–

Tégy egy próbát: ha van valaki, aki eszedbe jutott a bevezetőről, akkor nyisd meg azt a felületet, ahol a legtöbbször kommunikálni szoktatok az illetővel. Ki hívott kit az utóbbi tíz alkalommal? Ki küldte az utóbbi tíz képet a másiknak? Pörgess kicsit vissza a csetablakban: ki jelentkezik be többször, és ki érdeklődik csak úgy a másik hogyléte felől?

Hoppá. Elgondolkodtató, amit láttál? Elhiszem. Ahogyan azt is, hogy a lelked mélyén eddig is tudtad: valami nem oké.

És itt álljunk meg egy pillanatra: ez az írás nem egy passzív-agresszív nyavalygás arról, hogy „foglalkozzatok már velem”. Nem is burkolt üzenet. Ez a cikk azért születik meg, mert úgy gondolom, sokak számára hasznos lehet, én legalábbis örültem volna egy ilyennek évekkel ezelőtt.

Elmondom, miért

Az utóbbi évem elég intenzív terápiában telt. Az egyik legdöbbenetesebb felismerésem a folyamatban az volt, hogy milyen iszonyatosan sok energiát fektetek a legkülönfélébb emberi kapcsolataim ápolásába – és hogy ez sok esetben milyen nagyon kibillent az egyensúlyomból.

Februárban két hétig feküdtem szinte magatehetetlenül, magas lázzal, használhatatlanra dagadt kezekkel. Ekkor kaptam az arcomba félreérthetetlenül, hogy mennyire nem számít az a sok energia, amit apró figyelmességekbe, közös programok szervezésébe, kapcsolattartásba feccöltem.

Miközben én korábban a szomszédjaimnak is mézeskalácscsomagokat készítettem karácsonyra (igen, a nem kedveseknek is), azzal kellett szembesülnöm, hogy a közeli és távoli ismerőseim, barátaim közül sokan úgy tettek, mintha semmi sem történt volna.

Adrienn kemény csaj.

Adrienn megoldja. Nem féltjük.

Majd úgyis szól, ha kell valami.

Majd biztos hív, ha jobban lesz.

Nem tudom, mi volt ijesztőbb azokban a napokban: az-e, hogy a testem egyszer csak olyan volt, mintha nem is az enyém lenne, vagy az, hogy szinte teljesen egyedül maradtam ezzel.

És itt jön egy nagyon fontos mondat: a terápiában azzal is szembe kellett néznem, hogy mindezt nagy részben én magam alakítottam így.

Tehát még egyszer: ez nem egy hibáztatós cikk. Ez egy szembenézős cikk. Legfőképpen önmagammal.

Szóval feküdtem feldagadva az ágyon álmatlanul, és rengeteget gondolkodtam. Hogy mégis miért nem nyitja rám az ajtót néhány emberen kívül az a sok, akiknek ott voltam minden fontos eseményén. Akiket üzenetben bátorítottam a vizsgájuk előtt, virággal ünnepeltem utána, akiknek sütit sütöttem, vicces mémeket küldözgettem, apró ajándékokat vittem, vagy épp akiknek segítettem ebben-abban. Hogy miért nem hoznak egy tányér levest, egy csokor virágot, de legalábbis miért nem hívnak fel FaceTime-on, ha már írni nemigen tudok.

Tanulság? Talán csak annyi, hogy ha – bármilyen okból – nélkülözhetetlen akarsz lenni, akkor van egy rossz hírem. Nem nélkülözhetetlen leszel, hanem természetesnek vesznek majd.

Ha rászoktatod az embereket, hogy minimális erőfeszítésükbe kerüljön egy kapcsolat, hiszen te majd úgyis írsz, hívod, küldöd, drukkolsz, segítesz, megoldod – nos, akkor sokan meg is fogják ezt szokni. És igazából még csak nem is hibáztathatod őket száz százalékban emiatt. (Ugyanakkor igenis felelősségük van benne – tehát magadat se hibáztathatod kizárólagosan!) 

 

Hát tessék, mit csináltam

Amikor lecsendesedett bennem ez a felismerés, tudatosan kezdtem figyelni magam, a kapcsolataim dinamikáját, és azt is, hogyan működöm egy adott helyzetben. Egyszerre volt iszonyatos és felszabadító érzés is. Hiszen ha már látod, mi zajlik, akkor értelemszerűen meg is tudod változtatni a dolgokat.

Megfigyeléseim a következők voltak (kifejezetten erre a problémára fókuszálva, tehát nyilván volt sok jó is, ez fontos):

  • sokan egyáltalán nem kerestek, ha én nem jelentkeztem;
  • akadt, aki felhívott ugyan, de nem jutott eszébe, hogy megkérdezze, hogy vagyok, hiszen hónapokon át nem volt tudomása az életem fő történéséről;
  • sok esetben teljesen nyíltan csak azért kerestek, hogy elég nagy szívességet kérjenek (olyanok, akik akár évek óta annyit se kérdeztek, élek-e);
  • a legextrémebbek azok voltak, akik szabályszerűen lecsesztek, amikor nem jelentkeztem (tehát: azt csináltam, amit ők);
  • ja, és volt olyan is, aki hónapokon át nem vette fel nekem a telefont, nem hívott vissza, aztán rám írt, hogy adjak meg neki egy telefonszámot.

A fentiek mellé odakívánkozik egyébként, hogy a közösségi médiának megvan az a torzító hatása, hogy ha valakinek olvasod a posztjait, akkor az lehet a benyomásod, hogy képben vagy vele, akár úgy is tűnhet, mintha beszélnétek. Ez persze nincs így, de az esetek egy részére magyarázatot ad. De csak egy pici részére.

Nézzünk egy kicsit a fentiek mélyére, avagy: mi az én szerepem ebben?

Vajon tényleg kellett-e ötödször is hívnom valakit, aki annyival sem tisztel meg, hogy négyből egyszer visszahívjon? Vajon nem mond-e el mindent rólam és a kapcsolati dinamikámról ez?

Dehogynem: én vagyok az ember, aki úgyis újra hív majd, ráérnek majd akkor felvenni nekem. Engem biztosra vesznek. Ami persze szép dolog, hiszen egyben azt is elmondja rólam, hogy megbízható vagyok, és figyelmes. Szuper. Egészen addig, amíg az, hogy biztosra vesznek, nem jelenti azt, hogy úgy vannak velem, mintha előfizettek volna rám a puszta létezésükkel.

Azzal ugyanis, hogy folyamatosan programlehetőségekkel bombázom az ismerőseimet (szakmai ártalom: MINDIG van hova mennem), leveszem azt a terhet a vállukról, hogy nekik kelljen agyalniuk azon, mikor és mit csináljunk legközelebb együtt. Ez kezdetben mindenkinek kényelmes: nekem van társaságom, remek eseményekre megyünk, nekik pedig csak szabaddá kell tenniük magukat, semmi körülményes szervezés nem szükséges.

Ám az, ami kezdetben igazi win-win helyzetnek tűnik, nagyon könnyen és sajnos észrevétlenül billenhet ki az egyensúlyából. És míg az egyik fél észre sem veszi ezt, a másik számára nemcsak fárasztó, de zavart keltő is lehet.

Az, aki sok energiát ad ugyanis, nagyon könnyen érezheti, hogy még ez a sok sem elég. Hiszen akármennyit kedveskedik, sürög-forog, a folyamat egyirányú.

A betegségem alatt és után a következő kérdések zakatoltak bennem:

  • Csak akkor vagyok érdekes, ha elviszem őket valahová?
  • Valójában nem is érdekli őket, mi van velem, csak jobb híján végighallgatnak?
  • Lehet, hogy ezt az egész barátságot csak én erőltettem?
  • Lehet, hogy valójában azért nem keresnek, mert idegesítem őket?
  • Ennyire félreértettem volna a helyzetet?

Nos, ilyen könnyű eljutni krízishelyzetben önmagunk teljes megkérdőjelezéséig. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy átlássuk: azzal, hogy minden erőfeszítésünk ellenére szinte egyedül maradunk a bajban, épp a legnyomasztóbb félelmünk válik valóra.

Hogy oldható ez fel?

Hogy végképp ne rinyálásnak tűnjenek a fentiek, elmondom, nekem mi segített (a terápián túl, haha).

Azoknak, akikkel szerettem volna helyreállítani az egyensúlyt, elmondtam, mi történik kettőnk között, és ez bennem milyen érzéseket kelt. Elmondtam, hogy szeretném, ha megváltozna a dolog, és nem volna ilyen egyoldalú a kapcsolatunk.

Erre (leegyszerűsítve) kétféle válasz érkezett:

  • sokan azonnal elismerték, hogy jogos a panaszom, és attól fogva odafigyeltek a kölcsönösségre;
  • néhányan azt mondták, nem tett nekem jót a terápia/a depresszió beszél belőlem – és önző vagyok, nincs alapja annak, amit mondok.

Az utóbbira a pszichológusom felkészített, így nem ért váratlanul, de (nem szépítem) még így is kijöttem néhányszor a sodromból. Ami egyébként olyan szempontból biztosan remek, hogy ha látványosan húzod meg a határaidat, akkor azokat mások is jobban észreveszik. Én azért az első reakciónak jobban örültem. A másodikat nem tudtam mindig higgadtan kezelni – ilyenkor szoktam idegből screenshotokkal alátámasztani az igazam és hasonlók.

A következő nagyon fontos lépés az volt, hogy a felém irányuló gesztusokat el is fogadjam. Azaz: ne duzzogjak, hanem engedjem, hogy visszaálljon az egyensúly. Ami meglepően könnyen meg is történt.

Igaz, akadt, amikor időre volt szükségem, miközben a másik „tudjuk már le azonnal, és ne rinyálj” mentalitással még engem kezdett sürgetni, hogy találkozzunk AZONNAL. Magyarán: ne okozzak több kényelmetlenséget, zárjuk rövidre, és haladjunk. 

Ilyenekben látszott a leginkább, mennyire nehéz visszabillenteni az egyensúlyt: ha hirtelen a nullánál több erőfeszítésbe kerültem, akkor ellenállást, rosszallást, sőt akár dühöt váltottam ki. Érthető, de attól még elég rossz átélni.

Viszont – hála a szakembernek – már tudtam, hogy az igényeim jogosak, és megérdemlem, hogy figyelembe vegyék őket.

Úgyhogy akkor nézzük a másik oldalt

Mert az nem úgy van ám, hogy ezt is annak kell egyedül megoldania, aki eddig is több energiát tett a kapcsolatba. Épp ezért akár érintettnek érzed magad, akár nem, szerintem nagyon hasznos, ha átgondolod az alábbiakat:

  • Van-e olyan a környezetedben, aki többet keres téged, mint te őt?
  • Van-e olyan, aki nem hallatott magáról egy ideje, és te nem is tudod, mi van vele?
  • Van-e, aki rendszeresen figyelmességekkel bombáz, és te ezt rég nem viszonoztad?
  • Van-e, aki melletted állt életed nehéz helyzeteiben, és most neki lenne rád szüksége?

Természetesen ezek az olyan emberekre vonatkoznak, akikkel alapvetően szívesen töltöd az időd, csak úgy belekényelmesedtél a kapcsolatotokba az utóbbi időben. Ha a válaszod bármelyik kérdésre igen, akkor a megoldás nagyon egyszerű:

hívd fel. Vagy írj neki. Mondd el, hogy úgy érzed, kicsit elhanyagoltad/lehetnél aktívabb. És hogy szívesen vagy vele, szereted a társaságát, csak valamiért természetesnek vetted, hogy ő keres, pedig ez nem jó így.

Banális dolgok, nem? Szerintem is. De tapasztalatból tudom, hogy elképesztően sokat tudnak jelenteni. És ha egy barátság, rokoni kapcsolat stb. tényleg fontos és értékes, akkor varázserejük van.

  

Olyan egyszerű ez az egész pedig

Egy nagyon kedves barátnőm egy ideje sokat van távol tőlem. Amikor a városba jön, jelentkezik: Adri, van X napom, melyik alkalmas neked. Én mondom, összehozzuk, mindenki örül. Ha adódik egy program, amiről ő jut eszembe, ráírok: nem vagy véletlenül a városban? Ha nincs, keresünk másik alkalmat. Ha itt van, akkor összehozzuk.

Sokan mondhatják, hogy a világ legegyszerűbb dolgáról beszélek – de közben egyáltalán nem biztos, hogy az. Viszont a barátnőm távolsága megtanított arra, hogy sokkal, de sokkal jobban értékeljük az időt, amit együtt tölthetünk. És keressük is az alkalmat a találkozásokra. Vagy legalább egy telefonra.

Persze az is körvonalazódott már, hogy nem kell minden kapcsolatot mindenáron fenntartani. Nincs azzal semmi gond, ha akad, akivel időlegesen vagy végleg eltávolodunk egymástól, ugyanakkor az ilyesmit is jobb tisztázni, hogy egyik fél se érezze rosszul magát emiatt.

Ha viszont valaki ott volt veled, amikor szükség volt egy segítő kézre, egy vállra, amin bőghetsz, vagy egy ünneplő ölelésre, akkor időről időre tedd fel magadnak a kérdést: te ott vagy-e neki.

És ha nem vagy biztos a válaszban, akkor fogd a billentyűzetet, emeld fel a telefont, vagy kopogtass be hozzá.

Lehet, hogy épp nem vágyik semmi másra, csak egy ilyen apró gesztusra. 

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / FatCamera