem lesznek kevésbé kellemetlenek attól, hogy más nem látja őket. Vagy épp csak egy másik szögből – minden attól függ, kit kérdezel. 

Abban valamennyire mind egyetérthetünk, hogy most éppen a precedensértékű tragédiák korát éljük.

Egy olyan kort, amiről azt ígérték, hogy nekünk már sosem kell vele szembenéznünk, erre most mégis itt vagyunk, arra kényszerülve, hogy megkérdőjelezzünk mindent, amire az eddigi életünkben készültünk. Persze nem állítanám azt, hogy objektíven ez a mostani a történelem legrosszabb időszaka; nem mennék vissza a pestisjárvány idejére, ahogy a számtalan pusztító népirtás egyikéhez sem, vagy netalán a világ legrémesebb éveként elhíresült Kr. u. 536-ba, de eléggé úgy néz ki, hogy most is hasonló horderejű rémségek fele haladunk. Meg egyébként is, nem kell, hogy valami elnyerje a „legborzalmasabb” címet ahhoz, hogy érdemes legyen beszélni róla. 

Amikor huszonegy éve megérkeztem ide, egy olyan világba jöttem, ami már majdnem maga mögött hagyta a járványokat, a világháborúkat és a bibliai szintű természeti csapásokat.

Nem volt tökéletes, pláne nem az én kis buborékomon kívül, de sikerült felépíteni benne egyfajta békét és rendet, amit a legtöbben igyekeztek megőrizni. Ebben a hallgatólagos rendszerben neveltek fel engem, ennek a vezérei mondták azt nekem, hogy ez egy meritokrácia, ahol nem az számít, hogy ki vagyok vagy hova születtem, hanem az, hogy hajlandó vagyok-e dolgozni, és küzdeni azért, amiben hiszek.

Ez a rendszer súgta a fülembe, hogy menjek el minél több különórára, hogy felvegyenek a gimnáziumba, hogy legyek kitűnő, és nyerjek díjakat, hogy elmehessek egy egyetemre, hogy egyszer majd a kezembe adhassák a papírt, amivel meg fogom váltani a világot. Az ő hangjuk kattogott az agyamban éjszakánként, hogy csináljam gyorsabban, hamarabb, többet, mert magamat és a társadalom jólétét szolgálom azzal, ha mindenemet feláldozom a produktivitás oltárán. Úgyhogy csináltam. Lett ötös érettségim, öt különböző munkahelyem, és ötven óra közmunkám, mert arra vártam, hogy ezekből felépíthessem azt az ötször nagyobb valamit, amivel majd jóváteszek mindent. Erre tessék, most mégsem beteljesült ígéretekről írok. Pedig sokáig vártam őket.

Még mielőtt el tudtam fogadni, hogy a világ, aminek az őrévé képeztek ki, csendben összeomlott a hátam mögött, amíg én a laptopomat bámultam.

Nagyapám arra tanított, hogy ha keményen és alázatosan dolgozom, ha hasznot és jóságot viszek a világba, akkor felnőttkoromban kérhetek belőle egy saját, biztonságos szeletet, nekem és a családomnak.

Mégis, évek óta figyelem: ígérete a fizetségem, és ha lesz is családom, a Papa már sosem fogja látni őket, mert hetven év alázatos és kemény munka után egyedül halt meg egy tüdőosztályon.  

Nagymamám szerint szerencsém van, hogy a szabad, független sajtó korában nőhetek fel, mert nekik ennyi se jutott a diktatúrában. Mégis, ma minden kinyíló ablakot cinikusan böngészek át, próbálom kinyerni a valódi információt a reklámok, a lefizetett kutatások, és kattintásokra vadászó szalagcímek között. Minden pixel akar tőlem valamit: bányásszak bitcoint, nézzek pucér melleket, szörnyülködjek egy újságíró porba hulló fején.

Pihenek és informálódom egyszerre. De valahogy csak még fáradtabbnak és butábbnak érzem magam. 

Nagynéném pont olyan igazságos és hurrikánlelkű nő, mint én, tőle tanultam meg a természet tiszteletét, vigyázni mindarra, ami körbevesz engem. Azt hajtogatta, hogy az én tiszta, megújuló energiával fűtött jövőmben már kínos lesz nem környezettudatosnak lenni. Mégis, alig tíz év múlva nagyvárosok kerülnek majd víz alá, állatfajok ezrei tűnnek el a bolygónkról, és mindeközben politikusok gúnyolódnak utcára vonuló, kétségbeesett iskolásokon.

Apám azt mondta nekem, amikor tizennégy évesen a Szerelem a kolera idejént olvastam, hogy nem kell félnem a járványoktól, mert már tanultunk belőlük. Mégis, lassan három éve szabadkozom minden köhögés után, lassan három éve vésem körömmel az alkaromba az elmenők neveit, mert azt érzem, hogy ha valakinek nem fáj, akkor értelme se volt az egésznek. 

Anyám szerint a „mi időnkben” (ha végre megörököljük), már nem lesznek olyan háborúk, mint amelyik miatt sose ünnepeltük a hanukát.

Mert az már csupán kölcsönös, visszafordíthatatlan pusztítás lenne, nem valódi harc. Mégis, most a legjobb barátom fejét simogatom, a könnyei eláztatják a nadrágomat, és hiába akarom azt mondani, hogy minden rendben lesz, nem tudom visszahozni a tizedikes unokaöccsét a frontról.  

Itt állunk, mai fiatalok, a be nem váltott ígéretek földjén,

megbénulva bámulunk villogó képernyők szemébe, és fogalmunk sincs, hogy mit várunk. Ahányszor végre elkezdünk odafigyelni egy problémára, jön a következő, és kiüti a ringből azt, ami már nem trendi, amire már ununk rákattintani. Greta Thunberget leigázta a koronavírus, a járványt elsodorta a háború szele. Az emberi emlékezet rövid, és csak a közvetlen fenyegetéssel akar szembenézni. De ami egy negyven-, ötven- vagy hatvanéves embernek a távoli, őt már nem érintő jövő, az a mi teljes életünk. 

A világ, amire egész életünkben készültünk, nem létezik, és egyre távolabb kerülünk tőle. Azt várjuk a fiataloktól, hogy oldják meg a problémákat, hogy építsék fel azt a rendszert, amiben megöregedhetnek, de közben nem akarjuk, hogy kilépjenek a sorból, hogy panaszkodjanak, hogy „nehéz esetek” legyenek. Valamiért még mindig hisszük, hogy lehet csendben, az útból kitáncolva küzdeni, de ez hazugság. Nem létezik kényelmes aktivizmus. Az igazi fejlődés automatikus velejárója, hogy megbolygatja azt, ami előtte volt. 

Mi meg már régóta rugdosódunk, kiabálunk, harapunk és sztrájkolunk, árral szemben és gunyoros vicsorok között, túl régóta ahhoz, hogy maradjon bennünk remény a változásra.

Túl sokáig vártunk rá, hogy visszaköltözzön belénk az otthon érzete. Túl sokáig voltunk idegenek egy olyan bolygón, aminek az örökösei kellene hogy legyünk. 

Ezen a ponton általában mondok valami reményteljeset. Valamit a társadalmi felelősségvállalásról, arról, hogy mi mindennel tartozunk egymásnak, mi, emberek. De most nincs hozzá se kedvem, se energiám.

Nem biztatok senkit összefogásra, amikor képesek voltunk megszavazni az Amazont 2021 legzöldebb vállalkozásának. Nem szónokolhatok a kedvességről, amikor hajnalban ezrek haltak meg egy színház alagsorában alig pár száz kilométerre innen. Nem hirdetek kitartást, mert a héten már háromszor megfordult a fejemben, hogy bárcsak én is mentem volna anyám után, amikor hét évvel ezelőtt kicsekkolt ebből a világból.

Most egyedül ahhoz van erőm, hogy bebújjak a takaró alá, és elképzeljem, hogy mennyivel szebb lesz a világ, mire kijövök onnan. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61