Filákovity Radojka: 5 tárgyam, 5 történetem
Amikor az ember távolra kerül a szeretteitől – és a távolság nem is kell, hogy országhatárokat íveljen át, de elég nagy legyen ahhoz, hogy ellehetetlenítse az ölelést, amikor valódi szükség van rá – na, akkor felértékelődik minden, ami egy kicsit is az otthonhoz köt. A szavakat, az apró emlékeket jobban őrzöd, mint más a legdrágább kincsét. Nem lennék jó buddhista, mert emiatt nagyon ragaszkodom a tárgyaimhoz – legalábbis azokhoz, amik a számomra legkedvesebb emberekhez kötnek. Filákovity Radojka tárgyai és történetei – legalábbis néhány közülük.
–
A kávéscsészém
Amíg az enyém nem lett, ez a csésze a szerb nagymamámé volt. Egy ma már csorba készlet, sérült darabja. Persze nem volt ez mindig így, ahogy az ember emlékezete sem válik hiányossá, nem töredezik ketté egyik napról a másikra.
Majko emlékei ma már olyanok, mint a változékony égbolt, olykor, egy-egy pillanatra tisztán felragyognak, a legtöbbször azonban már szürke fátyolfelhők telepednek rájuk, elmosva arcokat, apró mozaikokra darabolva az életet. Az életet, amiben annyi minden volt: olyan sok szeretet, vágyakozás, önfeláldozás és olykor kín. És persze részei voltak ezek a csészék is.
Sokszor elképzelem, kivel kávézhatott belőlük. Milyen volt az élete, amikor a készlet még teljes és sértetlen volt? Sokszor nem volt könnyű a teher, amit cipelt, de azt hiszem, összességében mindene megvolt, amire vágyott. Hiszen lett egy fia és unokái – a húgom és én, annak ellenére, hogy az orvosa annak idején azt mondta: sosem lehet gyereke. De ő makacs asszony, addig járt egyik szakembertől a másikig, míg valaki végre azt nem mondta valaki, amit hallani szeretett volna, amibe kapaszkodhat. És végül neki lett igaza. Így jött világra három nap vajúdás után a nagymamám dacának – és reményének – élő megtestesülése: az édesapám. Ha erre a csészére nézek, őt látom, őket. A családomat. Minket. A történeteket, amik egyik generációról a másikra öröklődnek.
Az eljegyzési gyűrűm
A már említett szerb nagymamám gyakran vigasztalt azzal, hogy „egyszer minden zsák megtalálja a foltját”. Én viszont sokáig nem hittem neki. Úgy gondoltam, az én zsákomnak olyan bonyolult a szövete, annyira érdes, sprőd, hogy ahhoz nem tud majd semmi – és leginkább senki – illeszkedni. Aztán találkoztunk – sok év után újra – valakivel, akihez furcsa módon mintha mindig is éreztem volna, hogy közöm lesz. Csak hát, az időzítés, ugye, minden; nekünk is meg kellett érkeznünk egymáshoz. Azt nem tudom, hogy mikor hasított belém először, hogy én az ő felesége szeretnék lenni és nem másé, vagy hogy nem tudnám elviselni, hogy mást vegyen el, mindenesetre úgy tűnik, valami hasonló érzések kavaroghattak benne is, mert lassan négy éve egy szicíliai világítótorony lábánál nekem adta ezt a gyűrűt, másfél éve pedig be is váltottuk a vele tett ígéretünket.
A szerelem
Nemcsak a szűk, hanem a tágabb családunk is nagyon összetartó. Az egyik legkedvesebb unokatestvérem grafikusművész, tőle kaptuk nászajándékba ezt az alkotást. Érdekes egybeesés, hogy abban az évben készítette, amikor sok-sok év elteltével újra találkoztunk az akkor még nem férjemmel. A grafika a szerb Ljubav, azaz Szerelem címet viseli, és számomra egyfajta útjelzőként is szolgál.
Annyira idealizáljuk ugyanis az érzést, hogy sokszor elfelejtjük: az igazi szerelem egyszerre háború és összeolvadás is, állandó harc egymással, és saját magunkkal.
De miközben minduntalan a győzelemért küzdünk, nem árt emlékeztetni magunkat (és egymást), hogy épp ez az összeolvadás a győzelem maga.
A brossom
A testvéremmel nagyon különbözünk egymástól; akár a tűz és a víz. Egyszer viccelődve azt mondta: ha ismeretlenként találkoztunk volna, valószínűleg nem barátkozott volna velem. Annak ellenére viszont, hogy a húgom és én sok mindenben egymás szöges ellentétjei vagyunk, egyvalami nagyon is közös bennünk: az erős szeretet a másik iránt. A testvérem az, akiért a világ végére is elmennék, ha kell, kivont karddal, és akit az egyik legerősebb nőnek tartok a világon – és ezt nem csak azért állítom ilyen biztonsággal, mert gyerekkorunkban olykor-olykor összeverekedtünk. Tőle kaptam ezt a gyönyörű brosst a 18. születésnapomra, és épp arra emlékeztet, hogy bármi történjen, mindig lesz egy szövetségesem, sosem leszek egyedül. Meg picit arra is, amilyenek mi ketten vagyunk: akár a tűz és a víz – és mégis, milyen szép egységben.
Egy kép (a sok közül) a legjobbakkal
Tudtad, hogy a fényképeknek hangjuk is van? Én legalábbis, ha erre a képre nézek, ami egyébként a lánybúcsúmon készült, hallom a közös nevetéseinket, felelevenednek a hosszú évek alatt átbeszélgetett éjszakák, és az is, ahogyan olyan sokszor egymásba kapaszkodtunk a bajban. Sosem hagytak cserben. Ők a legrégebbi és legjobb barátaim. A választott családom, akik miatt sokszor érzem azt, hogy valójában nem is egy, hanem három lánytestvérem van. Ahogy Forrest Gump mondaná: olyanok vagyunk mi, mint a borsó meg a héja.
Filákovity Radojka
Olvasd el a sorozatban korábban megjelent írásainkat is ITT
