–

Talán furcsának tűnik az én számból, de jóformán semmilyen tárgyhoz nem kötődöm. Bevallom, most rendesen bajban vagyok, hiszen fel kellene sorolnom öt darabot, ami a szívemnek kedves. Ami legelőször jut eszembe a tárgyaim közül, és amelyikkel a legnagyobb szerelemben vagyok, az az autóm, pedig tulajdonképpen nem is az enyém, hiszen csak kölcsön kaptam, szóval ebbe a felsorolásba fel se vehetem. (Meg hát, ugye, a polcomon se tarthatom, bajosan lehetne oda bepakolni.)

Ami másodjára eszembe jut, az legalább a lakásban van: mégpedig a ruháim, néhány kedves darab, amikre sokáig gyűjtöttem, egy-egy kedvenc tervezőm készítette, és amiktől sosem válnék meg (legalábbis most úgy gondolom, de nagy szanálóművész vagyok, így a ruhatáram is gyakran pörgetem, egy idő után mindről boldogan mondok le, hogy azután újakat vehessek.) A ruhák egyébként tárgyak? Bizonyos értelemben azok, viszont ezeket se a polcon tartom. (Egyébként jártam már olyan ember lakásában, aki a polcán tartotta a táskáit. Frankón, a polcán, a nappaliban. A könyvei helyett. De hát, ugye, neki könyvei nem is nagyon voltak.)

Akkor tehát melyek azok a tárgyak, amikhez kötődöm? Mi az, amit viszek magammal minden egyes költözésnél, és ami még nem esett a szanálási mániám áldozatává? Kevés ilyen dolog van. Nagyon kevés. De azért mondom:

1. Jó, de azért hiányoztál…

Ez áll a csészealjon, és ezt a kerámiát Hitka Viki készítette. Csak ez az egy darab van belőle, mert az egyik barátnőm által kitalált szöveget „hímezte” rá, ami a szívemnek eléggé kedves emlék. Még akkor is, ha a csésze kicsorbult, csakúgy mint a barátságunk.

Nem tudom elképzelni, hogy ettől megváljak. Jön velem, minden költözésnél nagy műgonddal elcsomagolom, és pakolom ki életem újabbnál újabb színtereire. Nemcsak azért, mert ez az egy darab készült belőle (legjobb tudomásom szerint), hanem mert kedves emlék a barátságnak azon időszaka, amikor ezt kaptam. Bárhogy is lett vége.

2. Kinyomtatott szófelhő

Ezt a képet a WMN-csapattól kaptam, nem is tudom, hányadik születésnapomra. A szerkesztőség tagjai azt találták ki, hogy egy-egy szót kérnek mindenkitől – a legelsőt, ami eszükbe jut rólam –, és azt rányomtatják egy képre, egyfajta 3D-s szófelhőbe. Nem emlékszem pontosan, ki melyik szót mondta, de azt tudom, hogy a jégverést és a zivatart Fiala Borcsa. Hahaha, imádom. Tökéletesen kifejeznek.

A kép egyébként a nappalim kiemelt helyén szerepel – ez az első dolog, amit meglátsz, ha belépsz hozzám, a társasági életterem központjába.

Kommentben megírhatod esetleg, te milyen szót írnál hozzá!

3. Legkedvesebb családi fotó

Ez a fénykép nagyanyámról és az ő Margit húgáról készült valamikor a II. világháború előtt. Nagyanyám és Nénje (csak így hívtuk őt a családban) szigorú, katolikus családban nőttek fel Kisvárdán, ott vészelték át a nehéz éveket. Az apjukat elveszítették a háborúban, és ez az örökség komoly, erős, rettenthetetlen nőket edzett belőlük apai ágon.

A fotón épp elsőáldozók. És hogy miért kedves nekem ez a kép? Nem azért, mert bármi is ránk ragadt volna a katolikus nevelésből, hanem mert ebben a képben benne van a gyermeki ártatlanság, és megannyi szépség, amit ma már szerintem nem lehet fotón megörökíteni. 

Anno lenyúltam ezt a nagy családi albumunkból, és viszem magammal mindenhová. Ez a kép szimbolizálja számomra, hogy mit jelent a nagy vihar előtti utolsó pillanatokban még ártatlannak lenni. És hogy nem lehet visszahozni ezt az ártatlanságot, bármennyire is szeretnénk.

4. Ékszerdoboz Pakisztánból

Ennek a tárgynak is különleges története van. Az egyik legjobb barátnőm pár évvel ezelőtt férjhez ment egy jómódú ügyvédcsaládból származó pakisztáni férfihoz, akinek elképesztően kedves az anyukája. Soha életemben nem láttam még annyi belülről áradó kedvességet, mint amit a vőlegény anyukája hozott magával messziről. Karácsony előtt jöttek Magyarországra, hogy megajándékozzák a leendő menyüket és annak szüleit, és a vacsorára hivatalosak voltak a koszorúslányok is, akik között én is tiszteletem tehettem az eseményen.

A vőlegény anyukája a barátnőjével érkezett, és meseszép ékszereket hoztak a menyasszonynak meg az örömanyának. Egyfajta családi hagyományként átadták a fontos ékszereket, amit innentől kezdve a fiuk felesége viselhet majd. 

De nemcsak őket ajándékozták meg, hanem a koszorúslányokat is egy-egy ékszerdobozzal. Ezt a pávás dobozt akkor kaptam, és azóta is nagy becsben tartom. Egy végtelenül kedves, jóságos ember jut róla eszembe.

5. Védelmező Barbie-m

Az ötödik tárgy pedig lehetne egy könyv, de az összes könyv fontos nekem, ami a polcomon van, sőt, nekem az az otthon, ahol a könyvespolcom van, úgyhogy mondok inkább mást, mert úgysem tudnék csak egyetlen könyvet kiválasztani.

Ezt a speckó Barbie babát DTK-tól kaptam néhány évvel ezelőtt. Igazából ez egy Lara Croft-figura, és sokáig Kriszta asztalán volt, aztán megláttam, és elmeséltem neki, mekkora kedvenc volt tinikoromban a Tomb Raider, meg amúgy Angeline Jolie forever. Nem tudom, hogy ennek hatására-e, de úgy döntött, nekem adja.

Azt mondta: „Most már védelmezzen téged.” (Amúgy nekem nagyobb szükségem is volt rá akkor.)

A Barbie azóta úgy foglal helyet, hogy a nyílvesszője az ajtó felé álljon, hogy ha esetleg valaki rossz szándékkal közeledne a házamba, azonnal lenyilazza. (Szerencsére nem járt nálam ártó szándékkal senki. Így meg most már nem is mernének jönni, hogy tudják, van, aki megvédjen.)

Szentesi Éva

 A képek a szerző tulajdonában vannak