–

Az elmúlt években olykor semmi sem tűnt távolabbinak, mint eljutni idáig. És a végtelen öröm mellett, amit érzek, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ne lenne bennem félelem. Hogy olykor ne lenne pokolian nehéz bízni abban, hogy ezúttal minden rendben lesz. Hogy a gyász ne kopogtatna újra az ajtón.

Szivárványbabát várni ugyanis a világon a legszebb, de az egyik legnehezebb dolog is. Félsz örülni, félsz remélni. Sőt, eleinte még kötődni is. Rettegsz az újabb veszteség fájdalmától.

És ez a lehető legapróbb, hétköznapi dolgokban is megjelenhet.

Ameddig csak lehetett, nem vásároltam magamnak kismamaruhákat. Nem bírtam elviselni a gondolatot, mi van, ha végül újra el kell majd ajándékoznom őket, vagy elrejteni a szekrény mélyére, hogy még csak véletlenül se kerüljenek a szemem elé. Miközben már azt is tudom – megtapasztaltam –, hogy nem lehet eltüntetni valaminek és valakinek a nyomait, mintha sosem létezett volna. Nem is kell, nem is érdemes. A lélek úgyis emlékszik, és a test is. Jól ismerem, milyen ez. És ma már ismerem magamat is annyira, hogy azt is tudjam: még egy veszteséget nem valószínű, hogy elbírnék.

Az, hogy ezeket hangosan ki merem mondani, le merem írni, nem azt jelenti, hogy pesszimista lennék. Hanem azt, hogy az első babánk elvesztése óta tudatában vagyok: nem én irányítok – bármennyire is szerettem korábban ezt hinni. És ez olyan tudás, olyan igazság, ami sosem veszíti érvényét, ha egyszer már megtapasztaltad.

Így a mostani várandósságom során jó ideig – leginkább addig, amíg el nem érkeztünk a korábbi veszteség dátumáig, a 18. terhességi hétig – mindennap azért küzdöttem, hogy megleljem magamban a reményt. Hogy bízni tudjak, és elhiggyem: megérdemeljük mi is a jót, az örömöt. Egy babát, aki talán ezúttal velünk marad.

Számítottam rá, hogy nehéz lesz, készültünk rá a terápia során a pszichológusommal – és bár egy veszteséget követő várandósság során rengeteg a trigger, úgy gondolom, ennek köszönhető, hogy a szorongásomat az esetek nagy részében sikerrel kordában tudtam és tudom tartani. De az is igaz, hogy egészen más volt korábban elképzelni, mint rajta lépdelni ezen az úton.

Kezdetben például a vizsgálatok előtti napokban a szorongás szinte elviselhetetlen volt. Fojtogató. Hiába próbáltam lekötni magam, a hang a fejemben nem csitult: arra készített kitartóan, mi lesz, ha ezúttal sem sikerül. Ha újra rossz hírt közölnek. Minden alkalommal a legrosszabbra készültem – mert ha készülök rá, már nem érhet akkora sokként, mint először. Ilyenkor olyan voltam, mint egy megfeszített íj. 

De a szorongás nem egyedül érkezett soha: hű társa volt a bűntudat. 

A bűntudat, amit azért éreztem, mert jó ideig nehezen voltam képes hinni abban, hogy ezúttal minden rendben lesz. Amiért nem tudok a mai napig vegytiszta örömöt érezni a várandósságom kapcsán, mert a félelem kisebb-nagyobb mértékben, de folyamatosan velem van.

A bűntudat, mert nem mertem eleinte úgy kötődni, mint a „normális” nők a babájukhoz. A nők, akik nem sérültek. Akik nem tudják, milyen elveszíteni a gyereküket.

Egy ideig minden vizsgálat előtt kicsit újra elveszítettem azt, amit az évek során újjáépítettem magamban, hogy aztán a babánk újra és újra rácáfoljon a félelmeimre azzal, hogy marad. Hogy jól van, szépen fejlődik. 

Hogy aztán elkezdjek én is szépen lassan egyre inkább beleereszkedni az örömbe.

Az örömbe, ami sosem lesz olyan felhőtlen, mint egy veszteség előtti várandósság során, mert a félelem mellett a gyász is átszövi, ami újra és újra bekopogtat.

Mert az igazság az, hogy a megdolgozott veszteség ellenére olykor, az öröm napjaiban mindennél jobban kapaszkodom az elvesztett kisfiunk emlékébe. Félek, onnantól, hogy a gyász helyét a mindennapokban felváltja majd az öröm, én idővel egyre kevesebbet gondolok majd rá. Hogy eltelnek majd órák, napok, hetek úgy, hogy nem jut eszembe. Félek, hogy az emléke egyre jobban elhalványul, mígnem örökre elvész. Hogy nem a halál szakít majd el tőle végérvényesen, hanem a felejtés. Így felidézek minden apró emléket, ami hozzá köt. Elképzelem, hogy az ölembe veszem, megölem, puszit nyomok a homlokára, befektetem az ágyába és szép álmokat kívánok a hosszú álmához. Elmondom, hogy mindig szeretni fogom, és hogy leszünk még együtt. Aztán emlékezem a szeretetre – ami sosem múlik iránta –, majd a fájdalomra is.

Végül minden alkalommal így enyhül a félelmem: hogy újra és újra rádöbbenek arra – amit a lelkem mélyén már az elvesztése óta tudok –, hogy bármivel is ajándékozzon meg a sors, a hiánya egy soha be nem gyógyuló seb marad. A részem, visszavonhatatlanul az enyém. És épp ezért megfér mellette a boldogság is. A szeretet az öccse iránt, aki annak tudatában nő majd fel, hogy van egy bátyja, aki örökké vigyázni fog rá odafentről. 

A 18. hétig, amikor az előző veszteségünk történt, csak néhány röpke pillanatra tudtam megengedni magamnak az örömöt. Aztán azon a héten, amitől a legjobban rettegtem, a kisfiunk először kezdett el rúgni. És azóta is szüntelenül jelét adja annak, hogy velünk van. Jól van, szépen fejlődik. Én pedig hihetetlenül büszke vagyok rá – ránk. Mindennap hálát adok azért, hogy van nekünk és mindennél jobban várom már, hogy megismerjem.

Remélni is alig mertem az elmúlt években, hogy egyszer talán nem csak azt tapasztalhatom majd meg, milyen, amikor az anyaság csupán a hiányról és a végtelen fájdalomról szól.

Hogy félek-e még? Hát persze. És ez így lesz, amíg a kezemben nem tarthatom majd. De már egyre jobban megengedem magamnak a boldogságot, a reményt. Beleereszkedem. Van, hogy nemcsak pillanatokra, hanem percekre, órákra és néha már napokra is megmártózom benne.

És végtelen hálát érzek azért, hogy már ketten vannak a szívemben: az én gyönyörű Fiaim.

Így most eljött a búcsú ideje. Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen az úton. Köszönöm a mérhetetlen szeretetet, együttérzést, figyelmet és drukkot, amit tőletek kaptam az elmúlt években (utóbbiból, ha lehet, kérlek, még egy picit küldjetek).

És nem utolsósorban köszönöm a WMN-csapatnak, akik támogattak, tartottak engem és teret adtak annak is, hogy újságíróként foglalkozhassak a perinatális veszteség még mindig tabusított témájával. Még maradt pár cikkem, amik a következő időszakban jelennek meg, de mától egy ideig már más feladatra fókuszálok: életem legfontosabb és legnagyobb feladatára.

Addig is, míg újra nem találkozunk itt, vigyázzatok magatokra, és ha hiányoznék, az Instagram-oldalamon továbbra is találkozhattok velem és az írásaimmal.

Köszönök mindent!

Filákovity Radojka

Fotó: Karancsi-Albert Rudolf